Szép szavam ébernek hallik, elenyész sziveken szó.
Este a csendben kísért szelleme sok kicsi népnek,
ám vörös hajnal kél intésemen, elmegy a Vándor,
kit gyülölet s végzet keltett, utakon vezetett rég,
nem hagya boldog s békés létet a jó eszü lénynek.
S mostan az átokverte élete készteti búra,
sorsa kimondván: nyugtot már soha nem lele útján.
Így kerül ember szellemnek közelébe, időn túl,
s elfeledé minden hallott szavak ősi erényét.
Vágyom e lényről szép szót vetni, hogy értse a minden
népe: miképp lelt rá vész útja során, s ki hogy állta
azt a tömérdek próbát, mit esze érzete súgott?
Lábnyoma évek hosszán merre haladt, s ki hozott szót
mindig, amíg erdőben s jó patakok folyamán ment?
Tengerek árja s fényes birtokok elsodorása
vitte kalandba hősünk, hogy hazatérte ne lészen.
Állva a próbát végül mégis elérte az otthont,
s élete végén boldognak fedezé a hazáját?
Vagy vezekelt végig, míg vér csobogott erejében?
Mondom a szót, hogy megtudják a világon a végét!

Folytatása következik…