A versek olyan különös szerzemények, melyek kivételes módon függésben állnak más fogalmakkal, mint amilyen például a szerelem, a magány vagy akár a depresszió. Emberi érzések, hangulatok befolyásolják őket, s ezáltal nem is rendelkeznek saját tudattal. Nem tudják ők befolyásolni létüket, csak egymásét - de azt néha nagyon… Mégis élnek - valamikor sokkal intenzívebben, mint azt gondolnánk… Persze életük nem abból áll, mint amiből általában (ideális esetben) azoké, akiket élőlényeknek nevezünk, hanem az ő létezésük sokkal összetettebb, bonyolultabb, érthetetlenebb: felfoghatatlanabb. A tudomány nem sorolja őket az élőlények kategóriájába, mivel ők egy sokkal magasabb szinten végzik tevékenységüket: a szellemi, vagy ha úgy tetszik, a transzcendens síkon. Ott él mindenkiben egy vers vagy csupán néhány sor, egy rímpár, amit még talán általános iskolában vertek az értetlen nebuló fejébe, vagy egy romantikus alkotás egy gyűlölt költő kötelezővé tett művéből. Nem számít, hogyan és mi, a lényeg, hogy ott lappang minden emberben egy kis falatka egy versből, ami lehet édes, keserű, rothadó vagy éppen zamatos. Teljesen mindegy. A szellem tovább érleli vagy rohasztja magában, eleinte ő táplálja a verset, míg az el nem kezdi saját kicsiny életét, azután nekifog önműködésének: az ember fölé tör, más versekbe költözik, elvándorol más szellemekbe etc. Nekik az idő mást jelent, mint nekünk. Nekik az idő végtelen…
S hogy miből születnek a versek? Erre nehéz lenne egyértelmű és racionális választ adni - mint ahogy az “élet” minden más kérdésére is. Ha van egyáltalán olyan dolog, amit biztosra lehet állítani, úgy én ezt teszem, mikor megfogalmazok mégis egy választ: bármiből, mindenből, semmiből.