HÍDFŐ


Szabad Riport


MNA

Auschwitzi utazás

Miért vérzik a közelkelet

Fájdalmas megtévesztés

Élelmiszeripar Rt.

Megesszük a világot

MIÉP

Facebook

Ifjúsági Tagozat

A magyar kultúra állapotáról az év minden napján lehetne szólni, mondani valami fontosat, leginkább felhívni a figyelmet a romlására a mindennapokban és a tudatos rombolására évtizedek óta. Az jó, hogy január 22‑én és környékén sokféleképpen emlékeznek meg a magyar kultúráról, a Himnusz születéséről és írójáról, Kölcsey Ferencről.

Meghalt Csurka István. A magyarság, a „magyar igazság és élet” harcosa volt. Ady és Szabó Dezső harcainak folytatója, az „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat” erkölcse és esztétikája jegyében. Soha ilyen erővel nem zajlott még háború a magyar nép tudatáért, lelkéért, szelleméért, mint az elmúlt két évtizedben. Csurka István minden írása, tette arra irányult, hogy a magyarság ne veszítse el önmagát ebben a harcban, legyen tisztában önmagával és ellenségeivel. Ezért járt mindig a tűzvonalban, ezért vállalta, hogy hazai és nemzetközi balliberális kommandók jól látható célpontja legyen. Nem mondhatjuk, hogy magányos harcos volt, hiszen voltak társai a harcban, voltak barátai, hívei és rajongói is. Mégis, a magányos harcosok fajtájából való volt, egyszerűen azért, mert annyira egyéni és öntörvényű volt, hogy nem lehetett más, csak magányos, társaktól körülvéve is. Nem akármilyen ellenségei voltak, nem daliás időkben kellett lovagi tornák bajnokaival vívnia, hanem a minden korszerű fegyverrel felszerelt, magyarságra fenekedő bandákkal, a világ fölötti uralmat bitorló oligarchákkal és a hazai árulókkal. Tudta, hogy milyen harcot vállal, hogy kikkel áll szemben. 1987 szeptemberében Lakiteleken, a Lezsák-ház udvarán felállított sátorban mondta: „golyófogónak még jó leszek”. Szépen, meghatóan őszintén hangzott akkor az a mondat. Utóbb az élet igazolta is a korábbi felajánlást, de tudjuk, hogy Csurka István nem golyófogó volt, hanem az az ember, aki ugyan magára szabadította az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a rassziz­mus összes vádját, de a valóságban publicisztikájában igyekezett hétről hétre felvilágosítani nemzetét a magyarság mai helyzetéről és létének legnagyobb veszélyeiről. Nem uszítva, hanem elemezve. Legnagyobb vállalkozása a Magyar Fórum volt, és benne a heti publicisztika, hogy ébredjen magára ez a nép és nézzen szembe a helyzetével. Ha Csurka olykor tévedett, ha időnként el is ragadta az indulat, igazságai éltek és uralták írá­sait. Nem volt „politikusalkat”, mert az öntörvényűségnek, az önálló gondolkodásnak és a szókimondásnak azon a fokán, amely egész lényére és elhivatottságára jellemző volt, képtelenség beilleszkedni a hazugságok és az árulások hálózatába. Ám a maga egyedi, heroikus módján mégiscsak politikus ember volt a javából, olyan, aki látni és láttatni akar, és aki egyéni sorsát bármikor, feltétel nélkül alárendeli a közösség létérdekeinek. Természetes, hogy annak idején nem maradhatott sokáig az Antall-kormány körletében, szembe kellett kerülnie azzal a politikával. Magyar radikalizmusa a liberális radikalizmus és a liberalizmustól fertőzött „mérsékeltek” vagy a karrier­jükért alkudozók ellenségévé tette. Kicsiben alkudni is tudott, nagyban, a hazája ellenében soha. Ezen az erkölcsi és gondolati alapon lett az egész rendszerváltásnak nevezett országpusztítás nagy ellenlábasa és művelőinek kíméletlen bírálója. Megállni azonban a bírálatnál sem akart. Cselekvő, alkotó emberként újabb és újabb kísérleteket tett a kisebbségbe szorított magyarság saját intézményeinek a létrehozására. Nemcsak pártot szervezett, hanem a Magyar Igazság és Élet pártja mellett a Magyar Fórum heti és havi változatát, a Pannon Rádiót, a Bocskai István Szabadegyetemet. Tisztában volt az erőviszonyokkal, ezért bármennyire öntörvényű volt is, támogatni tudott másokat, másfajta politikusokat, ha meglátta bennük a magyarság iránti elkötelezettség jeleit. Ez jellemezte azt az időszakot, amikor Csurka István és pártja a Országgyűlésben helyet foglalhatott és frakciót alakíthatott, de ez jellemezte legutóbb az Orbán-kormány melletti kiállását is. Bár sok minden nem tetszett neki a Fidesz-kormány működésében sem, de hitte, hogy ez a kabinet az ország, a nemzet érdekében dolgozik, ezért becsülte erőfeszítéseit, és határozottan melléje állt. Különösen támadói ellenében. Csurka szövetkezni is hajlandó volt másokkal. Sőt jó néhányszor kezdeményezője is volt a szövetkezésnek, ha a lelki, szellemi, magyar utas rokonra talált valakiben vagy valamilyen szervezetben. Nem csak és nem is elsősorban rajta múlott, hogy e kísérletek nem sikerültek. A megosztott és megfélemlített magyar közélet betegsége rombolt itt is.

A mindennapok ártatlan embere, akit nem avattak be semmilyen titokba, semmiféle összeesküvésbe, csak áll egy forgatag közepén, most tekergeti a nyakát jobbra-balra, és nem érti, hogy pontosan mibe keveredett akaratától függetlenül. Annyit mindenesetre érzékel, hogy baj van a világban, és a baj most éppen Magyarország körül örvénylik, s ez az örvény elsősorban a hazáját, így személy szerint őt is fenyegeti. Éreznie kell, hogy egy furcsa háború kavargatja ezt az örvényt, és azt is sejti, hogy ennek a háborúnak valamiképpen a pénz áll a középpontjában. Csak azt nem érti, hogyan került éppen Magyarország különféle lövészek célkeresztjébe. Nem is könnyű ezt megérteni. A múlt században ugyanis két világháborúban egyenruhás, felfegyverzett hadseregek jól láthatóan álltak szemben egymással. Az ember könnyebben megérthette, hogy miféle háború, milyen ellenségek harcának centrumába került, bár a háttérhatalmak akkor sem jelentek meg nyíltan a hadszíntéren. Most a pénz háborúja folyik, bankok, tőzsdék, hitelminősítők viselik a fegyvereket, és az előtérbe tolt politikusok civilben mutatkoznak a világ előtt, jogokról szónokolnak, közben parancsokat osztogatnak kiszemelt országoknak, mintha egy háborús színtéren gyakorlatoznának.

Ha a híreket olvassa az ember, alig értesülhet másról, mint a kormányt szorongató és a pályáról letéríteni akaró támadásokról. Mint amikor az országútról többen le akarnak szorítani egyetlen járművet, de az még tartja magát, bár a szorongatók erőfölénye nyilvánvaló. Ma már minden európai államot szorongatnak a nemzetek fölött uralkodni akaró erők, s ha az államokat le tudják szorítani az útról, akkor maguk a nemzetek is leszorulnak onnan. És ez a cél soha nem volt még ilyen jól látható, mint napjainkban: totális háború folyik a világuralomért, a nemzetek felszámolásáért, a demokrácia jegyében.

Olvasom, hallgatom a cukorgyárak privatizációjával kapcsolatos parlamenti bizottsági meghallgatásokról szóló beszámolókat. Mondhatnánk, hogy éppen ideje felülvizsgálni mindazt, ami Magyarországon privatizáció, illetve magánosítás címén történt. Nem mondhatjuk, először is azért, mert huszonegy év eltelt, és eddig ebben az ügyben semmi sem történt, most már legfeljebb tanulságokat lehet levonni, vagy jó esetben azt is meg lehetne tudni, hogy kik vezérelték le az ország felelőtlen kiárusítását, és kik voltak annak a haszonélvezői. Ám nemcsak az eltelt idővel akad gondunk, hanem azzal is, hogy félig vagy félig se csinálunk valamit. A privatizációs történet kezdete ugyanis – mint az egyébként köztudott – a Németh Miklós kormányzása alatt „spontán privatizáció” néven elhíresült átalakulási törvény. Ezen a címen simán átment a köztulajdon egy része magánvagyonba, mégpedig az előző rendszer felső politikai vezető rétege átmentése céljából. A politikai hatalomból némelyek így pattantak át egy könnyed mozdulattal a gazdasági hatalomba, hogy majd később – így vagy úgy – a politika, illetve a közélet szereplői maradhassanak, és gazdasági eszközeikkel támogathassák az MSZMP utódpártját, az MSZP-t.

Az Országgyűlés mint törvényhozó nagyüzem sok fontos törvényt hozhat a társadalom életének szabályozása során. Nagyüzemi jellege elsősorban abból adódik, hogy évtizedek teltek el előbb a diktatúra, majd a rendszerváltó zavarodottság, készületlenség, gazdasági, erkölcsi-szellemi tisztázatlanság és tisztátalanság jegyében. Születtek kiskapus törvények kivételezett csoportok érdekei szerint, születtek a jogállamiság és a demokratikus átalakulás címén a hazai társadalmi tények, a valóságos gondok és bajok megkerülésével vagy azok fölött lebegve. Torzították a törvénykezést a liberális és a konzervatív minősítések és önminősítések, jobb- vagy baloldali lepelbe burkolózó hatalmi vágyak, régi beidegzettségek és új önérvényesítő törekvések.

Elegünk van a politikából, a fülsértő csatazajból, a napi mocskolódásból, a hazugságokból és mindabból, amit akár csak az elmúlt hét is elénk tárt politika címén. Pedig ismerős mindaz, ami ma a politikából oly látványosan elénk áll, és az is, hogy elegünk van belőle. Ismerős legalább húsz éve, de kétségtelen, hogy napjainkban hétről hétre nemcsak zajosabb, de egyre ocsmányabb is. Amióta színre lépett az Orbán-kormány, azóta a neoliberális baloldal bosszúja, a gyurcsányi egykori fenyegetés megvalósulása látszik az utcán, a parlamentben és mindenütt, ahol csak tüntetni, tiltakozni lehet Orbán diktatúrája ellen, amely ráadásul van annyira nemzeti, hogy nácinak, fasisztának, rasszistának lehessen bélyegezni. Még az a szerencse, hogy miközben Gyurcsány politikai mondanivalója legfeljebb annyi, hogy Orbán Viktor minden percét meg kell keseríteni és persze minél előbb meg kell buktatni. E célra szervez pártot, frakciót, s valahogy úgy jár, mint korábban Dávid Ibolya, akinek szintén nem volt más mondandója, csak a folyamatos és egyre idétlenebb, egyre reménytelenebb Orbán-ellenes politizálás.

Szeptember 27-én volt az első lakiteleki találkozó évfordulója. Huszonnégy év után nem kell ünnepelni, megemlékezésekre sincs szükség, ez nem kerek évforduló. Az más kérdés, hogy egyáltalán van-e mit ünnepelni – tanulságok azonban vannak. Talán majd a negyed évszázados alkalom újabb számadásra késztethet bennünket. Most azonban inkább két párt párhuzamos története érdekes, látva, amint az MDF utolsó elnöke, segédtisztjével együtt ott áll vagy éppen ül a bíróság előtt, az MSZMP utódpártjának volt elnöke pedig mint vádlott vádlóként készülődik éppen a bíróság elé állni. Szánalmas és a rendszerváltás egészére jellemző történet mindkét párté. A harmadikról, amely már nincs vagy átalakult, ezúttal ne beszéljünk, az más történet, bár nem kevésbé jellemző közéleti nyavalyáinkra. A politikatörténet elemzőinek nem lesz nehéz kitalálni, mitől lett egy kis rétegpárt előbb majdnem a nagyobbik rendszerváltó párt, s honnan merítette az öntudatot és erőt ahhoz, hogy amíg létezett, irányítani akarja – és részben tudta is – a nála nagyobb pártokat, jószerivel a magyar közéletet, minden igazán fontos részletével együtt.

Történelmük során a népek előbb-utóbb érvényesíteni akarják a maguk igazságát az őket leigázó, gyarmatosító, rabságban tartó hatalmakkal szemben. Előbb-utóbb minden nép szabadságharcot vív, és újra meg újra kísérletet tesz arra, hogy szabadon dönthessen a maga sorsáról. Nagyobb hatalmak a maguk hatalmi, gazdasági és politikai érdekeiktől vezérelve és erőfölényükkel élve gyakran leverik vagy még csírájában elfojtják ezeket a törekvéseket, így a világ egészét nézve mondhatjuk, hogy igazságért és szabadságért folytonos harc folyik a világban, s van úgy, hogy e szabadságküzdelmek eredménnyel végződnek nagyobb, erősebb hatalmak ellenében.

Magyarország miniszterelnöke egy héttel ezelőtt ismét beszédet mondott, „országvédelmi” programot hirdetett az Országgyűlésben. Ahogy az lenni szokott, nagy várakozás előzte meg felszólalását, most különösen azért, mert az ország megint veszélyes helyzetbe került polgárai eladósodása, vagy inkább fogalmazzunk így: el-adósítása okán. Hozzászokunk itthon, hozzászoknak a külvilágban is, hogy Orbán Viktor küzdő szellemű miniszterelnök. Bizonyította ezt emlékezetes szereplése nem is oly régen az Európai Parlamentben, amikor szokatlan határozottsággal állt ki országa mellett. Magyar miniszterelnöktől kellemes meglepetés volt ez. Orbán Viktor azonban merőben más egyéniség, más stílusú miniszterelnök, mint amilyenek elődei voltak, amilyenekhez hozzászoktattak bennünket. Nem a meghunyászkodás, nem a belenyugvás vagy a folytonos óvatoskodás embere. A hazai és a világpolitika pedig provokálja. Jellemző, hogy második miniszterelnöksége óta nem telt még el másfél év sem, de több csatába kezdett, több harcot kellett megvívnia egyre inkább összefonódó magyar és nemzetközi ügyekben, mint elődeinek együttvéve. Támadták és támadják most is. Sorolhatjuk emlékeztetőül az ügyeket: alkotmány, médiatörvény, magyar állampolgárság, szakítás az IMF-kölcsönökkel, keleti kapcsolatok, bankadó, stb.

A kétharmados választási győzelemmel a kormánypártok számára nemcsak nagy – mondhatjuk: páratlanul nagy – lehetőség nyílt a kormányzati hatalom mint eszköz használatára az ország érdekében, hanem szükségképpen együtt járt az egyébként is létező belső ellentétek, feszültségek megnyilvánulásaival a hatalomgyakorlás és a kormányzás konkrét ügyeiben. Arra a kérdésre, hogy a kormánypártok és maga a kormány megfelelően él-e a kétharmad adta lehetőségekkel, nem annyira az elmúlt, mint inkább az elkövetkező időszak adhat érdemleges választ. A közvélekedésre egyelőre jellemző az ellentmondásos ítélkezés. Sokan bíznak még, de egyre többen kételkednek, vagy már csalódottságuknak adnak hangot.

A kulturális kormányzat nem akar „kultúrharcot”. A „Kulturkampf” még durvábbnak hangzik. Annál jobban hangzik, ha a politikus kijelenti, hogy nem akar kultúrharcot. Ez a biztosíték ugyanis arra, hogy minden marad a régiben, hogy nem kezdik el üldözni – vagyis leváltani – azokat, akik évtizedek óta hagyományosan uralják a kulturális intézményeket és az irányító testületeket, a pénzosztó helyeket. Ők ugyanis mindig a potenciális üldözöttek, és most igazán megnyugtató, hogy az övék marad a terep. Megszokták már, nagyon fájna nekik, ha nem lehetnének vezetők valahol, s ha nem ők dönthetnék el, hogy mi kell a magyarnak, mi kell a mindig elmaradott tömegnek. Ezért a harcot mindenáron el kell kerülni, és ennek felelőse a kormányzat. Ám amennyiben a harc mégis elkerülhetetlen, mert sok bugris magyar van az országban, akikkel szemben meg kell vívni a harcot, legyen akkor inkább békeharc, mint a korábbi szép emlékű korszakban, amikor még lelkesen énekelte mindenki a kisiskolástól az aggastyánig: „Egy a jelszónk, tartós béke…”

Napfogyatkozásról tudunk, de a nyárfogyatkozás szóösszetétel ismeretlen a magyar nyelvben, bár nyelvtani akadálya nincs. Hozzászoktunk, hogy a nyár a pihenés évszaka, akkor is, ha kinek-kinek csak egy-két hét a nyaralás, vagy annyi sem. Hozzászoktunk, mert a többi évszak a mindennapos küzdelmeké, az egyre zajosabb mindennapoké, az ellehetetlenült közlekedésé és a plurális demokráciában a napi politikai csatározásoké. Márpedig ezektől zeng az ország, ettől a csatazajtól, reggeltől estig, és a sajtó, a rádió, a televízió önti ránk a párthíreket, a parlamenti ülések és ütközetek nehezen emészthető, fullasztó híreit, amelyek gyomrot, tüdőt és elsősorban idegeket terhelnek a csömörig.

Húsz év alatt sokszor és sokakban felmerült a kérdés, ha kiben-kiben inkább csak magában morogva, csalódottságában és keserűségében mérlegelve is: mennyivel jobb ez a rendszerváltás utáni rendszer az előzőnél? Még inkább így: kinek lett jobb, kinek rosszabb? Az előbbi kérdésre joggal mondhatjuk, hogy annak az álszocialista diktatúrának buknia kellett, mert a rendszer mindenestül, erkölcsi, gazdasági, politikai téren megérett a bukásra, tehát a kérdésnek nincs értelme. Annál inkább van értelme, jogosultsága az utóbbinak, mert keveseknek lett jobb és a sokaságnak – rosszabb. Márpedig, ha egy rendszer értékét mérjük, akkor bármilyen fontos is, nem az a döntő, hogy intézményrendszerében mennyire felel meg az úgynevezett polgári demokratikus normáknak, hanem az, hogy milyen mértékben és milyen minőségben szolgálja az emberek javát, országok, nemzetek jövőjét. Az intézmények persze fontosak, fontos azok rendszerének egésze, és jobb a demokratikus társadalmi berendezkedés a diktatúránál, amint azt oly gyakran hangoztatjuk. Ennek a hangoztatásával azonban nincs kisegítve az ember, aki elveszti munkahelyét, házát, otthonát, és demokratikus viszonyok között válik földönfutóvá családjával együtt, önhibáján kívül. Sem a nemzet, amely a diktatúra zsarnokságából egy másfajta zsarnokságnak, az egyik birodalom bukása után egy másik, még nagyobb birodalomnak esik rabságába.

Az elmúlt héten nagy volt a forgalom a diplomáciai sztráda magyarországi szakaszán. Természetesen következett volna ez abból, hogy a hét végére uniós elnökségünk fél éve is a végéhez ért, és ebbéli tevékenységünket értékelték itthon és külföldön, politikusok és a sajtó. Kaptunk elismerést bőven, de volt fanyalgás és lebecsülés is. Furcsa is lett volna másképp.

Földrajzi távolságban mérve is hosszú az út az Európai Uniótól Kínáig. Ám ennél is hosszabb a politikai út.

Amikor egy régi eredetű és egyre inkább elfajuló jelenséget nevezek így: Bauerék és a magyarok, akkor nem az ávós Bauer apára és nem a család történetére utalok. Emlegették ezt már elégszer, elegen. Kétségtelen azonban, hogy a cím szerkezete már önmagában is szembenállást, de legalábbis erős különbségtételt jelez két fél között, mégpedig a magyarság és egy kisebbségi csoportosulás között. Ám arról sincs szó, hogy a „Bauerék” összefoglaló név alatt a hazai zsidóság egészére célozgatnék, hiszen tudom jól, hogy voltak is, élnek is köztünk jó magyarként zsidó származású, zsidó vallású emberek, akik méltán utasítanának el ilyen sértő általánosítást. Csupán arról van szó, hogy Bauer Tamás internetes elmélkedése a „hősök napja” és Trianon kapcsán nemcsak őt személy szerint jellemzi, hanem egy olyan csoportot, amely befészkelte magát a magyar életbe, és ebből a jól kibélelt fészekből rikoltozza mélységes lenézését és utálatát minden értékkel, érzelemmel szemben, ami magyar, ami a miénk.

Az ember általában szeret biztonságban élni. A nyugodt munkához, az alkotáshoz, gyermekek vállalásához, a család és az otthon felépítéséhez nélkülözhetetlen a biztonságérzet a mindennapi életben. Nem lehet úgy élni és építkezni, hogy minden percben azt kell lesni, honnan jön a támadás, merről fenyeget valamilyen veszély. Ha ez a biztonságérzet hiányzik a társadalomból, akkor az egész társadalom életének a minősége, alkotóképessége és önmagát újratermelő ereje romlik, így nemcsak biztonságérzete, de létének valóságos biztonsága is kérdésessé válhat. A mindennapi életen túl érvényes ez a politikában is. Ugyanis nehezen nézhet előre országa érdekében az a politikus, akinek minduntalan hátra kell néznie, nehogy váratlanul a hátába döfjék a kést. Ám a politikában, a hatalmi harcokban számolni kellett ezzel mindig és mindenütt. A politikus biztonságérzetének legfontosabb támasza azonban az, ha a társadalom támogatását érezheti akkor is, ha munkájának természete taktikát, alkukat követel tőle, és ez gyakran nem nyeri el a nép többségének tetszését, mert a nép nem láthat a kulisszák mögé, és az sem biztos, hogy jól fel tudja mérni azokat az erővonalakat, amelyek a politikus cselekvőképességét behatárolják. Előfordul, hogy a politikussal szemben a hatalmon kívül állók látnak jobban, ők érzik pontosabban az idők követelményét és a cselekvés lehetőségét. Az pedig különösen gyakori a történelemben, hogy a vezetők – sokszor még a választott vezetők is – alkalmatlanok vagy méltatlanok az ország, a nemzet irányítására.

Egyre inkább láthatóvá válik, hogy nagy bajban van Európa, a nyugati világ, jóléti társadalmával és demokráciájával együtt. Nemcsak a valutaalap uzsorakölcsöneivel látványosan térdre kényszerített országai (Görögország, Portugália stb.) jelzik ezt, de még az erős, nagy nyugati társadalmak is, és nemcsak gazdasági, hanem politikai és súlyos kulturális és erkölcsi válság jeleit is mutatják mind. Sok ízületi gyulladástól szenved a nyugati civilizáció, fáj a világnak a tőkéstársaságok hatalmas profitja és pénzuralma csakúgy, mint a néptömegek elbizonytalanodása és elszegényedése. Sajogva sorvad az egész szervezet, amit euró­pai civilizációnak mondunk, és hol van már az idő, amikor minden jóról, gazdagságról és szabadságról Amerika jutott eszünkbe… Gazdasági verseny, tőkekoncentráció, szociális biztonság, igazságos elosztás, közbiztonság követelményei ütköznek. A javuló életminőség, a kulturális és erkölcsi emelkedés múlóban van, vagyis múlóban mindaz, ami a Nyugat fölényét jelentette a világ számára, és ami egyszersmind minta is lehetett feltörekvő népeknek és államaiknak.

A napokban tette közzé éves jelentését az Amnesty International nemzetközi szervezet magyarországi lerakata. Nagy jelentőségű munkát végezne ez a szervezet, ha valóban a kisebbségeket védelmezné, ha valóságos sérelmeket tárna fel, és ha legalább megkísérelne tárgyilagos véleményt formálni Magyarország társadalmáról és kormányáról, és mielőtt ítélkezik, igyekezne a jelenségek mögé nézni, így megközelíteni az igazságot. Nem újdonság, hogy most sem ezt tapasztaltuk részéről. A hírek szerint bírálata tárgya a hazai cigányság súlyos megkülönböztetése, a homoszexuálisok gyülekezési, magamutogató felvonulási szabadságának, valamint általában a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása. Ez utóbbi szerinte a médiatörvényből fakad, az előbbiek a terjedő rasszizmus és a rendőri készületlenség következményei. Ezeket a vádakat is megszoktuk már, mégis muszáj újra és újra figyelmeztetni magunkat, hogy a rágalmazás internacionalistái sok változatban űzik mesterségüket.

Bibó István 1945-ben A magyar demokrácia válsága címmel írt tanulmányt. Akkor még sokan – majd az egész magyar társadalom – hittek abban, hogy Magyarországon demokratikus berendezkedés lesz, s annak alapjai valóban gyorsan és a helyzethez képest kielégítően alakultak. Jellemző volt a kommunista vezetők – ez ügyben Lukács és Révai – gyors és ingerült reagálása. Idegességüket az magyarázhatja, és így utólag is az teheti nagyon is érthetővé, hogy Bibó e tanulmányában a demokrácia válságának egyik tényezőjeként szól a kommunistákról, mintegy a kommunisták karakterológiáját vázolva. Ez pedig túlságosan is leleplező volt, holott ők akkor még mindenáron leplezni akarták valódi szándékaikat és jellemüket. Bibó a kommunisták történelmileg kialakult „lelki fixáltságáról” beszél, amelynek természetéhez tartozik a folytonos harci állapot a hatalom megszerzéséért, majd megtartásáért. „…a kommunista párt taktikai nevelése elsősorban egy válogatott gárdának abszolút fegyelemhez való szoktatásán, föld alatti szervezkedésen, konspiráción, az ellentétek dialektikus kiélezésén, minden ellenféllel szemben való bizalmatlanságon és a világnak a legszigorúbb módon társakra és ellenségekre való felosztásán alapszik…” – írja Bibó.

Volt már zavar ebben az országban korábban is. Volt már zavarodott a magyarság történelme során, amikor kívülről és belülről megszaporodtak a zavarkeltők, amikor elbizonytalanodott abban, hogy kinek mit hihet, hogy honnan, merről leselkedik rá a veszély. Ám ekkora zavarodottság, mint a mostani, azért ritkán volt jellemző.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar társadalom cigányútra tévedt. A magyarországi cigányság létszámának rohamos növekedése és térfoglalása miatt a helyenként nagyszámú cigányság egy részének magyarellenes és társadalomromboló magatartásával – pontosabban annak következményeivel – kényszerül foglalkozni az ország. Ennek okait szeretik etnikai eredetűként feltüntetni, holott az okok döntően erkölcsi-kulturális természetűek. Ezt bizonyítja néhány száz év története, amikor is a muzsikus vagy iparűző cigányok és a magyarok között számottevő ellentét nem volt, sem falun, sem városon.

Újra hír, hogy bizonyos amerikai zsidók perelik a Magyar Államvasutakat, azaz a magyar államot azért, mert a vészkorszak idején magyar vasúton, magyar vagonokban, magyar vasutasok közreműködésével szállítottak zsidókat külföldre (állítólag Auschwitzba), ahonnan azután nem tértek vissza. Most állítólagos leszármazottaik a hírek szerint 240 millió dollárt követelnek vagyoni, és még ezermillió dollárt nem vagyoni kártérítés címén tőlünk, és ehhez járulna továbbá a perköltség is. Csoda, hogy sokkoló ez a hír? Vannak, akik már a magyar államcsőd vízióját vetítik előre. Maga a hír is alkalmas arra, hogy tovább zaklassa az egyébként is zaklatott hazai közhangulatot, hiszen amúgy is nagy a bizonytalanság a közeli jövőt illetően, nagy a szegénység, a nyomor, akár a magyar családok nagy többségének életét, akár intézményeink, önkormányzataink állapotát vagy általános gazdasági-pénzügyi helyzetünket nézzük. Még csak az hiányozna egyéb csapások mellé ennek a húsz éve fosztogatott, kifosztott és eladósított országnak, ennek az államkasszának – mondják sokan. Nem is kevesen tartanak attól, hogy ezt a pert elveszíthetjük éppen azért, mert zsidó követelésekről van szó. Arról ugyanis van már némi fogalmuk az embereknek, hogy ha zsidó szervezetek, lobbik követelnek valamit, a világ akkor is teljesíti a követeléseket, ha meg van győződve annak erkölcsi képtelenségéről. A hazai politikusoktól, kormányoktól pedig megszokta, hogy többnyire nemcsak teljesítünk, de egyenesen túl is teljesítünk, már ha nem a sajátjainkat kell kárpótolni. Ha Hiller István – minisztersége idején – csak úgy suttyomban, a nyilvánosság kizárásával, minden perrel való fenyegetőzés nélkül is adott millió dollárokat a magyarországi zsidó szervezeteknek, akkor mit várhatunk egy ilyen fenyegetés hatására a magyar államtól?

Előfordul, hogy a bűn elkövetése után nem a bűnbánat következik, hanem a bosszú. Olykor a bűnöző, ha lebukott, nem önmagával néz szembe, nem a tetteivel számol el legalább önmaga előtt, hanem bosszúért liheg, és bűneit újabb bűnökkel tetézve igyekszik megbosszulni másokon a maga bukását. Egyéniség kérdése, hogy embertársaink ítéletétől függetlenül, vagy annak fényében ki miként ítél belül önmaga cselekedeteiről. Van azonban történelmi tapasztalatunk arról is, hogy valamely ideológiai-politikai érdekközösség hatalomra törve a maga korábbi bűneit, amelyeket ország, nép, nemzet ellen követett el, és bukását, amelyet magának köszönhet, akár újabb hatalmi helyzetében, akár azon kívül, csak a bosszúállás és a hatalmi vágy szellemétől ittasulva képes feldolgozni. Magyarországon 1919 óta ismerjük ezt a jelenséget, és az ország népe újra meg újra ártatlanul elszenvedi ennek a már-már genetikus kisebbségi betegségnek minden őt sújtó következményét.

A gőzfürdő régi találmány. Mondják, jótékonyan hat testre, lélekre, legyen az a fürdő római vagy török, mert kioldódnak a mérgek, jöhet az ernyedés, az eltompulás nyugtató külön világa.

Merőben újfajta gőzfürdőnek tűnik egyre inkább az Európai Unió: ügyesen, szinte észrevétlenül kialakított, rafinált wellnessnek, ahol az Európai Parlament a kondicionálóterem, a képviselők ott kitornázhatják magukat, azután jöhet egy-két kör úszás, majd a meleg vizes medence és a gőzfürdő. Összemasszíroznak egy állítólagos európai elitet, így testvériesülnek a nemzeti képviseletek más nemzetek küldötteivel, pártok képviselete más pártok képviseletével, amíg fel nem oldódnak teljesen a nemzetek feletti Európa léhán lebegő világában. Sok pénzbe kerül mindez, de az is jó benne, hogy nem azok fizetik, akik igénybe veszik, éppen ellenkezőleg: nekik fizetnek – elég vastagon ahhoz, hogy igazán jól érezhessék magukat. Fontos, hogy közben minél inkább távolodjanak el kisszerű hazai eszményeiktől, honi elkötelezettségüktől, ehelyett töltekezzenek a jólét élményével, miközben eljátsszák a rájuk rótt könnyű szerepet mint európai demokraták. Amúgy is, kit azért küldtek oda, hogy ne legyen otthon, mást azért, hogy ott pihenje ki hazai politikai fáradalmait, mást talán azért, hogy csiszolódjon kicsit a nemzetközi kapcsolatokban.

Szomorú. Szánalmas. Nevetséges. Megalázó. Hullámzó kedéllyel olvasom Filep Tibor vaskos dokumentumkötetét a Hajdú-Bihar megyei titkosszolgálat működéséről és a kiépített, folyamatosan alakított ügynökhálózatról. (A politikai rendőrség Hajdú-Biharban 1957–1989, Debrecen, 2011.) Sokkal több ez a kötet, mint az alkalmilag nyilvánosság elé tárt ügynöklisták, amelyekből ki-ki szemelgethet magának, és rácsodálkozhat egyik-másik ismerős névre. Filep Tibor munkája csak egyetlen megye titkos hálózati, ügynöki múltját tárja fel hatalmas munkával, de közben az ország egészére is érvényes, szégyenletes működést mutatja be. Szomorú, mert emberek sokaságának sorsát rontó, életeket mérgező, tragédiába sodró, titkos pártállami tevékenységről van szó. Szánalmas, mert szánalmas az, ha egy államgépezet a saját népében folyton ellenség után kutatva kiterjedt besúgóhálózattal véli csak fenntarthatónak az „államrendet”. Nevetséges, ha hatalmas apparátussal és költségekkel amúgy politikai és állambiztonsági szempontból komolytalan, veszélytelen eseményeket vizslat, ártatlan embereket figyeltet rendszeresen, mintha magának az államnak lenne súlyos üldözési mániája. Megalázó, mert az egész társadalomra, magára a nemzetre nézve is az, miközben maga az állam lealjasul, míg másokat aláz meg.

Az úgynevezett jóléti társadalmak ma már nem jóléti társadalmak valójában, csupán tobzódva tengődnek még a korábban felhalmozott javakban, mintha éreznék, hogy az utolsó békeéveket élik, s az ő „boldog békeidőik” maradékát élveznék még egy kicsit. A jelek szerint a liberális kapitalizmus „aranykorának” vége, mert amit a nyugati hatalmak felhalmoztak a gyarmatok révén, azt a fogyasztói társadalom nagyrészt felemésztette. Ebben a társadalomban a nép egy része betegre zabálta magát, más része attól beteg, hogyha megfeszül sem érheti el azokat a javakat, amelyekkel mások már nem is tudnak mit kezdeni. A fiatalok önfeledten „buliznak”, fogy a kábítószer, s ha halnak vagy sérülnek, nem a hazájukért, nem eszmékért áldozzák ifjúságukat, hanem a semmiért. Csak élnek bele a világba, vagy ész nélkül csörtetve rohannak felfelé a karrierek létráin egymást taposva, vagy zsoldosok lesznek idegenben. A szülők pedig tanácstalanul tipródnak, és bár érzik a bajt, nem látnak megoldást, mert gyermekeikben a saját zavarodott életük egy másik változatával szembesülnek. Sötét ez a kép – és nem is egészen igazságos? Valóban sötét, és nem olyan általános, ha a jó, a biztató példákat is számba vesszük. Mégis igaz, ha arra gondolunk, hogy mára az emberiség kilátástalan harcba keveredett a természettel is, a társadalmakkal is. Az eladósított és korrumpált nyugati civilizáció utat keres, és folyton olyan csapásokra téved, amelyek nem jelentenek kiutat, nem vezetnek sehová, ha csak nem az önpusztításhoz. A nyugati kormányok és politikusok újra meg újra más országokra próbálják rátelepíteni a maguk bajait, és onnan pótolni azt, amit ők már elfogyasztottak. Ezt, ha lehet, a gazdasági behatolással és a bankok révén igyekeznek elérni, ha nem lehet, akkor valamilyen ürüggyel katonai beavatkozás következik, majd folytatják gazdasági eszközökkel.

Köteles-e az állam védeni és megvédeni a polgárait? Én sokáig úgy gondoltam, hogy köteles védelmet nyújtani minden tisztességes honpolgárnak a tisztességtelenekkel szemben, hiszen az állam polgárai kegyelméből és pénzéből létezik, s elsősorban éppen azért, hogy az országnak és népének védelmet nyújtson külső, valamint belső ellenségekkel, támadókkal, rablókkal, tolvajokkal szemben. További kérdés, hogy az állam képes-e ennek a feladatnak az ellátására vagy sem. Újabb kérdés: ha az állam erre nem képes, akkor mit tegyen a társadalom? Nyilván meg kell szerveznie önmaga védelmét, mert birkamódra mégse hagyhatja, hogy bűnözők – mindegy, hogy „megélhetésiek”-e vagy sem – folyamatosan félelemben tartsák, javait fosztogassák, sőt bántalmazzák és kínozzák… Érvényes ez minden egyes emberre külön is. Én úgy tudtam gyerekkoromtól fogva, hogy akit megtámadnak, annak joga van megvédeni magát, vagyis minden embernek joga van az önvédelemre. És az is természetes volt eddig, hogy önmagát az ember olyan eszközzel védi meg, amilyen eszköz erre éppen rendelkezésére áll. Évszázadokon át nem is volt ez kérdés. Elképzelhetetlen volt, hogy a magyar társadalom csak azért hátráljon meg egy bűnözői csürhével szemben, nehogy kárt tegyen a támadókban, mert akkor a törvény szerint mehet a börtönbe, és ha a támadó esetleg meghal, akkor ő, a védekező számít gyilkosnak. Nem így mai liberális törvényeink!

A magyar nyelv egyik nagyszerű tulajdonsága, hogy igekötős szerkezettel képes más jelentést adni ugyanannak a szónak. Így például a felháborodik és a megháborodik, felháborodott és megháborodott kifejezések egészen más jelentést kapnak az eléjük ragasztott fel vagy meg igekötőktől. A háborodott szó igekötő nélkül a nép nyelvén bolondot vagy őrültet jelent, a megháborodott pedig azt a személyt, aki egyszer csak furcsán, a normálistól eltérő módon kezd viselkedni, össze-vissza beszélni, ordítozni stb.