Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ajtó.

Mindenki azt várta tőlem, hogy lépjem át az imént említett ajtó küszöbét. Nem mondták ki egyszer sem, én mégis tudtam. Mégsem mertem lenyomni a kilincset, s nem is tudtam, hogyan tegyem meg, ezért ott toporogtam előtte, vártam, néztem, ahogy jönnek-mennek az emberek, csukódik-nyitódik az ajtó. De én nem mentem. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Gondolkoztam, erőt gyűjtöttem. Végül rászántam magam a cselekvésre: lenyomtam a kilincset… De mire ezt megtettem, az ajtót kulcsra zárták az emberek. Kétségbeesetten szaladtam el, kutattam fel a kulcsot, minek segítségével végre átléphetek a küszöbön. Hosszas és fáradságos munka árán megtaláltam a kulcsot, s rohantam vissza az ajtóhoz. Izgatottan, remegő kézzel próbáltam kinyitni végre az ajtót, de mire odaértem, lecserélték a zárat. Újabb megerőltető kutatás után birtokomba került az a kulcs, ami kinyitja a zárat - ezúttal tényleg. Benyomtam a kulcsot. Kattant a zár. Lenyomtam a kilincset. Belöktem az ajtót. Átléptem a küszöböt. Ekkor valaki rávágta a hátamra az ajtót.

Most már meg sem próbálok átjutni.