Tudom, mit kéne most írnom, mivel ugye ez a legnagyobb esemény, ami mostanság történget velünk… de nem! Lázadok az érettségiről való beszéd, pontosabban írás ellen! Mert beszélgetések során (sajnos) én is ajkaimra emelem eme témát, és sipítozok, picsogok, valamint minden ilyesfajta cselekedetet cselekszem! Éppen ezért, hogy megkíméljem esetleges olvasóTÁBORomat hasonló silány irományoktól, másra terelem a szót - engedelmetekkel…

Tehát arról fogok írni, hogy nem tudok írni.

És ez így van, nem kérek esetlegesen érkező hozzászólásokba anyámszidást (csuklik már amúgy is eleget, én magam gyakorta emlegetem őt… ), lehülyézést (tudom, hogy az vagyok, nem kell leírni), e hiedelmemre való rácáfolást, sem pedig bíztatást!
  Hogy egy jó öreg klasszikust idézzek: “I have of late–but / wherefore I know not…” (W. Sh.: Hamlet), azaz - bár mindenki érti - Arany szerint ezt jelenti: “Én egy / idő óta (bár nem tudom, miért)” …elvesztettem írói kedvemet. Bármit elkezdek, hamarabb feladom, mint rendesen (elvégre amúgy sem vagyok türelmes természet, de mostanában…), képtelen vagyok folytatni a régi “örökzöldjeimet”, nem jön semmilyen szó, szó, szó… Szóval val-ami baj van velem. Nem tudok rájönni, mi…

Ma próbáltam folytatni azt, amit… amit írni akarok. Egy ideig ment. Kb. 3-4 mondat, azután megakadtam. Erőltettem tovább mondván: nehogymá! Írogattam még egy keveset… majd ismét szakadék… Közben pedig olyan szívesen foglalkoznék az írással. Úgy látszik, sokat kihagytam. Úgy látszik, nem tett jót a “bolondballagás-incidens”. Úgy látszik, elszakadt bennem egy húr. Vagy inkább véna. Az a bizonyos írói. Ha volt egyáltalán valaha. És most nem megy.
  És mert majdnem így igaz, álljék ezen szent helyen egy gyermekét sirató apa néhány szava:

“Nagyon fáj! nem megy!”

No jó, bíztatni mégis csak lehet…