Mi ebből nem csinálunk titkot, hogy vannak köztünk kétarcú Janusok, örök köpönyegforgatók és vannak köztünk üres fejű és üres szívű, felfújt és saját felfuvalkodott ostobaságuktól megszédült dandyk, akik egy-egy nemzeti megmozdulásban nem vesznek részt, mert ez nem divatos, akik nem állnak a magyar zászlók alá, mert bepiszkolja ruhájukat a tömeg. Akik május tizenhetedikén nem vonultak fel, mert ők „ilyen társaságba nem keverednek” mint például a vitézek, meg frontharcosok, akik pedig minden tekintetben jóval felettük állnak és nem lehetne csodálkozni azon, ha ők jelentenék ki, hogy „ilyen” elemekkel, mint ezek a fiatalurak, nem hajlandók végigmenni az utcán. Akik azonban futballmmeccsre szorgalmasan eljárnak, mert ott nincs csőcselék, ott nincs tömeg, és akik minden, minden létszükségletüket megtalálják a tribün zajában, a jazz sikoltozásaiban, a kártyában, a pezsgőben és abban a sok gondolat nélküli üres mondásban, ami a szájukat naphosszat elhagyja. Mi beismerjük: vannak ilyenek. Nagy számban vannak. Rengetegen vannak. Blazírtak, nyeglék, nemzetköziek. Ez igaz.

De mi is vagyunk. Vagyunk, és nem azonosítjuk magunkat „azokkal”. Vagyunk és egyöntetű erős frontot képezünk, mely elszánt, magyar és meg nem alkuvó. Vagyunk és követeljük, hogy észrevegyenek. Zászlóink vannak, hiteink és igazságaink vannak. Akaratunk van és szavunk és kimondtuk azt a szót mindenkoron. Olcsó politikát nem űzünk, nem nézzük egymás vallását, egyszerűen csak magyarok vagyunk. Magyar ifjúság. Azoknak pedig, akik követ dobnak ránk, mint összességre az előttünk haladó korosztálynak azt izenjük: ha azokat észre tudja venni, tudjon észre venni minket is, mert nekünk is van panaszunk. Panaszunk az „öregekkel” szemben. Mi várunk tőlük valamit, nem csak gáncsot, nem csak ítéletet: segítő kezet is várunk.

Mert a mi helyzetünk ma olyan, mint azé a fiúé, aki ott áll a családi ház romjai előtt, amely az apja idejében összedőlt, áll és nézi, hallgatja az apja szidásait, aki egy üszkös gerendán ül tétlenül, egyre azt hajtogatja, hogy a házat felépíteni már a fiú feladata lesz, de nem ad szerszámot a kezébe és nem tanítja meg házat építeni. Az apjának joga van bírálni, joga van szidni és dorgálni, joga van kimondani az észlelt hibákat. De kötelességei is vannak, kötelessége a szeretet, a megértés, az érdeklődés gyermekei sorsa iránt, gondolatai és érzései iránt. Csak annak van joga bírálni és ítélni, aki kötelességeit is tudja és teljesíti. Köztünk és az előttünk haladó korosztály között egy korszak differenciái feszülnek és ezeket a differenciákat eloszlatni csak úgy lehet, ha nem csak bírálatot kapunk tőlük, hanem szeretetet, megértést és támogatást is. Ne csak azokat vegyék köztünk észre, akik miatt joggal vagyunk érdemesek a gáncsra, hanem vegyék észre azokat is, akik tudnának és akarnak tenni valamit, akik hivatva vannak jövőt teremteni. Mert bárhogyan is nem egyezünk, bármilyen távolság is van közöttünk: mégiscsak mi vagyunk a jövő, és aki minket bírálni akar, követeljük, hogy észrevegyen!