MIÉP

Magyar Fórum
Lapozzon bele itt!

Az Intendáns honlapja

Függetlenség

Kincsem Rádió

Bocskai Tv

MIÉP IT

Turulkéve

A viccvita elmarad

Küzdőtársunktól, barátunktól búcsúzunk, akivel közösen indultunk útnak Lakiteleken, hogy megpróbáljuk kikényszeríteni a sorstól végre azt a magyar függetlenséget, nemzeti önrendelkezést, belső demokráciát, amit a magyar nép története során már régen kiérdemelt, amiért elődeink is küzdöttek Rákóczi és Kossuth korában, s maga Csurka István is 1956-ban. Ott, a lakiteleki sátor alatt Csurka István személyében egy nagy formátumú, alkotó ember szólt hozzánk, elszántságot és erőt sugározva. Az a nép-nemzeti mozgalom, amelyet ott és akkor, 1987 szeptemberében együtt útnak indítottunk, gyorsan terebélyesedett és lett a rendszerváltás vezető politikai mozgalma, majd pedig pártja. Az író és a közéleti nehézfiú Csurka Istvánból így lett író-politikus. Belső indíttatásból és magyar elkötelezettségből lett Muszáj Herkules, mint a magyar irodalom színe-java, korábbi századokban is, azaz muszáj-politikus, mert tudta, hogy ezt követeli tőle a megtámadott magyar jövő.

Csurka László színművésszel bátyjáról, Csurka Istvánról beszélgettünk a gyász első hetében. Van ennél kellemesebb pillanat az életben. A testvéröcs emlékezett szeretett bátyjára, az együtt töltött közös évekre. A család nevében az antiszemitizmus vádját kikérte magának. Nagy írótól vett búcsút a testvér.

Erősen hittem, hogy nem kell elsiratnom. Abban a nyugalomban éltem, hogy a korkülönbség ellenére túlél engem. Együtt élek és halok igazságaival, tévedéseivel. Azok közé tartozik, akiktől nem kell elbúcsúznom, mert amikor elrugaszkodom, ő még testi valójában is élő lesz.

Reggelente megírja az időben és térben messze látó gondolatait, aztán szervez, szónokol, lázít és csillapít, és én úgy hagyom itt ezt a földi világot, hogy Csurka István és a többiek, akiknek a lakiteleki sátrat szervező társa, barátja lehettem, ők itt maradnak, teszik a dolgukat, egyszerűen, ahogy kell, ahogy érdemes, és ahogyan lehet.

Nem sokat tévedtem: mi itt maradtunk, de Ő is élő marad.

Amikor két sakkozó kezet nyújt egymásnak és döntetlenben egyezik meg, a partinak vége. Lehet, hogy otthon még elemzik az állást, de a sakktörténelembe a döntetlen végérvényesen döntetlenként vonul be. Magyarország, Orbán Viktor és az ellene és ellenünk dolgozó nemzetközi erők esetében ez másként van. A helyzet itt most döntetlenre áll, az euró–forint árfolyam szépen fekszik, mélyen a költségvetésben tervezett 299 forintos szint alatt, de mindenki tudja, hogy a játszmának nincs vége. A magyarságot másodrendűségbe taszítani igyekvő körök – ki tagadhatná ilyenek létezését, elég csak Konrád Györgynek a liberális kongresszuson kifejtett félreérthetetlen szavaira utalnunk – nem elégszenek meg döntetlennel, Orbán Viktor kétségtelen sikerével, hanem taktikát változtattak. Egyelőre feladták a gyors spekulációs akciókkal és EU bizottsági parancsokkal, nyomásgyakorlással való harcot, mert ennek most rendkívül rossz visszhangja volna Európa népeinek körében. Köszönhető mindez annak a hatalmas menetnek, annak a többszázezres, sőt soha nem látott méretű felvonulásnak, amelyben a magyar középosztály, határokon innen és túl kifejezte akaratát. Mind a hazai, mind a külföldi tudósítások bal és liberális része igyekezett ezt ugyan elbagatellizálni, de maguk a döntnökök és az illetékesek pontosan látták, és meglepődve látta Európa érdeklődő közössége is. Meg kellett állapítaniuk, hogy ilyet még nem láttak.

Így van ez mindig. Az ember fiatalon és ostobán a falkához csapódik, különösen, ha úgy látszik, a falkán kívül nincsen élet, nincsen igazság. A kilencvenes évek elején úgy látszott. S ahonnét mi érkeztünk, a főváros egyetemeiről, főiskoláiról és szakkollégiumi mozgalmaiból, onnan csak a falka szava hallatszott. S ha elég nagyot rúgott az ember Csurkába, akkor tehetségesnek és haladónak és európainak lett nyilvánítva. Olyankor sorra jöttek az ajánlatok, külföldi ösztöndíjakra, szerkesztőségi állásokra, könyvekre – mindenre. És ez a langymeleg összetartás a megfellebbezhetetlen igazság vaníliaillatát árasztotta. Utóbb kellett kiválni, és megérezni a vaníliaillat mögött az árulások bűzét. Húsz év távolából az a legnagyobb tapasztalat, hogy a nemzeti gondolat köpködése és kiröhögése jól jövedelmező és lélekölő foglalatosság. No és persze az, hogy ki kell válni. S ha az ember kiválik, előbb-utóbb beleütközik Csurka Istvánba.

Meghalt Csurka István. A magyarság, a „magyar igazság és élet” harcosa volt. Ady és Szabó Dezső harcainak folytatója, az „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat” erkölcse és esztétikája jegyében. Soha ilyen erővel nem zajlott még háború a magyar nép tudatáért, lelkéért, szelleméért, mint az elmúlt két évtizedben. Csurka István minden írása, tette arra irányult, hogy a magyarság ne veszítse el önmagát ebben a harcban, legyen tisztában önmagával és ellenségeivel. Ezért járt mindig a tűzvonalban, ezért vállalta, hogy hazai és nemzetközi balliberális kommandók jól látható célpontja legyen. Nem mondhatjuk, hogy magányos harcos volt, hiszen voltak társai a harcban, voltak barátai, hívei és rajongói is. Mégis, a magányos harcosok fajtájából való volt, egyszerűen azért, mert annyira egyéni és öntörvényű volt, hogy nem lehetett más, csak magányos, társaktól körülvéve is. Nem akármilyen ellenségei voltak, nem daliás időkben kellett lovagi tornák bajnokaival vívnia, hanem a minden korszerű fegyverrel felszerelt, magyarságra fenekedő bandákkal, a világ fölötti uralmat bitorló oligarchákkal és a hazai árulókkal. Tudta, hogy milyen harcot vállal, hogy kikkel áll szemben. 1987 szeptemberében Lakiteleken, a Lezsák-ház udvarán felállított sátorban mondta: „golyófogónak még jó leszek”. Szépen, meghatóan őszintén hangzott akkor az a mondat. Utóbb az élet igazolta is a korábbi felajánlást, de tudjuk, hogy Csurka István nem golyófogó volt, hanem az az ember, aki ugyan magára szabadította az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a rassziz­mus összes vádját, de a valóságban publicisztikájában igyekezett hétről hétre felvilágosítani nemzetét a magyarság mai helyzetéről és létének legnagyobb veszélyeiről. Nem uszítva, hanem elemezve. Legnagyobb vállalkozása a Magyar Fórum volt, és benne a heti publicisztika, hogy ébredjen magára ez a nép és nézzen szembe a helyzetével. Ha Csurka olykor tévedett, ha időnként el is ragadta az indulat, igazságai éltek és uralták írá­sait. Nem volt „politikusalkat”, mert az öntörvényűségnek, az önálló gondolkodásnak és a szókimondásnak azon a fokán, amely egész lényére és elhivatottságára jellemző volt, képtelenség beilleszkedni a hazugságok és az árulások hálózatába. Ám a maga egyedi, heroikus módján mégiscsak politikus ember volt a javából, olyan, aki látni és láttatni akar, és aki egyéni sorsát bármikor, feltétel nélkül alárendeli a közösség létérdekeinek. Természetes, hogy annak idején nem maradhatott sokáig az Antall-kormány körletében, szembe kellett kerülnie azzal a politikával. Magyar radikalizmusa a liberális radikalizmus és a liberalizmustól fertőzött „mérsékeltek” vagy a karrier­jükért alkudozók ellenségévé tette. Kicsiben alkudni is tudott, nagyban, a hazája ellenében soha. Ezen az erkölcsi és gondolati alapon lett az egész rendszerváltásnak nevezett országpusztítás nagy ellenlábasa és művelőinek kíméletlen bírálója. Megállni azonban a bírálatnál sem akart. Cselekvő, alkotó emberként újabb és újabb kísérleteket tett a kisebbségbe szorított magyarság saját intézményeinek a létrehozására. Nemcsak pártot szervezett, hanem a Magyar Igazság és Élet pártja mellett a Magyar Fórum heti és havi változatát, a Pannon Rádiót, a Bocskai István Szabadegyetemet. Tisztában volt az erőviszonyokkal, ezért bármennyire öntörvényű volt is, támogatni tudott másokat, másfajta politikusokat, ha meglátta bennük a magyarság iránti elkötelezettség jeleit. Ez jellemezte azt az időszakot, amikor Csurka István és pártja a Országgyűlésben helyet foglalhatott és frakciót alakíthatott, de ez jellemezte legutóbb az Orbán-kormány melletti kiállását is. Bár sok minden nem tetszett neki a Fidesz-kormány működésében sem, de hitte, hogy ez a kabinet az ország, a nemzet érdekében dolgozik, ezért becsülte erőfeszítéseit, és határozottan melléje állt. Különösen támadói ellenében. Csurka szövetkezni is hajlandó volt másokkal. Sőt jó néhányszor kezdeményezője is volt a szövetkezésnek, ha a lelki, szellemi, magyar utas rokonra talált valakiben vagy valamilyen szervezetben. Nem csak és nem is elsősorban rajta múlott, hogy e kísérletek nem sikerültek. A megosztott és megfélemlített magyar közélet betegsége rombolt itt is.

A társulati ülés mindig ünnep. Szorongásokkal, várakozásokkal teli ünnep. Figyelem az arcokat. Az elmúlt hónapok viharai, a viharok okozta pusztítás nyomai ott vannak a tekintetekben. Jó, hogy a nagyszínpad nézőterén vagyunk, mert így a hely meghatározza a hangulatot is. A színház templom jellegét valóban érezni itt, és ez a templomi érzés csöndet parancsol a lelkekben.
Legalábbis a türelem csendjét. Dörner György készült előre beszéddel, de látom, ezt elteszi. Nincs szükség előre fogalmazott mondatokra. Őszinteség, egyértelmű szavak kellenek most. Mint egyedüli akusztikai lehetőség az elmúlt időszak hazugságaira, támadásaira. Csurka István levele is a szeretetről szól. Kórházi üzenet, csordultig szeretettel. Sok mindent képzeltünk egymásról, mert nem találkozhattunk. Most, hogy szemtől szembe vagyunk, érezhetően olvad a tér, törnek szét a mesterséges falak. Én talán szenvedélyesebb vagyok a kelleténél, talán nem kellene kivillantani az irdatlan sebeket, úgy kellene viselni őket, ahogy Dörner György viseli. Nem megy. Nem tudom. Nem vagyunk egyformák.
 Jó ötlet volt leengedni a vasfüggönyt. Részben, mert így nem süvít a hideg szél a színpad háta mögül, részben mert ez a vastag vas lezárja a léleknek és a gondolatnak a menekülési lehetőségeit. Tisztázni, tisztázódni kell, ebben a bezárt melegségben.
Mert a vasfüggöny fel fog menni, és a már megismert, vagy tisztázott létezésből hamarosan együtt kell menni a színpadi ismeretlen felé. Teljes hittel, és teljes bizalommal.
Jó lenne így együtt lélegezni tovább.

Az elmúlt száz évben a magyar humán gondolkodásra három, sajátos alkotó szellemisége és az ő általuk képviselt eszmeiség gyakorolt jelentős hatást. Közös jellemzőjük a szókimondás, az erőszakosság, a tehetség és a szenvedély volt. Életkor szerint Ady nyitja a sort, Szabó Dezső a folytatója és Csurka István fejezi be ezt, az elsőnek a születésétől az utóbbinak a haláláig tartó másfél évszázados időívet. Ne vegyük figyelembe azokat, akik finnyásan válogatnak közöttük, mint tót a vadkörtében. Ezekre az ideológiai vagy egyéb előítéletek szerint fintorgókra figyelmet se vessünk. Mint ahogy életükben őket sem érdekelték a világnézeti piszkálódásnak ezek a csúszómászói.

Senki sem vitathatja, hiszen még az ellenségei is elismerik, hogy Csurka úgy tudott írni, mint a vízfolyás, csak rá kellett pillantania a tollára és az már szolgálatkészen, a tárgy alázatosságával, szinte érintés nélkül rótta papírra mondatait, gondolatait. Nem színdarabokat írt, mint sokan mások, hanem drámákat, mint kevesek. Otthon mégsem kapta meg érte a legnagyobb hivatalos kitüntetést, mint ahogy a világban is olyan, magyar nyelven író embereket öveznek nagy elismeréssel, akik nagyítóval sem lelhetik az ő írói lába nyomát.

Kedves magyar testvéreim!

Nem a hatalomhoz való feltétlen igazodás hajlama, hanem egy súlyos betegség gátol meg abban, hogy személyesen vegyek részt, mint intendáns a várva várt társulati ülésen. Ezt a betegséget rajtam felülálló hatalmasság a Jóisten vette a kezébe. Ezért most arra kényszerülök, hogy ennek a színháznak a genezisét ebben a levélben magyarázzam el. Amikor ugyancsak a Jóisten jóvoltából és sok előtanulmány alapján megírtam A hatodik koporsó című drámámat, amely az egész trianoni kérdést -legnagyobb nemzeti tragédiánkat - új megvilágításba helyezi, látnom kellett, hogy ennek számára csak akkor nyílik tér –élettér- ha teremtek, teremtünk. A teremtéshez két ember volt adva: Dörner György, régi barátom és áldozatom. Bűne, hogy egykori százezres nagygyűléseinken elszavalta a Talpra magyart, valamint a Kő marad c. Wass Albert verset. Kitűnő színész, nagyszerű rendező, élete a színház. Mostanában vidékre szorították, de ott is missziót teljesít. A másik Pozsgai Zsolt, a legtermékenyebb és legtehetségesebb drámaíró és rendező. Összeültünk és megvetettük A hatodik koporsó bemutatásának alapjait. Éppen akkor hirdették meg az Új Színház esedékes pályázatát, amelyre beadtuk a magunkét és megnyertük. Azóta mocskos harc folyik ellenünk. De az állam és a főváros mellettünk áll. Ezért tarthatunk most társulati ülést.

Az intendánsnak ebben a helyzetben nincs más lehetősége, minthogy így adja elő mondanivalóját. Az utcai harcok el fognak múlni, bent a színházban is. A kérdés csak az marad, milyen színházat teremtünk. Lesz-e erős társulat, összetartás, jószándék és barátság. Mert a feladat nemcsak az, hogy egy-két szerző számára színpadot teremtsünk, hanem az, hogy a lomtárbörtönre ítélt magyar klasszikusok egész sorát feltámaszthassuk. Móricz Zsigmondtól, Németh Lászlón át Páskándi Gézáig elfelejtett, zseniális alkotásokat fogunk előásni és bemutatni. Ehhez társulat kell, szellemileg egy irányba húzó, küldetésével tisztában lévő, igen a küldetés, legalábbis addig ameddig egyedül vagyunk. Majd, ha lesz másik hasonló társulat, a küldetést felosztjuk, mint a földet. Ezek tehát az intendáns kérései egy rászakadt sors, betegség távolából. Ha Isten segít, ott leszek. Amit eddig elértünk, az maga is eredmény. Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Cs. I.

„Csak a test."

Dörner György átvette az Új Színházat. Az átadás-átvétel – a valós eseményen túl – szimbolikus. A színház sorsa bizonyos párhuzamot mutat Magyarország sorsával. Mondhatnánk, az Új Színház átadás-átvétele emlékeztet az ország másfél évvel ezelőtti átadás-átvételére. Az átadóban forrong a düh, sértett és nem fogadhatja el a tényt. Nem fogadhatja el, hogy neki, az intézmény avagy az ország birtokosának, hosszú évek óta használt birtokát át kell adnia. Tudta, hogy ez bekövetkezik, megtett mindent, hogy ne következzen be. Jó előre gondoskodott, hogy az átvevőnek minél nehezebb, sőt, lehetetlen legyen a további működtetés.
Az átadó az átvevő bukását várja. Meg van róla győződve, hogy az elveszett birtok hasznaira egyedül ő jogosult, és csak idő kérdése, hogy visszaüljön a birtoklást bizonyító főnöki székbe.
Márta és az őt most már mélyen megértő liberális értelmiség az elmúlt hetekben aknásítással volt elfoglalva. Az egész Új Színház alatt lázas telepítés folyt, különböző erejű, mérető és érzékenységű aknák óvatos elrejtése. Voltak pénzügyi aknászok, kulturális aknászok, Píár-aknászok, szociológus aknászok, és természetesen nemzetközi kapcsolatokat létesítő aknászok. Márta maga rögtön az átadáskor bejelentette az egyik akna élesítését: február 1-jén memorandumot olvastak fel Európa számos országában, köztük brit, német és osztrák színházakban; az Új Színház példájából kiindulva színházi tolerancia napot tartanának minden évben ezen a napon.

Az eseményről készült rövid videó megtekinthető itt.

Az eseményről készült másik videó megtekinthető itt.


Az eseményről készült - az ellentüntetést szervező - harcunk.com  beszámolója itt olvasható.

A kormány és személy szerint Orbán Viktor mögött kiálló, minden túlzás nélkül elmondhatjuk soha nem látott méretű, tudatos tömeg számszerű és jelentőségbeli alá- és mellébecslése bel- és külföldön azonnal megindult. Jelenleg ugyanis valóban nincs Európában olyan törvényes, minden tekintetben szabályos körülmények között, kétharmados felhatalmazással kormányzó és alkotmányozó kormány és országgyűlési többség, amelyet hívó szóra ekkora tömeg támogatna. Ha ezt azok, akik ma Magyarországot egy Izrael által igényelt állapotba akarják kényszeríteni, figyelembe veszik, akár számszerűség akár az erkölcsi tartás tekintetében, azaz tudomásul veszik a megnyilvánult népakaratot, akkor a következő és a folyó tárgyalásokon a népek önrendelkezési joga előtt, valamint az eredeti európai normák, a maastrichti kritériumok előtt meg kell hajolniok.

Nem kell mindent elhinni a közvélemény-kutatásoknak. Mulasztás, hátsó szándék, vakszerencse – mind-mind olyan tényező, amely eltorzíthatja az eredményeket. Az általános tendenciák azonban megbízhatóak. Ahogy az a megállapítás is igaznak látszik, hogy a kormánypárttól elpártolók inkább bizonytalanul szemlélődnek, mintsem valamelyik ellenzéki erőbe szerelmesednének bele. Talán csak a Jobbik tudta érdemben növelni szimpatizánsai számát, de ő sem érte el az úgynevezett lehetséges váltópárt szintjét. A politológusok számára leginkább meglepő, hogy a mély gazdasági beágyazottsággal, komoly médiaháttérrel és óriás vagyonnal rendelkező MSZP sem képes erre. Miért nem?

Azt írta Mészáros Tamás publicista és műsorvezető a friss 168 Órában, hogy az Orbán-kormány mellett kiálló tömegnek nem volt ethosza.

Vagyis hát, nem volt karaktere, kissé bonyolultabban, nem volt neki irányadó eszméje.

S a fenti gondolat gyakran visszaköszön mostanában mindazok érvelésében, akik nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy ennyien vonultak utcára a kormányt támogatandó. Vissza-visszatérő motívum az „ethosztalanság”, no és persze az, hogy a szervezők jól élnek a kormány regnálásának köszönhetően, közpénzek garmadáját teszik zsebre, így természetesen anyagi érdekeik által vezérelve állnak a hatalom mellé.

Amikor kinyitottam a tévét, hogy megnézzem a Strassbourgi közvetítést, Göncz Kingával találtam szemben magam, aki egy furcsa fehér ruhában olvasott fel egy papírlapról. A szöveg a szocialista frakció később szakmányban megismételt hazugságait tartalmazta. A különbség mindössze az volt, hogy ezt Göncz Árpád – nyolc évig Magyarország köztársasági elnökének – lánya, korábban külügyminiszter mondta el, akitől elvárható volna a pártszempontokon való felülemelkedés, amikor a haza élet-halál kérdéseiről van szó. Arról aztán nem is beszélve, hogy Göncz Árpád maga sohasem volt MSZP-s és Kinga sem. Göncz az SZDSZ ügyvivőjeként lett elnök, Kingája pedig az elnöki exkluzivitást élvezte hol Bécsben, hol másutt. Az MSZP csak a nagy szövetséges volt számukra, amelynek az apa közvetíti a legfontosabb izraeli és New York-i parancsokat, Kinga pedig a dolog természeténél fogva a legtöbbjébe bele van avatva. Göncz Kingának tehát semmi keresnivalója nincs most a szocialisták frakciójában. Még akkor sincs, ha Kinga egy ideig az MSZP, a Gyurcsány-kormány külügyminisztere volt, mert ezt a posztot is mint SZDSZ-es, mint apuka lánya kapta Gyurcsánytól, akinek fő törekvései közé tartozott valamilyen SZDSZ keverékké liberalizálni és elfoglalni az MSZP-t.

A kétharmados parlamenti többségű, nemzeti-keresztény szellemiségű kormány megalakulását és működését a hazai és nemzetközi baloldali-liberális erők eleinte megdöbbenéssel, letargiával, irigységgel és indokolatlan páni félelemmel fogadták.

A nemzeti bankok függetlenségének elve, már ami elsősorban a kis államokat, a gyengéket és a ráutaltakat illeti, az egyik legrégibb liberális gyarmattörvény, amely éppen hogy nem függetlenséget, hanem sorba állítottságot jelent. A nemzeti bankok közös háttérhatalmi irányításban vannak láncba fűzve, és nemcsak a váltakozó előjelű kormányoknak nincsenek kiszolgáltatva, ami önmagában helyes volna, hanem a nemzetek sorsalakításába sincsenek beleállítva, sőt, ha találnak élükre egy olyan sötét nemzetközi tárnokmestert, mint Simor, a nemzetellenesség erődítmény-rendszerévé válhatnak. Ezért az MNB kulcskérdés. Simorék kamatpolitikája roppantul megnehezíti és megdrágítja a kormány pénzhez jutását, együttműködése a Soros-féle spekulánsokkal halálos veszedelem.

A "toleránsok", akik kizárólag magukkal szemben türelmesek, természetesen képtelenek belenyugodni, hogy az antimagyarok által uralt kulturális élet egyetlen egy kis intézménye, az Új Színház nem az ő nótájukat kívánja húzni. Nem elég nekik a szinte totális médiauralom, a filmgyártásunkra rátelepedett tehetségtelen, gyűlölködő zsidó vircsaft, az iskolákban és minden csatornán közpénzen folyó holokausztbiznisz és cigányfajvédelem, nemzetünk iparszerű rágalmazása és pumpolása. Igazuk van egyébként, mert tudják, hogy egyetlen tiszta forrás, az igazság egy kis cseppje is elindíthatja sátánista birodalmuk összeomlását. Igen, az úgynevezett antifasisztáknak van pofájuk és patájuk tüntetni február 1-jén, amiért a kiváló magyar színművész, Dörner György színházat "merészel" vezetni.

Magyarország függetlenségét, az Alkotmány védelmét és a kormány intézkedéseit támogató szimpátia felvonuláson és nagygyűlésen.

Az éppen csak megerősödött, a hatalmas túlerőt minimálisan csökkenteni képes jobboldali média alig jelent meg a barikádon, máris bevonult a fedezékek mögé. Sőt, egyesek a kétharmados hátország anyagi biztonságát élvezve nyíltan fanyalognak. Nem jó ez így, másképpen kellene, kellett volna csinálni. A fanyalgás élharcosa a Heti Válasz, de a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap sem mentes az ál-objektivitástól. A szerkesztőségekben egy-egy közös cigarettázás, kávézás közben már a fanyalgáson is túlmennek. Miért kell mindenkinek nekimenni, kár, hogy Orbán ilyen konfrontatív – értik meg egymást szerkesztők és publicisták.

Hillary Clinton félti a demokráciát. Az amerikai külügy vezetője levelet írt Orbán Viktornak és ha már megírta, akkor küldött egy másolatot a Népszabadságnak is. Arra ugyanis gondolni sem merünk, hogy esetleg a Népszabadság szerkesztőségében született a levél gerince, melyet Washingtonban már csak átmásoltak a Secretary of Sate-es fejlécű levélpapírra. Nem is merjük feltételezni, hogy esetleg a Népszabadság az eredeti kéziratot közölte.

Veres János a verseny nélküli földcsere lehetőségét 2007-ben legális kiskapuként terjeszti a parlament elé. 2008-ban nemzetgazdasági fontosságú beruházássá nemesül a kaszinóüzemeltetés. Tátrai Miklós, a vagyonkezelő vezérigazgatója aláír egy óriási értékaránytalanságot mutató földcsereszerződést Joav Blum izraeli kettős állampolgárral. Bajnai Gordon beépíthetővé javasolja tenni a sukorói földterületet. 2009-ben a pénzügyminiszter pályázatot hirdet egyenesen Bluméknak, Gyurcsány pedig kormányrendeletet alkot a King’s City projectre, melynek vezetői Ronald S. Lauder, a zsidó világkongresszus elnöke, a budapesti Lauder Javne Iskolát fenntartó alapítvány képviselője, Joav Blum sukorói háztulajdonos, projektmenedzser, magyar–izraeli állampolgár, 22 éve egy ingatlanfejlesztő cég tulajdonosa, a Likud párt örökös tagja és Fred H. Langhammer társbefektető, az Estée Lauder Companies egyik csúcsvezetője, 2005 óta a Walt Disney Company igazgatója.