Fruzsina 2004 január
2004 január 2003 január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, december 2002 szeptember, október, december

Január 1. (Akiket szeretünk. És akiket nem szeret senki? Mennyi ember ébred reggel, teszi a dolgát nappal, fekszik le este – közben emberi meleget, nem átvitten, hanem úgy igazából, a másik ember testmelegét nem is érezte magán. Megrándul, ha hozzáér a buszon a másik, kikéri magának, ha bizalmaskodva vállára teszi kezét a beszélgető társ a sorban, viszolyog a kézfogástól, influenzát terjeszt, mondja, inkább nem veszi észre, ha más kezdeményez, ő meg a világért se. Hogy az ölelésről ne is beszéljek, az elutasított gyermeki ölelésről, és a többiről, amikor ha már minden veszett, az agyonszeretés, ölelésbe fojtás segíthetne...

Furcsa álmom volt. Egy kedves ismerős fogta álmomban a kezemet, két kezébe fogta, nem hogy kapaszkodjon, hanem hogy megmelegítsen, nem a kinti hidegtől, inkább a bentit akarta így enyhíteni. Reggel emlékeztem az álombeli kéz melegére, olyan kicsi lettem, hogy két tenyér közé fértem, jó puhaságban. Megölelni a másikat, összebújni vele, érezni, hogy vibrál felőle valami, hívás, bíztatás, simogatás a lélekre, sírós vigasztalás mindenért. Mindenért, ami megeshet egymástól távol, mindenért, ami hiányozhat a másik nélkül. Belebújni a melegségbe, elveszni, felejteni magunkat végre. Olyan közel menni, hogy már ne legyek, csak ő legyen, és neki saját maga vesszen el, bennem éledve fel újra. Így valahogy.

Mit kívánok ebben a most induló évben, ezek után mit is kívánhatnék? Ne legyen neve az érzésnek, hogy ne lehessen lejáratni soha, hogy ne lehessen kiárusítani, tárgyiasítani, megfoghatóvá és eldobhatóvá tenni soha. Igen, valami olyasmi, mint a szeretet, ami csomagolóanyaggá alacsonyítottak, láb alá sodortak, meggyötörtek, kiirtottak. Valóság játékok közhelye lett: szeretem, de kiszavazom, én nagyon szeretem, de..... „De”, minek a szeretet után? Mondom, más neve legyen az érzésnek, a valaminek, ami hozzád, hozzám köt, valami, ami miatt mindent érdemes, amiért bármit megtennék, te amiért bármit megtennél. Meleget, amíg lehet, összebújós, emberszagú érzéseket...)

Január 2. (Gyógyszerész az egyik ismerősünk, és elmondta, hogy a gyógyszertárban is nagy tumultus volt az év végén. Az emberek lerohanták a pékséget, az italboltot, a hentest, és egyúttal betértek a patikába is, hogy az újévi készletet feltöltsék. Igen, a gyógyszertárba. Vettek mindent, antibiotikumokat, mert hátha épp harmincegyedikén este kilenckor tör rájuk az influenza, fejfájást csillapítókat a pezsgős éjszaka másnapjára, görcsoldókat az epebajosok. És Bensedint, minden mennyiségben. Idegcsillapítót, más fajtát is, de elsősorban Bensedint. Úgy viszik, mint a cukrot, olyanok is élnek vele, akikről álmában sem gondolná az ember, hogy mankó nélkül nem tud lenni, mondta a gyógyszerész. Meglepődtem. Ezért ilyen méla ez a falu? De ne higgyem, hogy csak nálunk van így, folytatta. Talán egész Szerbia állandó kábulatban van. Az alkoholmámorról, hogy ne is beszéljek. A mellékelt fotó egy nyári pálinkafőzés alkalmával készült. Szemenként válogatott barack, értőn főzve, kizárólag ínyenceknek szánva, kivételes alkalomra, kellő áhítattal. Nem ilyentől kábul el a nagyja, hanem pancsolt, mű létől. Csak gyorsan, és olcsón jöjjön a mámor! Svédországi ismerős jött meg a hidegebb világból, és az mondta, elviselhetetlen volt neki a svédek kimért, hideg magatartása, azért is hagyta ott őket két év után. Öt napig a megtestesült józanság mind, aztán meg péntek délután hosszú sorok kígyóznak a ráccsal elkerített italos részek előtt, és hétfő reggelig kiütve a nagyja nép. Nem tudom, szavaiban mennyi a valóság, mennyi a ferdítés...)

Január 3. Egy szuszra elolvastam a levelét, azt írta, menjek haza. Hova haza, kérdeztem volna vissza, ha lenne értelme a kérdéseknek. Nincs falu ott, ahol valamikor a mi udvarunk is volt, a kertek, amelyek befolytak az erdőig, a patak, ami kettészelte a veteményest, ezen az oldalon a borsó nőtt, túlnan pedig a krumpli. Azután lassan szeder, szúrós bokrok, szamócafoltok, csipkerózsa. Az erdő sötétlett, a konyha ablakából odaálmodtam magamat, bele a sötétbe. Öregapám almáskertje is látszott, amit soha sem kerített el, szedett belőle, aki arra tévedt. 

*

Engem a legeslegjobban az érdekel, hogy érzem, lassan vége lesz. Nem nekem, hanem az ittlétemnek. Elkell mennem, átkúsznom egy másik létezésbe, mint a kertekbe befolyó őszi köd, majd elfelejtek minden földi nyűgöt – de még itt vagyok, és megbeszélni szeretném ezt a néhány napot. Nem értik meg, hogy engem ezenkívül már semmi más nem érdekel. Hiába fogják meg a kezem, mérik a lázam, tömnek gyógyszerrel, ha senki sincsen, aki azt mondaná, hogy legalább kikísér, csak az első fordulóig. Mert jó lenne. Csak addig ne legyek egyedül, amíg meg nem láthatom, hogy a kanyaron túl mi vár. Éjjel felriadok, hogy valamit nem tetem meg, jön az utolsó óra, és a mulasztások rémülettel töltenek el. Tennivalókba kapaszkodom.

Január 4. Küszködünk a darabokkal, és így elveszik az egész, mondta a közhelyet. Igaza volt. Szeretnek, keresnek, folytatta keserűen, aztán meg nem akarnak tudni rólad, mert csak kolonc leszel a mű nyakán. Bűnös-e az olvasó, aki csak kínjaid termését akarja, és életszagú szenvedéseid meghagyja neked? Hamisan csengett, rossz költősen. Megsértődött, hogy mosolyogtam.

*

A hazugság ölte meg bennem a szeretetet, nem az, hogy már nem az enyém. Az a baj, amikor azt hittem, hogy velem van, már máshol járt gondolatban. Nem rá, magamra haragszom, hogy hittem neki.

Válasszak, mondta. Fogta a poharat, a szeme rémületről árulkodott, bensőjében dúló csatáról. Mert a kérdést kimondva elhangzott a válasz is. A döntést így vállalta magára. E kérdés után őt már nem választhatom. Ezt a kérdező is tudja. Vele maradok, de mindenem amahhoz húz, még ő ölel, de magamba szorulva tűröm csak, nem átengedve magamat neki.

Válasszak. Ha mégis úgy lesz, ahogy nem lehetne, akkor a másikhoz megyek. Egy darabig majd jó lesz, puhaság, lila köd, mámor, majd lassan kifakul minden szín belőlünk, és ő lesz a következő. A következő, aki választásra kényszerít, hogy vagy ő, vagy az a másik, aki időközben felbukkan valahonnét. Honnét? Nem lehet előre tudni. Mert mindig van másik. Szerényen áll, vár az időre, amikor nekem szegezik a kérdést, a kérést, hogy válasszak végre. Nem tudok választani. Aki ezt felismeri, ő lesz a választottam, kérdezés nélkül is, és a választás nyilvánvaló jeleit mellőzve lesz az.

Január 5. (Leírok valamit, elolvasom, törlöm. Semmi sem elég jó. Semmi sem elég jó, hogy őrzése érdemes legyen. Ölben a kéz, tehetetlen, indulni kell, keze kezem után nyúl, az ő keze, elengedem mégis, nekem kell mennem magamnak. Van, ahová egyedül megyek, még ha lenne, aki jön velem, még ha lenne, aki helyettem is akár: nekem, magamnak kell. Kibírni is magamnak. Vicces, ahogy igazítom még a hajam, vicces, ahogy a tükörben kipróbálok egy mosolyt, aztán meg úgy állok az út mellett, mintha piros lenne a lámpa, közben tudom, mehetek bátran, ebben a faluban nincs is villanyrendőr, és különben sem ezt a véget szánták nekem. Mi az érdekes a mai napban? Egy újabb lemondás, egy újabb elköszönés. Keseregni, szomorkodni nem érdemes, hiszen a múló dolgok nem attól maradnak meg, semmitől persze, tudom. Elé futni se kellene, akkor veszne a jelen lépés minden öröme,  ideje, értelme. Akkor hát mi legyen? Csak okosan, kicsim, vége, vége, ennek is vége. Elfogadhatod, méltósággal, vagy daccal, belenyugodva, alázattal. Bárhogy, csak ne gyáván futni előle. Nem vagy egyedül, mások is, már előtted. Akkor hát? Semmi. Lerakni szépen a csomagokat, végül a kézipoggyászt is. Semmit sem vihetsz magaddal. Minek is cipekedtél eddig? Na látod, nem tudod. Nem tudsz te semmit, szerencsédre.)

Január 6. (János bácsi az orromra koppintott. Miért írom én az ő életét? Visszakérdeztem: honnét tudnám én az ő élete történéseit, vagy ha még ismerném is azokat a történéseket, a gondolatait, érzéseit már semmiképpen. Nevetett a válaszában, hogy viccelt csak. Azt akarta mondani, felismeri magát néhol. Itt, ott. De nem is folytatta ezt témát, inkább magára tért. Hogy ő hetvennégy éves. Orvos volt. Feleselni kezdtem: egy orvos haláláig az. De ő nem az, írta vissza. Mert a nyugdíj előtt két évvel kifúrták a helyéről. Miféle köztisztelet? Régen még talán járt egy orvosnak, ő régi vágású, nem volt elég rugalmas a mához. Ez volt az ok, hogy kinézte a munkaközösség. Három éve, hogy felfedezte az internetet, ezt az oldalt csak mostanában. Mert ő is ír naplót. Nem, eszében sincs elárulni, hol található. Beleírhatom a naplómba? Bele. Aztán még volt néhány levél, az utóbbi hetekben már semmi. Utoljára kesergett épp. Senki sem szereti, van nekem fogalmam arról, milyen lehet úgy élni, hogy a kutyának sem kell? Egyedül van. Feleség? Amikor kirepültek a gyerekeik, elhagyta. Semmit sem magyarázkodott, tudod te jól, hogy miért, mondta halkan, alig lehetett hallani, és rácsapta a kertkaput. Máig nem érti. Olyan nincs. Jó, ha nagyon akarja, talál okot. Hát akarja, nagyon! Mert erre is jó a magány, hogy az ember visszapörget, átgondol, elemez. Ha van mersze, ha van. Mert sokunknak nincs. Mert akkor, mint tükör, olyan lesz sok minden. Akár a másik ember, akár egy vers, vagy csak egy hír a tévéből. Rossz érzéseknek, rosszul látszó képnek azonban soha sem a tükör az oka – aki fölé hajol, inkább talán az. Ja, van görbe tükör is. De a tó soha sem az. János bácsi fölötte felejtette magát, talán azért nem írt már több hete...)

Január 7. (Volt idő az életemben, néhány éve, hogy sokaknak kipakoló helye voltam. A lelkük szemétjének mérhetetlen befogadóképességű ládája... Ma sem a nagy társaság híve vagyok, inkább a sarokban, kávé melletti csendes beszélgetéseké. Ez utóbbival az is együtt jár, hogy a hatodik semleges mondat után már leginkább magáról kezd beszélni a másik. És én is, ha van alkalmam rá. Jó barátságok születtek ebből, olyanok, amik nem napi szinten működnek, hanem néha több hónapos kieséssel, vagy van, hogy év is elmúlik az újabb találkozásig. Ez a fajta ismeretség erről és ennyiről szól. De a legjobb barátot is ennek köszönhetem. Két, ellenkező véglethez tartozó beszélgetőkkel azonban megszakadt ez a viszony – nem erővel, szépen, fájdalom mentesen. Először azokkal, akikről kiderült, semmi másra nem használják fel a látogatást, csak arra, hogy panaszkodjanak. Szívük egész hevét belevitték, levegővétel nélkül szinte percekig fújták – aztán felugrottak, látványos megkönnyebbüléssel már, rám csapva kívülről az ajtót. Maradtam, mint a kicsavart citrom, vagy mintha vámpírok reggeliztek volna belőlem. És természetesen ezek az emberek voltak azok, akik soha sem értek rá, ha épp nekem kellett volna valaki, aki esetleg meghallgat. Meghallgatás helyett sorolni kezdték, hogy micsoda időzavarban vannak. Lassan én is vettem a bátorságot, hogy „időzavarra” hivatkozva öt perc után finoman elküldjem őket. Nekik nem én kellettem, csak egy fül, ahová beleóbégathatnak. Még a véleményem se érdekelte őket. Másodjára azokkal szakadt meg a kapcsolat, akik néhány beszélgetés után nem tudták elviselni, hogy egyenrangú félként ülünk egymás mellett, és az érdeklődésüket irányomban arra használták fel, hogy a harmadik mondatomba belevágva, határozott tanácsokat, sőt utasításokat adtak, hogy mi felé változzak, változtassak. Anyáskodni, atyáskodni kezdtek felettem, erőszakosan. Lassan levegőt venni sem tudtam. Ők voltak azok, akik a saját nyomorúságos életükkel nem tudtak mit kezdeni, és mindenáron a másokét szerették volna megoldani. Máig emlékezetes az a nap, amikor délben már a hatodik látogatót kísértem ki – elegem lett, egy csapásra véget vetettem a lelki-délelőttüknek. Ma ott tartok, hogy egy kezemen megszámolhatók azok az emberek, akikkel ünnep minden találkozás, és meleg, biztonságos a hétköznap is. Ők azok, akik bármikor számíthatnak rám, de ami nem önzés, és épp olyan fontos: én is rájuk, lelkifurdalás nélkül. Megtanultuk egymást. Kellő közelségben, de ugyanakkor megfelelő távolságra egymástól. Mi a legrosszabb számomra egy kapcsolatban? Ha birtokolni akar a másik, ha akár szeretetével, akár gondoskodásával is, de úgy körülfog, hogy mozdulni sem tudok tőle, hogy más nem járhat a fejemben, hogy helyettem akar dönteni, hogy legszívesebben helyettem élne, ha lehetne. Sem szerelemben, sem házasságban, sem barátságban nem tűröm a börtönt, és mást sem akarok ilyen módon a közelemben tartani. Ne azért maradjon velem bárki, mert én erővel akarom, hanem mert neki jól esik. És azt hiszem, az a néhány ember épp így gondolkodik, akikkel közeli kapcsolatban vagyok, és jó nekik, hogy azért vagyok velük, éppen velük, mert nekem velük a jó, és nem a kényszer, vagy a hála marasztal.)

Január 8. (A gyerekkor. Üvöltött az öcsém, hogy béna vagy, lépj már túl rajta! Közben neki remegett a keze, ő volt az, aki egyik cigarettát szívta a másik után, ő nyúlt a pohár után. Végül ő lett az, aki az apám is volt. Mit tettem egész gyerekkoromban? Meghúztam magamat, alkalmazkodtam, nagyon figyeltem, hogy ne tegyek olyant, ami majd nem tetszik, ne viselkedjek úgy, amivel magamra vonhatom a figyelmét. Éjjel azzal álmodtam, hogy apám zavar, én rohanok a sötét utcán keresztül, gazos részre érek, botladozok, már-már a nyomomban van. Harminc évesen is visszatért az álom. Csak ne szembeszállni, kerülni a nyílt harcot. Meglehet szokni. Lehet egész életen keresztül is így élni. Óvatosan, vigyázva, hogy senkinek ne kerülj útjába. Végül mást sem teszel, csak félsz, és hátrálsz. Megtanultál egy viselkedésformát, ami a túléléshez kell, azt alkalmazod végig. És dehogy lehetsz nyugodt! Csak egyszer kellett volna fellázadni, csak egyszer megfordulni, megvetni a lábat, ökölbe a kezet, és ha félelemtől vacogva is, ha ezt rejteni képtelenül is, de akkor is megpróbálni! Ha akkor, ha csak egyszer megtettem volna, vagy ha akár csak álmomban is, akkor most lenne előttem tanult minta, hogy hogyan kell legyőzni az üldözőt. Mert a gonoszt nem bántani lehet, hogy szép, keresztényi cselekedet, irgalmasság szeretni akkor is, ha elharapja a torkod – de akkor a gonosznak nemcsak áldozata, de cinkosa is leszel, mert egyre rosszabb lesz, vérszemet kap, és hiába tetszelegsz az áldozata szerepében, bűnös leszel te is az ő vétkeiben. Megpróbálni megállítani, feltartóztatni, legyűrni, megkötözni, elvenni a kedvét a támadástól, a pusztítás olthatatlan vágyát azzal letörni benne, hogy előbb úgy ütni vissza, ahogy ő ütne majd. Lehet, jobb lesz utána. Lehet, hogy neki is, mert majd elgondolkodik. De ha nem lesz jó vége, ha eltapos mégis, akkor is az erkölcsi győztes leszel, mert legalább megpróbáltad...)

Január 9. (Csendes a falu, a kutyák is hallgatnak, és elvétve találkozok csak egy-egy kései járókelővel. Hideg van, hó is fehérlik a láb alatt, házakon, bokrokon. Az ablakok többnyire elfüggönyözve, leengedve a roletták, behúzva a zsaluk, belülről rájuk hajtva a spaletták. Néhol azonban csak a benti pára takarja az ablakot, homályosan kilátszik a tévé képernyője, tompa neszek ragadnak a fülbe, töredékek, amíg a néhány lépés épp egy ilyen ablak előtt visz el. Nyugalom. Ha a légnyomás megfelelő, élvezetes a csikorgó séta, ami nem is séta, hanem szapora lépkedés. Nincs cél, csak egy kör, és aztán haza. Jobb lesz aludni utána. Gyakran leszorul a kémények füstje, bent reked az udvarokban, az utcákon, a házak között. Fuldokolva sietek tovább, falum magasabb részeire fel. Mi éghet a kályhákban, kazánokban? Minden. Környezetszennyezés? Ki törődik vele. A traktorista egész műtrágyaszezonban gyűjti a műanyagzsákokat, az autómechanikus a kiselejtezett gumiköpenyt, a háziasszonyok télire zsákolnak minden kacatot, kinőtt, már ronggyá mosott pulóvert, üdítős flakonokat, rossz lábbelit, és zsákszámra a tasakokat, különböző csomagolóanyagokat. Majd a télen jó lesz a kazánba, az mindent elnyel. A törött műanyagvödröt is, a csonkká használt meszelőt, a gyerek rommá játszott bazárját. Megtúrják még a padlást is, régi képkeret, újság, zsákok, minden ami éghető füst és hamu lesz, mire itt a január. Valamikor rég, a kemencék  idejében szárízik, gally füstje marta a szemet, de mi ez a förtelmes bűz ahhoz képest! És a kemencék..... Harminc-negyven éve úgy dobálták ki a falusi házakból a kemencét, hogy nyoma sem marad, esetleg csak a deszkapadló utólag kipótolt része jelezte, hogy ott valamikor mi melegített. Ma pedig egyre többen rakatják újra. Puccos házak ebédlőjében is láttam, elütve a környezettől, úgy szerencsétlenkedett a sarokban, mint falusi néne a városi gyerekei emeleti kisszobájában. Kerestem a régen jól ismert kemence-szagot, de hiába volt az ábrándra várás: abban is műanyagzsákok égtek, enyhe bűze beszivárgott a szobába is, mert hajszálrepedések nyíltak a kemence oldalán, ahogy hirtelen forrósodott át a hatalmas tűztől. Kacsazsírral megkent lepényre már nem is mertem gondolni, milyen íze lennek annak a mindenféle szemet elégése után...)

Január 10. (Az ajtófélfának dől, körmével remél kapaszkodót, ami aláfér, az csak festék, évtizedes légypiszok: felsebzi a festék perdülése,  fekete lesz körme alatt a remény. Így múlik el észrevétlen belőle az utolsó lehetőségbe vetett vak bizodalom, csak áll az ajtóban, kint és bent között, küszöbön egyensúlyoz, közben tudja, nem neki, másnak van a helye ott. Elírt szavak hiányzó betűi jelentenek a leírttól sokkal többet, míg a megfejtésen gondolkodik, lassan elúszik alóla minden. Vízre vált a küszöb, vízhangja lesz az ajtó nyitásának, lebillenni merre, ide, vagy oda, teljesen mindegy lesz. Az ajtófélfa már csak pára, őrangyal képe ilyen a képzeletben, kapaszkodna, késő, mert az engedi el épp, aki tegnap még védte. Évszakok váltják egymást, zene ritmusára, sürgősen cserélve díszletet, még átfagyni sincs ideje, már virágban áll, és hervadni sem tud le a szirom róla, már perzseli levelét a nap, közben jön rá az őszszín, levélnek hullni sincs idő, már újra ott rá a fagy. Hányszor lesz még így, körbe szépen, de soha sem a voltba térve, hanem mint a spirál, viszi előre az idő. Vége.)

Január 11. (Nem jó az, ha az ember magával van tele. Saját gondjaival sohasem bír olyan könnyedén elbánni, mit ahogy, ha a szükség hozza, másokéval teszi. Mások dolgával foglalkozni irgalmas tett, emberbaráti kötelesség, és ha nem is érdekből, ha nem is jutalomért, ott van az a végén, megtérül. Észre sem veszi, a saját baja közben megoldódik, pedig mintha nem is foglalkozott volna vele addig, amíg a társa kínja kötötte le minden figyelmét. Julis néni hajlamos a szomszédai idegeire menni, vele kapcsolatban minden jó szándék kudarcba fullad. Segítene rajta az ember, de az istenadta boszorkánya biztos, hogy fordítva értelmezi! Alig mozog már, mint mondják, csak hálni jár belé a lélek, de gonoszkodásait el nem hagyná a világért sem. Behunyt szemmel, csukott füllel, nem törődve mit tesz, mit gondol, kivettem kezéből a nehéz motyót, karon kaptam, kapujáig mentem vele. Szinte lebegett oldalamon, mintha nem is érne földet vézna lába. Közben morgott, süket fülembe egyfolytában. Érkezvén, lerakva holmit, köszöntem volna el, fordultam volna saját utamra, de akkor meg ő kapaszkodott belém, és azt mondta, biztosan hallottam, hogy ő a boszorkányok tudományával bír, és ha akarom, átkot küld érdekemben rosszakaróimra. Elnevettem magamat, ezt már muszáj volt meghallanom. Elkomorodott, mérges is lett hirtelen, mit nevetek, nem tudom, amit ő, de ha gondolom, épp nekem adja át a tudományt, hamarosan halni fog, és még nincs meg az utód személye, és addig még ha akarná sem vihetné el a kaszás. Legyintve hagytam a kapujában, de attól kezdve, ha csak meglát, titkos tudománnyal traktálna. Szerencsétlen, boldogtalanságába belekeseredett asszony, aki mágiában keresi az elvesztett vigaszt, vagy örömre képtelen élete mákonyát. Dob át kapun megigézett káposztát, bűvölt korcsot, vakított kismacskát lyuggatott zacskóban, boszorkánysága túl nő saját magán, és azt kiabálja, hogy ő hozza a zivatart, jeget a mezőre, és minden csapást, kire mi jár, kinek mit kíván érdeme. Habzik a szája, veri az ablakokat, szenvednek tőle a szomszédok, őt meg nagyon bántja, hogy senki sem veszi komolyan. A múltkor begurultam, mondom neki, jól van, elhiszem már, hogy tehetős boszorkány, de akkor az elmúlt tizenév keservét az ő derekán verjük le, szálljon rá vissza az összes ármány! Meghökkent. Fia, menye, lánya, veje ment el az utóbbi zűrös években innét, hogy az az ő lelkén száradna? Hogy az összes nyomor az ő bűne lenne... ezt már nem vállalja persze, elkullog, mint akit nyakon öntöttek, és darabig nyugszik, fonnyadt boszorkánysága szemétdombján kesereg magában.)

Január 12. (Ez volt az a nap, amikor elég lett a télből. Gyereknek, felnőttnek egyaránt. Csúszós, kínlódós a járás, nem jó már bent se, de kint is idegesítő. Ilyenkor nem marad más, csak még kicsit türelemmel maradni, zenét hallgatni, elfelejteni a dolgokat, amik úgy sem múlnak el, úgy sem oldódnak meg, vagy ha nélkülünk mégis, akkor meg épp azért. Nyugi, pihenő, becsukni szemet, összegubódzni, ha nincs kivel, magunkban csak. Majd elmúlik, majd el, ez is.

*

Felnőni hozzá lenne csoda. Ahhoz a kétségbevonhatatlannak tűnő tényhez, hogy élek. Nem úgy, mint a lepkés álomban, de néha olyan, mintha csak álmodnám a vant. A templommal szemben, kezünkben ásványvizes palackkal ültünk, hallgattuk az éneket. Egyetlen hang volt, nem tudtam elgondolni sem, hogy miféle ember képes arra, hogy hangjával túlnőjön nemcsak a templomon, de a képzeleten is, aztán meg elvigyen, elnyeljen, és visszazuhanva később azt érezzem, hogy soha sem akarok onnét felállni és elmenni, mert nincs hová. Az énekhang megtöltötte a falakkal határolt szent teret, a falakon áthatolt, a csipkés mintákon, a szobrokon, az idő rárakta patinán sem pihenve emelkedett, terjedt, vont bűvöletébe mindent és mindenkit a téren. Még őrzésre érdemes emlék.)

Január 13. (Az ott a petezsák. Az ott a fej, a kéz, a láb. Az a szív, már lüktet. Látod? Látom. Na, ettől kezdve normális ember felfogja, egy élőlény mozog benne, egy ember, és a feltett kérdés frissen ellett macskakölyökre lehet, illik talán, de emberre kérdeni így: megtartjátok? Teljes képtelenség. Menekül a magzat, amikor az éles kanál kikaparná, húsz hetesnek már a síró hangját rögzíti a műszer. Mi az, hogy a vákuum kíméletesebb? Kinek? Az anyát érzéstelenítő szer vajon elér-e magzathoz, vagy az nem számít, csak a kísérleti állatok megfelelő érzéstelenítése érdekében szólnak az állatvédők? Hol vannak az embervédők? Az ott egy élet, ami élni akar, továbbvinni az életet, azt, aminek lehet, nincs is semmi értelme, minden csak ráfogás, belemagyarázás... Tenni kell, nem kérdezni, mostra figyelve megoldani a gondokat, a holnapit, majd holnap. Mi az én életem értelme? Honnét tudjam teljesen biztosan? De annak biztosan több értelme van, hogy ha élni hagyom, mintha engedélyemmel öletem ki magamból a saját gyerekemet, aki akkor is az, ha még meg sem szültem, és semmivel sincs kevesebb joga élni a már megszületetteknél. Szóval, ez van. Mert az anyaság felülír mindent.)

Január 14. (Ál-szeretettel vagyunk egymás mellett, néha nagyon sokára derül ki, és van az úgy, hogy egy szép hosszú élet is elmúlik, de ez örök titok marad, nemcsak a kívülállóknak, de a benne résztvevőknek is. Valami egymás mellé sodor két embert, szerelem talán az elején, aztán a szerelem elmúlik, jön helyébe valami más, szeretet, ha minden rendben, de csak szerződéses kapcsolat szinte, ha úgy felel meg jobban a feleknek. Mert érdek egy házasság. Felvenni a harcot a külvilág ellen – miért is kell örök harcban élni, miért is kell az örökös, támadni kész pózban állás? -, a gyerekek érdekében, a megélhetés érdekében... érdekében, érdekében..... valamiért egymásnak vetni a hátat, örökké valaminek az érdekében. Szövetség, mondjuk, és így szebben hangzik. Egymáshoz alakul a két fél, lesz kicsit ilyenebb az olyan, olyanabb az ilyen, és hogy azért még mindig nő és férfi áll egymás mellett, vagy akár egymással szemben, az csak majd a terhek alatt derül ki. Ha kiderül, mint írtam fentebb. Mert ha igazinak marad a nő nőségében, akkor nő marad végig, a férfi is férfiként emel hangot. Jönnek az érvek, az egyik az eszével, a másik a szívével. Elszaladnak egymás mellett, még ütközési pont sincs. Észérvek az érzelem érveivel szemben. Süketség, vakság, eredmény semmi. Marad az értetlenség. Mit keresek én itt?)

Január 15. (Néha üvöltene az ember a másik után, de csak a csend-öle fogadja magába. Süketen borul köré a sötét, le se kell hunyni a szemet, tágra meresztve is semmi, összefolyik a kinti és a benti űr. Mert üresség van. Kellene egy másik valaki, kellene akárki, csak annyira legalább, hogy szemben üljön vele abban a semmiben, hogy oda is utána menjen akár. Lehetőleg önként. Hallgatni. Meghallgatni se kell a panaszt, a vinnyogást, csak hallgatni, hogy ne kelljen egyedül. De sehol az a másik. Ismét egy csalódás. Ezerszer voltál másnak, ezerszer adtál magadból méretlen, ezerszer nyitottál rá magányában kéretlenül is – most senki sincs a világon kívüled. Aztán lassan lecsillapszik a másik utáni vágy, a nagy ürességbe, a nagy semmibe, a nagy feketeségbe még a gond is beleszelídül, és lassan kiokád magából, menj, vigyen innét sorsod, majd jó lesz minden, ha nem is most azonnal, majd holnap, de jó lesz hamarosan. Ez a hit emel ki, semmi más. És talán az undor, mert nem lehetsz ennyire tehetetlen a saját sorsoddal! És egyből kivirágzik a reggel, dacos leszel, könnyű, lehagysz mindent. Elrepülsz, vissza se nézve, lakatok és láncok nélkül.)

Január 16. (Borús, béna napok, hullámokon fel, hullámokkal lezuhanni aztán. Miféle ősi félelem éled újra és újra, tárgyát se keresve, talál magának könnyen, hozzátapad bármihez, óriássá növelve apró dolgokat. Csontig szúr, lefejt húst, lesz véres cafrang, puha falak, kerek szoba, menekülés, résnyi kilátás se, sehova se nyílik. Aki itt születik, aki ide köti magát, így szenved mind. Halnak fiatalon, lesznek önkézzel bevégző, saját maguk hóhérai. Hol ér utol büntetés ilyent? Túl a halálon majd felel a kétségbeesésben elkövetett tettért? Ki lesz ott, aki szót emel az érdekében, és az égi bírák szemébe könnyet lesz-e védője, hogy csaljon? Megbocsátani ki fog neki, ha már magának nem tud az ember?  De még bújik versbe, bújik történetbe, keres kiutat, a végső kérdésre nincs válasz, kérdezni sem szabad, tudja, és mégis. Mint a visszhang, úgy szalad fülébe. Hold-hideg éjszakában magányosan, zsebbe rakott kézzel megy, megoldani a saját sorsát. Kimondhatatlanná lesz, egyre jobba veszti megnevezésre való jogát a kín, formátlan kering, mint glória, hold-karima, angyal nyoma. A reggel egy üres ház hideg szobájában talál rá, a frissen hullott hóban csak befelé vezet egyetlen ember nyoma, az övé. Többet nem lép már a földre le.)

Január 17. (Mire jó a csigaház? Vidám témák helye hol lenne, bent sötét van, nyál száradt a bejáratra, dereng csak át rajta a fény. A képernyőn megírandó életek. Ez a baj: túl sok a lehetőség. A költő felvette szebbik zakóját, kinyomtatott néhány verset, szemébe mosolygott a megjelent közönségnek, azt hitte miatta jöttek, pedig csak kint esett, és a szomszédos játékterem valami megmagyarázhatatlan oknál fogva zárva volt. Lelkesen olvasott, lassan megengedtek a meredt tekintetek, lerakta cigarettáját az, aki már öt perce babrált vele, már nagyon ment volna ki elszívni egy szálat. Maradt. Az est varázsa betöltötte a termet, a mocorgó fiú végre nyugton maradt, párja, a lány sem a karcsatjával babrált tovább, hanem beleolvadt a felolvasó szemébe, amikor az a versből felnézve éppen az ő tekinteténél állt meg. Nem voltak vidámak a sorok. Csupa szomorúság, halál-szagú képek, férgek, kérgek, kései évek keserve, ostoba rímek, találó sorok váltották egymást, a költő itt-ott elügyetlenkedte, vagy csak így akart tetszeni, bevágódni, kinek számít már? Megbicsakló sorainak lett szépen értelme, múló időből nyúlt vissza egy-egy szédült szóért, kapcsolta össze utóbb őket. Megszépült a kissé még kamaszosnak tűnő, de figyelmes szemlélőt becsapni képtelen arca, ami a koravénség jeleit, mint felső réteget, a láthatatlant, de meghatározót, az arcára rakta. Belegöndörödött homlokába a haja, kuszán, szándékos volt, biztosan az. Nem volt már divat a felolvasás, de ő csak ment, sorban a városokban, és a versei észrevétlen, akaratlan is megfogantak a semmit sem sejtő hallgatók szívében. Azután meghalt, kötet nem maradt utána, csak különös hiányérzet, mert aki azt a hiány érezte, rá nem gondolt volna, hogy ez mind egy költő kósza versei miatt van.)

Január 18. (Először még szeretkeznek, azután már csak lefekszenek egymással. Keféltünk egy jót, mondják később, kibeszélve a dolgot, egy sör mellett, füstben, lármában, a szomszédos asztalnál ülő fiatal lány mélyen kivágott blúzába bámulva. Nem biztos, hogy továbbgondolni képesek a két halmon... Sör és szex, belesóhajt az idősebb a pohárba, felhajtja az utolsó kortyot, és kimegy az egyáltalán nem virágillatot árasztó mellékhelyiségbe, ami közvetlenül a sank mellett nyílik. Az ajtóról régen leesett a felirat, szag után, találomra lép be utána az idegenebbnek tűnő férfi is. Egy másik faluból jött, eljátssza, hogy otthon nagymenő, de hangján hallik, csak szeretne az lenni. Keféltünk az asszonnyal, ismétli hangosan, de a többiek rá se szólnak, hogy ez most kit érdekel, újabb rendeléssel próbálják megállítani az időt, vagy inkább egy jó nagyot zökkentenének rajta, hogy értelmesebb órában találják magukat végre. Fiatalságuktól ízesen lépnek be az ajtón tizenéves, kócos lányok, túlnevetik a már bent levőket. Lassan lesüllyed minden, megállíthatatlanul lefelé tart. Záróráig sem dől el aztán, hogy kinek az álma igaz, és a sok lézengő közül kinek csak ideiglenes állapot ez, és másnap felébred belőle majd, nem emlékezve semmire. Szeretkezni tanul, ismét.)

Január 19. (Telefon, menjek gyorsan. Jött ki az orvos a kapun, kérdeztem, vagy magától mondta-e, már mindegy, de talán előre is tudtam. Vége. Túl van. Semmi szomorúság, inkább megijedés, most mit kell tenni, mi a gyakorlat ilyenkor, mit illik mondani, kihez, hogyan kell viszonyulni? Nem éreztem még azt sem, hogy ez így nincsen rendjén. Hol az őszinteség, hol a mélyből fakadó, tiszta, sallangok nélküli válasz a tényre? Még minden előttem volt, a következő percek titka. A kaputól a nyitott ajtóig végtelen hosszú, és egyben túlságosan rövid volt a táv. Beléphető még. És milyen hosszú az ember holtában! Már nem azt mondjuk, hogy magas férfi volt, lehajol hozzá a koporsós segédje, hossza ennyi, mondja, és biccentve kimegy az illetékes hozzátartozóval megbeszélni a dolgot. Most nem akarom tudni, hány éve. Miért tenném az emlékezés perceiben a múlt részévé? Inkább keresnék egy szép emléket, történést, mondatot, mozdulatát. Magamból mit merítek, ha mélyre engedem a hálót? Hínár akad a kávára csak, minden kifolyik a szemek között, majd újra merít a halászó. A nyugvó ember, mint maszk, vigyorog rám a földről. Keresztben a kemence és a tisztaszoba ajtója között. Két szomszéd öltöztet, furcsa, kékeres karok, borda a szív fölött, erővel lecsukott szemek. Hány halálon lép túl a még élő, és miért hoz elő már régieket? Itt az új szele a levegőben, suhan, megtörik a ringás, elfekszik a földön. Kiszól a szerző a szövegből, elvesznek az olvasók, riaszt a túl sok ború. Pedig nem az, inkább a megszokás útja, komisz játék, jöhet, ha akar, hiszen bennem is nő, de kívülem is. Van. Megnevezés, kimondás, szavakkal kiölése, párharc, párbaj. Boldogságba fojtása. Én győzök így.)

Január 20. (Túl sok dolog nyugtalanít, túl fekete minden. Ilyenkor találomra kinyitok egy levelet, leveszek a polcról egy könyvet, gerincét, hunyt szemmel, ujjal végigfutva is felismerem, ott nyílik ki, ahol már sokszor elgondolkodva felejtettem rajta elnehezülő kezem. Olvasom. Meglep, érvényes a mára is. Ahányszor olvasom, új és új értelme van, és bennem magyarázza magát újra, a saját dolgomat helyezi kívülemre, jobban áttekinthető lesz így, egy-egy bekezdés párhuzamban az adott történéssel, hangulattal. "Visszafekszem, bocsásson meg. Félek, megfeledkezem magamról; pedig látja, nem sírok. Az ember néha megtéved, kételkedik a nyilvánvaló valóságban, még akkor is, ha felfedezte egy jó élet titkait. Az én megoldásom persze nem egészen eszményi. De ha már egyszer az ember nem szereti az életét, ha tudja, hogy meg kell változtatnia, nincs nagy választéka, igaz? Mit csináljon, hogy más ember legyen? Ez ugyebár lehetetlen. Semmivé kéne válnia, megfeledkeznie magáról másért, legalábbis egyetlenegyszer. De hogyan? Ne kívánjon tőlem lehetetlent. Olyan vagyok, mint az öreg koldus, aki egy kávéház teraszán nem akarta elengedni a kezem: " Ó, uram – mondta -, nem vagyok rossz ember, de lássa, nem találom az utat." Igen, nem találjuk az utat, elvesztettük a reggeleket, a szent ártatlanságát annak, aki megbocsát önmagának." Camus. Bukás? Hol, melyik lépésnél?)

Január 21. (A játékosokról, a játékról volt szó. Arról, hogy máshogyan nem is érdemes. Mindent egy lapra tenni fel, nem görcsben, nem félve, nem reszketve az eredményért, fejest ugrani a közepébe. Lesz, ami lesz. Veszíthetek? Na és? Majd lesz egy újabb játék, kihívás, hegy előttem, ami létének értelme az, hogy én felmászom-e a csúcsára, vagy esetleg épp az, hogy rajta zúzom magamat össze. Csak játszani halálosan komolyan, nem a biztos eredményt akarni. Nos, ott mi vár, a nagy semmi, lent a mélység, azt látod csak, amin addig felerőlködted magadat, a megtett utat esetleg, feljebb már nem visz semmi. Szárnyak, ha nőnek. De nem. Széttárt karokkal elengedni mindent, levegőbe fúrt fejjel ugrani. Mert ha mindent eljátszottál, minden játékot megpróbáltál úgy sincs tovább értelme, semmi. Ezért. És még valamiért. Hogy ott fent megölelhessem azt, aki képes volt hinni bennem, aki szerette az őrültségeimet, aki akarta bátorságomat, aki szemembe nevetett, ha feladni készültem, és jól leteremtett időnként feltámadó kishitűségemért. És akkor is, ha túl komolyan vettem, amit nem érdemes...)

Január 22. (Arról, hogy örökké időzavarban... Barátoknak mondják magukat, állítólag azok is. Szólsz, visszaszólnak, hogy bocs, de rengeteg a dolgom, tudod, nyakig a melóban, a család, az anyám, és még a kocsi is bedöglött. Nincs ideje, leteszi a telefont, pedig nem is kérni akartál, nem is lelkizni, csak esetleg őszintén megkérdeni, hogy hej, te hogy vagy, mond, mi van veled? Mert valóban érdekelt, igen, épp abban a szent percben. Nem is a magad baja miatt hívtad, hanem épp miatta. De ezt nem hiszi el, aki ilyen, annak fordítva talán még soha sem jutott eszébe, hogy lehetne. Gyanakszik, és inkább azonnal, semmit sem várva hárít, hogy ha netán..., ha esetleg..., akkor gyorsan felejtsd el, hogy ő egyáltalán a világon van, mert hát hallod, hogy nincs is, csak a rengeteg dolga alá temetetten piheg... Ők azok, azok, akik azt hiszik, mindenki miattuk született, szüleik egyetlen célja, életük értelme az ő rendelkezésére állni, a világ csak miattuk, és csakis körülöttük forog... De nem ilyen fekete. Mert a nagy bajban fényt kap az, aki addig csak volt, tőled valahol oldalra, kicsit szürkén, kicsit félénken, kicsit attól félve, hogy túl sok lesz belőle... Kérni sem kell, ha megszorulsz, ad, annyit, amennyi kell magából neked a bajodban. Úgy ad, hogy nem tolakszik vele, szinte észre sem veszed, csak hirtelen megkönnyebbedik körülötted minden. Ha már semmi baj, ha boldog vagy, nem keres, nem nyújt be számlát a rossz napjaid miatt. Dehogy őrangyal ő, vagy valami elvont csodalény... a barátod, aki viszont ezzel még soha sem henceget.)

Január 23. (Olyan lágyan, mint a tollpihe... Semmi kis dolog, hogy érint, és hogy mit történik mégis bennem, folyamatosan a dolgokra kérdező, elemző természetem számára is kibonthatatlan titokcsomó. Hogy mondhatnám el akkor itt? Mi vagyok neked? Kell ilyen kérdést feltenni, kell-e erre a választ kimondani? Mindenem, mi lennél más, és hangra kap a nevezhetetlen érzés, érzelem, végre önfeledt vidámság, ha sírás is van a mélyén. Mosolyognak a szavak, ismeretlen illatok szabadulnak ismeretlen helyekről. Vagyunk, bár ugye semmi értelme, tilos keresni a tudotton túl az ismeretlenben, de addig elég a tudat: vagyunk, egymásnak, most. Itt. Örökké? Ha hinni mernél benne, már az azt jelentené, hogy igen, örökké így marad.

*

Anyám álma volt: most van a házasságuk évfordulója. Éjjel a halott apám ment hozzá, a bejárat téglás járdáján, kezében egyetlen cserép virággal, de a nyitott kapun túl, mögötte látszott egy teherautó, sokpolcos, ponyvája felhajtva, telis tele cserepes, virágzó virágokkal. Anyám megörült, futni kezdett felé, és felébredt. Tovább már nem mesélte, de úgy lehetett, nyögve felkönyökölt az ágyban, a botért nyúlt, és kínos, döcögős mozdulatokkal elvergődött az ajtóig. Kint a hideg, homályos udvar képét láthatta, fagyos, januári tájat, kopár kertet, a virágok üresen álló tartóit. Apám kedvenc szokása volt, hogy részeg kedvében anyám kedves virágait ölte halomra, másnap aztán mehetem cserepet vásárolni, és a romokból mentettük a menthetőt. Saját gondolatainkban már halottjaink volt-cselekedeteit mentegetjük, szépítjük, élni próbálunk velük úgy, ahogy amíg lehetett volna, nem lehetett.)

Január 24. (Álmomban megérkezett a tavasz! Ahogyan futottam lefelé a kertben még hóban hagytam nyomokat, még csikorgott alattam a tél, de a kert végére érve már virágok látszottak a barna-sárga fényben, ízek csordultak a fákról leolvadó hóval, vidámkodó színek versenyeztek, hagyták le a hóka tél szürkésfehér hidegét. Eszembe jutott, hogy milyen régen nem fényképeztem, és már helyezkedtem is, kerestem az alkalmas beállítást, sárga, lila, sokszínű virágok voltak minden ágyásban, minden fa alatt. Kezemben éreztem a négyzetbe befogott képet, kezemben éreztem a fényt, puha, sárga, cseppekben csillogó aranylást. És szemben a fénnyel nemcsak árnya látszott a virágoknak, mintha felőlem is fény érte volna a beállítást, mintha visszatükröztem volna a napfényt a virágokra! Boldogság-buborékban voltunk, a tavasz, a kert, a virágok, a készülő kép és én. Nevettem, mint ahogy már régen, még álmomban sem így, talán még soha. Újra visszafogadott az élet, biztonságérzet volt, védelem ígérete. Hogy miért, mivel érdemli ki ezt az ember? Nem tudom biztosan, de talán ha az odáig vezető, kínokkal kirakott utat becsülettel végigjárja, és ha néha üvöltözik is a fájástól, de nem kéri ki azt magának. Igen, most ez van, ez a jó, és csak ez a fontos, a többi majd akkor lesz az, ha ideér, és ráérek majd akkor gondolni vele.)

Január 25. (Denise Levertov, amerikai költő és esszéíró verse akadt a kezembe, Bollobás Enikő fordításában, Asszony egyedül a címe. Boldogságos napomban, fogékonyan mindenre, ami nem takarítással, életfenntartó kötelezettségekkel kapcsolatos, megdöbbenve könyököltem a sorok felett. Arra gondoltam, a feléledő érzéseket prózába fordítom, saját életem vázára feszítve, meg Juliéra, meg a többi asszonyéra, akiket bár család vesz körül, de ahogy az évek múlnak, elfogja őket a magányérzet. De a vers nem is a magányról, hanem az egyedüllétről szól..., hogy nincs senki, akit zavarna az olvasólámpánk fénye, az ágy másik fele könyvekkel megrakva, este nem fontos haza sietni.... és így tovább. Aztán megszokja a nő, hogy egyedül van, és már a magánytól se fél, hanem hogy „boldogul-e az öregséggel”? Julinak ajánlottam volna a bejegyzést, és annak, aki úgy gondolja, negyvenen túl is érdemes még – ebben a világban, ahol embernél túl rövidre szabták a lejárati időt, nőnél meg főként. És azoknak a férfiaknak is ajánlottam volna, akik megértik, és nem bánják, ha magukra is ismernek benne, nemcsak életük párjának sorsáról villan be egy-egy kép. A férfiaknak, akik mellett azért marad meg az idősödő nő, feleség, élettárs, mert ott a jó neki, és nem azért, mert más választása már úgysincsen, nem azért mert azt hiszi, másnak már úgysem kellene... A férfiaknak, akiknek nő kell, és nem a jelen vadvilága által kialakított női külsőbe rejtőző férfijellem – örökké fiatalon, lehetőleg ... és itt elakadtam. Mert eszembe jutott Márti. Hat hete épp. Negyvenöt évével néz rám a képről, már soha sem többel. Felemelni a telefont,  szőrözni vele Levertov verssorait. ... például ahol leírja, hogy az idősödő nő még mennyivel szebbnek érzi magát, mint amilyennek látják mások... Mennyit nevettünk volna ezen! Magunkon. Hogy úgy menni végig az utcán, mintha az lennék kívülről nézve is, mint aki a képzeletemben vagyok! Kimondtuk volna-e hangosan is ezt a gondolatot? És azt ki-e, hogy titkon még mindig reméljük, hogy jön valaki, aki épp azt a nőt látja meg bennünk... Nem tudom, csak azt, hogy elment a kedvem a történettől. Írás helyett felvettem azt a piros kabátot, amit néhány éve Mártitól kaptam. Elmentem gyalogolni egyet, de kerülve a túl világos helyeket, szinte osontam a falak tövében. És végre sírni tudtam Márti miatt. Miattunk, így jobb. Igazabb. Fenébe az egésszel, elmúlt énjeink temetését kell megkezdeni végre...)

Január 26. (Ne győzködj a szavakkal, az az én asztalom! Pontosan tudom, hogy ha valamit akarok, az szavakkal, érvekkel alátámasztható, elérhető általuk. Aztán úgy hozza rongyos kedvem, hogy leépítem egy perc alatt a már elértet, a bizonyítottat. Egy mondattal. Ha akarom, hosszabban, lassú téglaszedéssel, kibillentett félmondattal, lasszórántással felérő körmondattal esetleg, vagy cselesen elkezdett és elhallgattatott szavakkal. Szóval, a szavak bár hatnak rám, de nem azok győznek rajtam. Elolvadok egy találó megfogalmazástól, csodálom a szépségét is esetleg, de tettre szó nem késztet. Ahhoz túl kevés. Mi kell hát? Tekintet, érintés, látni, hogy hiteles a kimondás. Vak lennék, akkor mi lenne a szemünk játékával? Nyújtanám tenyerem, talán.

*

Szúrás, valahol bal oldalt. Elakad a lélegzet. Most mi lesz? Túl messze a telefon, csuklás tör fel, ijedség van. Szúrás ismét, erősebb, benne már az új ijedség, és az előbbi a mostani frissel megtoldva. Hideg veríték. Valaki dörmögő hangon énekel a szomszédban. Figyelnék a hangra, a dallam ismerős, az erőlködés újra szúrást jelent. Öreg ember hangja. Olyan vékonyak a falak, és nem is lakik senki öreg a szomszéd lakásban... Zökken a felvonó, szúrás balról. A felkarba hasít valami. Mi ez? Egy holt kert képe valahonnét, a dörmögő dallam mellé illik. Kiszáradt fák, lombtalanul a nyárban, csak feketék, csak szürkék, sötéten barnák. Árnyékuk csak vázak árnyéka, nem életé, hiányzik a levelek ritmusa. Fény, árnyék, fényfolt, árnyékfolt. Egészen a földig hajolt egyiknek az ága, de még fiatalon tette meg ezt a gesztust, azután belecsontosodott, úgy maradt. Lehagyom a fájdalmat, belépek a kertbe. Nem is kert az, egy üres porta, valahol a Liliom utcában, a 17-es ház helyén. A VIII. kerületben. Jártam én ott? Most? Mikor? Kivel? Honnét hozta fel az emlékezés? Már elérem a telefont, de miért is...)

Január 27.

Férfi, egyedül

A szereplőkről ítélve, és amennyit egy villanásra láthatott a filmből, akciófilmnek vélte. A főszereplőnek látszó férfi azt kérdezte a másiktól, hogy tudja-e, mi a jó abban, ha az ember a padlón van? Válaszolt is azonnal: az, hogy onnét már csak fölfelé lehet. Nem nagy felfedezés, legyintve elkapcsolta a tévét, és arra gondolt, nincsen ebben a mondatban semmi eredeti. Hacsak...... és itt elgondolkodott, kinyitotta a három napja odakészített sört, de bele se kóstolva tette le maga mellé a szőnyegre, ő pedig hanyatt dőlt a heverőn. A feje alá dobott két díszpárnát, szokásból a hátával fölfelé az egyiket, a pávásat, mert ki nem állta a sokszemű, széttárt farktollak miatt. Ezer szem befigyel az agyába, olyan. Az egyik lába lelógott, a másikat felhúzta. A padlóra kerülésre akart gondolni, vagy egy korty sört inni, úgy, félig fekve, de máris hallani vélte az asszony hangját, hogy már megint fekve iszol, eszel, aztán nem győzöm kiszedni az ingedből a foltot! Ettől ismét nedvesnek érezte maga alatt a heverőt, pedig már egy éve, hogy biztosan nem az. Gyorsan jött a mentő, vele a nőgyógyász. Egy törölközőt kért, hogy az ágyra terítse, ott akarta megvizsgálni a feleségét. Vértócsa maradt utána. Hetekig más dolga nem volt, naponta esett neki a kárpitnak, vizezte, súrolta, aztán száraz törölközőket, lepedőket nyomkodott az egyre terebélyesedő foltra. Borsószem kisasszony, a mese jutott eszébe, mert már fél méter magas is volt a halom, mégis érezte alatta a nedvességet. Ugrálva, magasról zuhanva ült rá, hogy minnél mélyebbről szívódjon fel a vérrel és domesztosszal elkeveredett víz, de a száz éves törmelék elnedvesedett pora inkább belekeményedett az anyagba. Lószőr, tengerifű? Nem tudta, miből készítették a heverőt. Kárpitja díszes szegecsekkel lett rögzítve, rozsda fogta már itt-ott, de a kárpit az soha ki nem hasadó anyag...  Naponta kihúzta a levegőre, szárította, szellőztette, és mire végre megszáradt, kórházszaga lett, ő pedig belenyugodott, hogy ez már örökre így marad. Amikor a nővére a heverő kicserélésére bíztatta, üvöltve utasította rendre, hogy ne merjen a heverőre ülni se, nem hogy a kicserélésén gondolkodni! Még soha sem kiabált a nővérével, de nem lett harag belőle, pedig később sem kért tőle bocsánatot. Ha gatyára vetkőzött, épp a feneke alatt érezte a keménységet, de volt, amikor már nem is gondolt rá, mert lassan épp olyan természetessé vált alatta, mint az asszony életében bármelyik közös szokásuk, mint például az, hogy hazaérve elvette tőle a kabátot, és adott egy puszit az arcára. A film főszereplője akár azt is kihozhatta volna a mondatból, hogy padlóra kerülni nem szégyen, csak ha ott is marad az ember... De nem ezt mondta, hanem azt, hogy onnét csak fölfelé vezet az út... Kereste a távirányítót, hogy újra bekapcsolódjon a filmbe, talán több, mint egyszerű üldözés, robbantás, lövöldözés. Mocorgás közben ismét megcsapta az orrát a folt kórházszaga, oldalra fordult, karjára feküdt, lelógó keze alig-érintése is elég volt, hogy a sör felbillenjen. Padlón lenni... az is egy élet, gondolta félálomban. A kiömlő sör? Holnap majd felitatja, kiviszi a szőnyeget, kicseréli, kidobja... az már teljesen mindegy.