Vitathatatlan tény, hogy mostanában nem viszem túlzásba a szavak megállás nélküli áradatát, sőt igencsak keveset és lényegtelen dolgot írok… amikor egyáltalán írok. Ennek is megvan az oka (persze): nincsen semmi, ami írásra késztetne. Nincsen semmi, ami ösztönözne. Pedig sokminden történik errefelé: féléves biosz “vizsga”, nyakunkon egy szalagavató osztálytánc, továbbá most tudtam meg ugye, hogy nem szabadulok a német nyelv szépségeitől még másfél évig etc. Ezek azonban olyan dolgok, amikre nem igazán érdemes postot “pazarolni”, mert olyan érdektelenek… Jobban mondva csak tények, amikről ti is tudtok, szóval lényegtelenek.

No, szép. Azért írtam egy postot, hogy leírjam: nem tudok miről írni… ’sza! NP, legalább egy újabb ’szsággal gyarapítom blogomat, és ez jó.

És jut még nekem a jóból,
Egy boldog, igaz korból
Küzdök, amíg bírom
A sorsom én is írom
És van még merre mennem
Van még remény bennem
Van még kit szeretnem
És van, ki szeret engem

Néha már úgy érzem, hogy rámszakadt ez a világ
De mindig rájövök, hogy csak felfelé jó az irány

/Depresszió: Itt benn/