Fruzsina 2004 február
2004 január 2003 január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, december 2002 szeptember, október, december

Február 20. (A maga szegénységével még el is van az ember... de azt látni, hogy azok is, akik pedig sokkal jobban álltak... Tanácsokat osztanék, de még fáj nekik a lecsúszás, és meg se hallgatnak. Mi már tudjuk, hogy hol lehet szorítani úgy, hogy ne látsszon annyira, hogy annyira ne fájjon a nincs, ők majd megtanulják a maguk módján. Nézem a szerb tévé valamelyik csatornájának reggeli adását, már csak a végét csíptem el egy utcai beszélgetésnek: a kérdezett férfi válaszát, amiben kifejti, hogy természetesen van olyan ember, akinek az elégedettséghez elég a liter tej, a kiló kenyér... és van, aki többet akar. Mikor lehet itt többet akarni, hogy az ne álmodozással érjen fel? Van rá remény, mondjuk úgy ötven, száz év múlva. Újabb hír. Az egyik nagyvárosban tavaly tíz csecsemőt hagyott ott az anyja a kórházban. Lemondott róla, hol azért, mert nem kívánt gyerek volt, hol házastársi problémákra hivatkozva, hol pedig egyéb okokból. Felfoghatatlan. A kamera közben egy két hónapos csecsemő elégedett, egészséges arcát mutatja, ő is egy ilyen elhagyott gyermek, akinek útja a kórházból valamelyik otthonba vezet, persze nem családiba... Közben a házasságok egyharmada gyermektelen, mondja a riporter. A következő képben már ismert cég reklámja következik, ami azt sugallja, a fiatalság a valami, a szépség az egyetlen érték, amiért semmi sem drága. Felkelek, a tévéből elég, szokásos reggeli jön: kenyérvég és joghurt. Egy nemrég olvasott tanulmányon is rágódom közben. Itt is érdekes lenne hasonló kutatásokat végezni. Mondjuk, mit eszik egy átlagos, hegyesi család? Egy hónapon át mindent feljegyezni. Nyomorúság. Nem arról van szó, hogy falunk nagy hányada lehetetlen, élhetetlen ember, inkább arról, hogy jól megtanulták a leckét: dolgozz fiam, akkor lesz mit aprítanod a tejbe. De nincs hol dolgozni. Riportot készítettem, más volt a téma, csak úgy mellékesen derült ki: heten laknak egy fedél alatt, és a négy munkaképes emberből egyik sincs munkában, hogy miből élnek, azt itt nem illik megkérdezni. Tegnap egy közeli városban dolgozó férfit hallgattam végig: fizetéséből alig marad valami, ha az utat, a kosztot levonja belőle. A gazda – mert természetesen „privátnál” van alkalmazásban, de természetesen a vállalat nemrég még társadalmi tulajdonban volt – nem izgul, ha ő felmond, majd vesz fel másikat, sorok várnak, ha felvétel van. Se ebédszünet, se vécére menni. Kávé, cigaretta? Ugyan már... Egyre pimaszabbak a munkaadók. Beszélgettünk, mi lesz ennek a vége? Abban maradtunk, még sokáig mehet lefelé, mire a nyomás lázadást szül. Az, hogy az apróhirdetésekben már nyíltan „bérest” keresnek egyesek, szintén sokat mondó.)

Február 19. A gyerekek télen is bejöttek hozzám. A festőről készültek dolgozatra, elmondtam nekik mindent, amit tudtam róla. Nézték a képeket, kérdezgettek, de én inkább az erdőről akartam mesélni nekik. Hagyták. Végül verseket is olvastam, a sajátomat is becsempésztem Lorka és Rilke közé. Nevettem, játszottunk, mondták, hogy „Lorka”, mondták, hogy „Rilke”, és kérdezték, viccelni tetszik a néni? Nem vicceltem, és a saját versemnél már nem is nevettem, kilógott a sorból, nem rímelt semmire, talán a képekre a falon. A kályhám kidobta a lángot. Felgyullad egyszer a néni, mondta a legkisebb, őt küldi majd el az apja szerencsét próbálni, mert már különórákra is jár angolból, németből pedig majd jövőre íratja be, aztán ahol, amire adnak ösztöndíjat, oda megy majd, mondja, ha a terveiről kérdezem. Az idősebb testvére paraszt lett, a középső kőműves, belőle pedig tanult embert akar az apja, már vett neki számítógépet is, és örül, ha a gyerek produkál vele valamit. Kidobja a lángját a kályha, figyelmeztetett újból a kölyök, a rácsokra tapadt tekintetemből érthette, hogy gondoltam már rá én is.

*

A tévében arról vitatkoztak, hogy hol a helye az idős szülőnek. A műsorvezető nem sokáig maradt ura a helyzetnek, a két tábor indulatai a feje fölött csaptak össze, tehetetlenül szorongatta papírjait, a sarokban azt írta, hogy „élő”, a másik sarokban óra látszott, még két perc, és végre mehet haza. Ezt olvashattam ki a szeméből, miközben egymás kezéből kapkodták ki a mikrofont, az háttérben viszont csak a tátogó felek gesztusai árulkodtak a vélemények sokféleségéről.

*

Az ablakon a téli függönyök, mennyezettől földig érnek, vastagok, beszedik a bársonyszálak a port, óvatosan húzom szét őket, tavaszig súlyossá válnak. A falon a helyi festő képei, lemezre festette őket, olcsóbb, mondta, és rendelésre, méretre festette le nekem az erdőt. Fekete foltok a falon. Amikor majd jön a tavasz, leszedem őket, befelé forgatva a sarokban, a szekrény és a fal között nyaralnak.

Február 18. (Egész héten munkázom. Közben a szám tátva maradt. Beszélnek az emberek, hallgatok, kérdezek, néha kérdezni is elfelejtek, annyira mondják. Falu ez, és mindenki ismer mindenkit, a nap végére mindig van valami hozadék, amire aztán semmiképpen nem számítottam. Közben kezd magamról is kialakulni egy kép, egy másik kép, amiről eddig fogalmam sem volt. Itt éltem ezek az emberek között, és a visszajelzéseket mintha nem is vettem volna. Valahol, valamikor elrémültem, becsukódtam, évekre, úgy érzem. Furcsa, amikor a beszélgetés hivatalos része után lazán csevegünk, és előjön mindenféle. Az alany igazi arca általában ilyenkor látszik meg, amikor már lazít, amikor már nem kell okosakat, fontosakat mondani, amikor nincs kezemben ceruza és a diktafon is üzemen kívül. Leginkább megkapom, hogy nem ilyennek képzeltek. Nem kérdezek rá, hogy hát akkor mifélének, mert érzem, valahogy kínos lenne akár nekik, akár nekem. Az egyik alkalommal egy egészen fiatal beszélgetőtárs mondta, hogy mi ebben a faluban hajlamosak vagyunk beskatulyázni egymást az első tíz mondat után, az első öt perc alapján, de ha lenne egy órányi időnk, talán egészen más lenne az eredménye. Igaza volt.)

Február 17. (A múltba látni egy fotószerű, hétköznapi jelenetben. Az idegen szereplők, a közben elmúlt idő, a megváltozott környezet segítségével a fényképező saját sorsába nyúl vissza, és már a magából kivetülő képet rögzíti a gépével. Beleírja a sorsát szinte. A kész fotón majd látszik a jelen is persze, az adott pillanat kimerevítve, de csak mint kelléke a fotós lelkének, ami mint finom hártya, ráfeszül a láthatóra, örök mozdulatlanságra ítélve is élővé változtatja a fényképet. Egyetlen napon nem születhet „sok” jó kép. A fényképező a legjobbhoz a lelke erejét adja. Idő kell, hogy ismét legyen mit kiadni magából...)

Február 16. (A lányom Titóról kérdez. Kezébe került a színes képekkel teli kiadvány a temetésről. Nem kit, hanem mit temettünk mi akkor? A múltunkat? A gondtalan élet lehetőségét? A fiatalságunkat? Mit temettek az akkor már felnőttek, a középkorúak, az öregek? Mindenki mást temetett. Húsz évesen mit ért még a világból az, akinek az útlevelét bármelyik ország határán elfogadják, akinek tervei tengertől tengerig terjednek, akinek  testvériség-egységgel rózsázták ki útját? Semmit. Pionírként feszített olajszagú deszkapadlós terem vörös szegfűi között, partizánfilmeket járt nézni, kötelező volt kivonulni integetni. És a többi. Eszemben sincs belemélyedni. Nem az volt a valóság, hanem az, amit éjjelente pusmogtak az öregek, kibeszélve a bajusz-tépő szomszédot, például. Melyik országba születtem bele? Amelyiknek mosolygós pionírjaként szórtam a virágot minden május végén, vagy abba a másikba, aminek színei az éjszakában keltek életre? Kérdés ez? Nem az. Olvasom, hogy SCG. És nem értem, csak később, hogy mit is jelent. Szerbia és Montenegrót jelenti. Jugoszlávia, mint egy koporsó, olyan volt. Abba születtünk bele. Titóról kérdez a lányom. Mire emlékszem? Néztük a temetést. Kint szépen sütött a nap, de egyébként is nekem a sárga szín határozta meg azt a délutánt, mert egy pulóvert kötöttem, sárga, fényes fonalból. Kiültem a teraszra, az öregek bent gubbasztottak a tévé előtt, néha felkeltek enni, inni. Nem emlékszem kommentárokra. Szép idő volt, bentről kihallatszott a gyászzene. Aztán apám temetésén is felismertem az egyiket, apám koporsójánál is eszembe jutott az napfényes délután, tizenkilenc évvel később. Apám is november 29-én született, azután meg én is – mint a Titóval eltemetett 1944-es születésű Jugoszlávia. Nyilasok... Száz méteren jó futó lehetsz, de hosszútávra soha ne nevezz be, mondta egykor tornatanárom a középsuliban. Nyilassors...)

Február 15.

http://szpray.blogspot.com/ -- adósa vagyok. Beköltözésem után a Hajnal utca 2-be, meglátogatott. Fogalmam sincs már, miféle sértés, sértődés volt a képben, mert szerencsére a túlélési ösztön segít, hogy a rossz kihulljon az emlékezetemből. Szóval, én már nem nehezteltem. A gesztus viszont örömmel töltött el. Valaki leül írni,  miattam, időt, erőt, kedvet szán rá... Íme az eredmény:

Szabó Palócz Attila:

Fruzsina virágja

„Elődeim képei, mondta az asszony, és lerakott az asztalra egy csomó kelléket, amit majd magamnak kell elrendeznem. Annyira tegyem lakályossá a házat, amennyire nekem tetszik, mondta. Nincs semmilyen elvárás, az Őslakosok úgy sem lépik át a küszöbömet, járjak el a magam szokásai szerint, vagy inkább felejtsem el az eddig tanultakat.

Hosszú hónapok után értettem meg, ez volt a legfontosabb mondat, amit megkellett volna jegyeznem, a saját érdekemben. Elfelejteni az eddig tanultakat. Az eddig pedig a jelen pillanatát megelőző minden pillanatot jelenti. Elfelejtésre ítélt dolgokkal kellett szembesülnöm. De semmi sem történt meg velem, aminek ne az lett volna a rendeltetése, hogy túl legyek rajta...”

(Nagy Farkas Dudás Erika: Leakasztották a kolomp nyelvét)

Eljöttem.

Elhoztam neked a filmem megmutatni...

-- Tudod, kicsit játékfilm, kicsit meg dokumentarista, nem is igazán tudnám neked (de másnak sem...) megmondani, hogy milyen is... Semmi különös, csak olyan, de tényleg csakis olyan, mint amilyen én vagyok...

Ez nem biztos, hogy jó.

Ez nem biztos, hogy jót tesz a filmnek.

Egyáltalán nem biztos, hogy jót tesz a filmnek.

Eljöttem.

Mert láttam, hogy itt laksz... Nem is oly messze tőlem. Szinte, ha kinyúlok az ablakon, átnyúlhatok hozzád. A kertbe.

A Napsugár rakpart a Hajnal utcától, végső soron, nincs is nagyon messze. Egy kellemes délutáni séta, tudod, elandalgunk, sétálunk egyet, közben talán beszélgethetünk is, mert tudod, nem szeretnék olyan lenni, s nem szeretnék úgy viselkedni, mint az a taxis, aki téged idehozott... Olyan végsőkig bárdolatlan.

Tudod, azért viselkedett így, meg általában azért ilyen, mert ő igazából nem is taxis, semmi köze a taxizáshoz, a fuvarozáshoz. Egy egyszerű munkás, nincs sok köze az egészhez, nem érez közösséget az egészben. Ő idejön minden reggel, munkába indul, de dolgozni jön, mert innen kapja a fizetését, elvégzi amit mondanak neki, megcsinálja, amit kell, hogy egészen biztosan megkaphassa a fizetését, s azon túl őt aztán nem érdekli ez az egész, a város, a kivonulás... Úgy tesz, mint akinek semmi köze az egészhez, mint aki tévedésből van itt...

-- Persze, tudod, nem az én dolgom a magyarázkodás...

Hogy kit kellene magyarázkodásra bírnod? Nem is tudom, talán a főépítészt, vagy a kertészt...

A Pitypang utca sarkán megálltam.

Mint aki tévelyeg...

Mint aki tényleg csak egy délutáni sétára indult, és most nem tudja eldönteni, hogy merre menjen tovább. És tényleg nem álltam a helyzet magaslatán. Ha befordulok a Pitypang utcába, akkor még mindig van egy menekvés... Akkor még mindig van egy vészkijárat, amelyen távozhatom, emelem kalpagom, üdvözletem, csók a családnak, nekem most...

Álltam ott, mint aki összehugyozta magát. Nagyon mély lélegzetet kell vennem, ha tovább akarok menni. Nagyon mélyet... Mintha füvet szívnék mellre...

Émelyegtem is. Ugyanúgy, mint amilyen érzést a marijuana kivált.

Mi van, ha tényleg a kibúvót választom, mi van, ha tényleg befordulok a Pitypang utcába?

Ki látott?

Aki láthatott is, nem tudhatta, hova, kihez indultam. Miért a Hajnal utcába?

-- De hát én nem is mentem a Hajnal utcába! Jó, hát a rakpartról lefordulva arra indultam, de csak sétára mentem, különösebb úticél nélkül...

Szóval továbbmentem. Léptem egyet. Bizonytalanul. Ne firtasd. Most itt vagyok. És ez a lényeg.

Nem, nem kérek kávét.

-- Hidd el nekem, tinédzser korom óta nem éreztem ilyen esetlenül magam.

Szóval, arra gondoltam, mi lenne, ha együtt mennénk el sétálni, én mennék, te meg velem jönnél, így sétálnánk együtt... Tényleg, szóval, figyelj, itt van ez a kert, amolyan park szerű, tiszta, rendezett, szép... Szóval, mi lenne kimennénk egy kicsit csak úgy bele a semmiért...

Nem kell, ne öltözz vastagon, nincs hideg... Azt hiszem, az idén ezek már az utolsó szép napok, élvezzük hát ki, amit még nyújtanak nekünk.

Séta a kertben...

Ott aztán nyugodtak lehetünk, nem háborgat bennünket senki.

Miért is háborgatna?

Nincs ott senki más, legfeljebb valaki, aki ugyancsak arra vágyik, hogy ne háborgassák, maradjon már békén és békében.

És van itt egy virágárus lány, amolyan chaplini jelenség. Tényleg úgy néz ki, mintha abból a filmből lépett volna ki. Ez persze nem is csoda, hiszen a gazdag úr becsapta a kocsi ajtaját, a csavargó pedig, amikor felfigyelt erre, szépen csendben odébbandalgott, hogy ne vegyék észre. És a virágárus lány azt hitte, hogy a férfi, aki olyan kedves volt hozzá, az a gazdag úr, aki autóval távozott... És onnan emeltem őt most át ide, ebbe a kertbe. Remélem, a kertésznek nem lesz valami komolyabb kifogása ellene...

Elhelyeztem ott szépen a kert szélében a standjával, a virágaival...

És nézd meg, kérlek, nézd meg az arcát. Rám mindig is, mióta először láttam a filmet, az arca volt a legnagyobb hatással.

És ennyi. Őt akartam neked megmutatni. Azért hívtalak most el ide, hogy megmutassam neked az arcát, amire annyira büszke vagyok, az arcát, ami akkora hatással volt rám, az arcát, amit szeretném, ha te is megjegyeznél...

Vedd ezt bocsánatkérésem és bocsánatom jeléül.

-- Nem!

Nem, ne firtassuk, hogy miért... Minek? Egyszerűen csak legyen ez az arc a békülés szimbóluma, hiszen összezördülni sem kellett volna. Legyen ez az arc, aminek eredetileg is szánták... Folytassuk úgy itt most ezt a sétát, mintha tényleg csak véletlenül találkoztunk volna. Mintha egymásról mit sem sejtve, teljesen véletlenül találkoztunk volna össze itt, ebben a kertben. És váltottunk néhány szót.

Folytassuk úgy, mintha lefordultam volna Pitypang utca sarkán, és nem is sejthetjük (egyikünk sem...), hogy merre mentem volna tovább, ha egyáltalán bárhova is megyek... Hajnal utca?! Hát olyan is van...?!

No, jó lesz ez így... (?)

Nem tudom, mi a kedvenced... Mindegy is. Veszek már ettől az én virágárus lányomtól egy szál virágot, hogy ne álljon itt hiába, ittléte ne váljon teljesen feleslegessé... S szentesítsünk most ezzel a szál virággal a békülést.

-- Miféle békülést?! Kivel..?!

Jó, hogy így együtt kivonultunk...

Itt hagyom videón, ha lesz időd, majd nézd meg a filmem...

Február 14. (Tenger-élmény volt vele. Milyen az? Ha megfogalmazhatnám, nem hoznám a tengert segíteni. Tenger és kész. Profi az nem vagyok, látszik. Ebben sem. Mert nem minden munka megy simán. A héten rakás sikerélmény van mögöttem, régebben elvégzett dolgok most értek be. Akkor mi a bánat e furcsa űr? Ülök a gépnél, fáradtan, orromban még a Duna hideg illatával, a szél hidege csontjaimban, gerincemen hangyák rohangálnak, éjjeli vonat hangja belülről. És az idegen, aki szemben ült, rám se nézett, de két óra múlva úgy köszönt el: viszontlátásra. Érdekes. Vannak emberek, akikkel soha semmi mást nem szóltunk egymáshoz, csak egy viszontlátásra volt kiosztva velük. Nem hagy nyugton a város, ahová csak aludni járnak haza az emberek, nappal pedig üres. Nem hagy nyugton Juli látványa, ahogy állt a földalatti lejáratánál. Nem tudtam, hogy ő az, mert hiszen arcról csak eltéveszteni tudom az embereket: csak éreztem, hogy az a nő ott Juli, és több millió ember lehet egy órán belül biztosan elérhető közelében, de az a nő ott akkor is csak engem vár, és nem mozdul el onnét, amíg én nem érek oda. Nyakába borultam, szerencsére nem tévedtem, ő volt. Kívülről persze nem történt semmi látványos, nem sütött ki a nap, nem állt el a szél. Ki állítja, hogy kellett volna? Sokat beszélgettünk. Élőbbek lettek az ismerősök, akiket leveleiben mutatott be nekem, közelibbek a történetei. De csalódás az nem volt. Pedig lehetett volna, mert gyakori eset, hogy a levelezés más arccal történik, és a valóság aztán kitakar alaposan. Akkor is lehet így, ha nem szándékos a rejtőzés.)

Február 13. (Az amerikai ösztöndíjjal indult minden. Mint aki egyetlen tekintettel mindent, minden távolságot birtokol. Egyetlen szóval átfog. Otthon van mindenhol. Ezt érezte, próbálta elmondani. Idegenként itthon lenni, milyen? Egy természetfilmről kezdett mesélni inkább, közhelyekbe fordította érzéseit. Olyanná lett kint, mint a denevérek: a visszaverődő jelekből tájékozódott, és azok alapján alakította ki a világát. Szeretni kell azt, amit tanulmányozni akarunk, így van ez az emberekkel is, ha titkukat akarjuk fejteni, szeretve lehet csak hozzájuk érni. Ha más nincs, akit bánthatna, önmagát harapja magányában. Belakatlan, fehér falak között, kilátássál a frissen telepített kertekre, derékig érő fák fölött ellátni. Gyengeség-e, hogy álmodozott? Roggyant melléképületekről, gazdátlanná vált hátsóudvarokról, kóbor kutyákról, húzójukat szétfoszlatott redőnyükről, ahogy félúton akadtak meg örökre. Visszavágyott? A hamis biztonságérzet is elég volt a túléléshez. Sokáig nem ment ki az idegenek közé. Az állatok világából tudta, hogy az ösztönös félelem előny a túlélési esélyeknél. Az új helyen nem viselkedhetett örökké messziről jöttként, megmutatta magát, de mint a szivárvány: csak néha, különleges körülmények között, és csak meghatározott nézőpontból. A bácskai napfényt összevetette a budai ősz fényeivel. A fanyar füst, az édes szőlő, a léptünk alatt egyre mélyülő erdei út nedves, rothadó szagával. Gombák neveit sorolta, ízeket ébresztett, és a kerti sütőből felszálló füst magasra vitte tekintetét. Sehol sem lenni otthon. Ti maradnátok, mert szülő, testvér, rokon, szúette bútorok, teremtett javak gyökérré lettek számotokra, gondolta magában, kimondani már nem merte. De innét elvágyik az, aki itt él, hangját átengedve a telefonnak: már gyökérnek hiszi azt is, ha néha hazabeszélhet. Biztonságból jöttem, oda vágyódom. Keresem, ez a dolgom. Útra keltem, azt hitem az úton majd otthon leszek. De az út is valakié, nem az utazó, a vándor tulajdona. A vándor senkié, semmije sincsen ezért. A part nemcsak ettől-eddig. A part ameddig határa a víznek, addig tart. Bezárnak partjaim, ezért vagyok sziget. Ha mellőzhetném a határ fogalmát, megérthetném önmagam határtalan lehetőségeit is. Tó a városban, mesterséges mélyedés, mellette a kihányt földhalom. Felmászni rá jó, lenézni a vízre, látni benne a tükröző eget. Kívülre kerülni, és mégis közelebb... de a naplójába írt mondatok se sokat segítettek rajta.)

 Február 12. (A szülőotthon ablaka alatt rohangálás, a bábasszony sürgeti az anyámat. Vendégművész érkezett a faluba, a szövetkezeti otthonnal egy fedél alatt lévő színházban lesz a fellépés. A színház, az otthon is az államosított kastély lerombolt istállóiból, csűreinek anyagából épült. Van egy fényképem is valahol, apám és korosztálya önkéntes munkával talicskáznak rajta. A szülőotthon izgatott várakozásába születtem bele, nem miattam zsongtak, egy másik "Erika" lépett fel éppen. Apámnak is tetszhetett, így lettem Erika. Tehát volt az "Erika" és egy roppant nagy szürkeség, ami évekig nyomasztott, de ugyanakkor a gondtalanságot is jelentette. Lassan rakódott a seszínű háttérre a színes mozaikokból a kép.

*

Csak a múlást veszem észre, és a van nem számít? De hát nemcsak a félelemmel lehet fordulni ezekhez a dolgokhoz, vagy édeskés vágyódással az örök iránt… Az elmúlás tény. Ettől gyönyörűség, ha ránézel valamire, és szép - nem ilyen volt, és hamarosan vége. Nem hagynak nyugton a halottak, jönnek álmomban, elsuhanni látom őket a szemem sarkából, becsukják előttem az ajtókat, lebegtetik a függönyöket, a gyomromban táncolnak, mellemet préselik össze, fulladozom, levegőért kapkodom, csupa lucsok párnát ránt le rólam, villanyt kapcsol, és simogatni kezdi csapzott hajamat kifelé az arcomból, zihálok, szememet bántja a fény, megállni látszik az idő, aztán pedig mintha zuhannék vissza a fekete árokba, ahol rajtam táncolnak, taposnak bele a sárba, nyomnának le a hetedik pokolba a halottaim.)

Február 11. (Egyformák szinte. Vállra, hátra is vehető táska a kezükben, kínai, ócska. Kabát, nadrág, lábbeli is hasonló rajtuk. Egyetemisták, látszik. Hasonló neszek jönnek a táskáikból is: edények koccannak egymáshoz, műanyag-hangok leginkább. A vámos túlságosan türelmetlen, a busz üléséről leborul a táska, zománcos kandli teteje gurult arra, amerre a lendület elindítja. Hosszan hallatszik a különös hang, aztán még kettőt perdülve eldől a fedő. Pont engem szúrt ki, morog visszapakolászva a férfi, amikor a vámost már hallótávolságon kívül tudja, és a fedő után indul. Ő is egyetemista. Hetente utazik Szegedre, az anyja főz neki, dobozolja, azt eszi egész héten. A táskában visszafelé könyvek, szennyes, üres edények. A seftelők lapítanak. Ezen a járaton mindig ők vannak többségben, a határig túlságosan is zajosak, ott aztán egy darabig csendben húzódnak az ülések mélyére. Csak legritkább esetben jön haza ezzel a busszal, mondja a fiatal férfi, mert túl macerás. Miattuk, int még a feketézők felé, aztán zsebéből kiveszi a telefont, hogy anyjának odaszóljon, ma nem sokat vártunk a határon, hamarosan Horgoson lesz.)

Február 10. (Az öregség hatalmas szabadsággal ajándékoz. Elnézem, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy tulajdonképpen egész életében erre várt. Megtenni, amit a közösség elvár, túllenni rajta mielőbb, aztán kilépni, levegőt venni, és már azon az úton is bátran járni, ami olyan keskeny, egyénre szabott, mint az erdőben a nem túl gyakran taposott ösvény. Soha sem volt macskájuk, most négyet is a szobájában tart. Soha sem jutott ideje az olvasásra – két gyereket nevelt fel a gyári munka mellett -, sőt, azt hittük, nem is szeret olvasni: most hetente háromszor megy be a könyvtárba, és a férje által gyűjtögetett könyveket is elolvasta. Még a gyümölcsészetet is.  És itt kezdődött minden, ami egy teljesen más életről szól, mint amit addig élt. Fákat kezdett telepíteni, nő létére, hetven felé közeledve. Szemébe nem merték elmarasztalni, de a háta mögött megszólták, kinevették: nem éri meg a gyümölcsbe fordulást. És megérte! Gyerekei a határon túl élnek, az unokákat ritkán látja. Gondolt egyet, a könyvtár mellett beszokott a Teleházba is, ahol a fiatalok között botladozva megleste az internet titkait. Mivel nem játszotta el a fiatalos öreget, megszokták, megszerették. Két hónapja van saját számítógépe, és már imélezni is tud. Naponta több levelet vált az unokákkal. Géphideg világ? Lehetne rosszabb is, mondja, amikor erre terelem a szót. Elfogadni szépen, amit leoszt az élet, akkor te nevetsz utoljára, mondja. Miért ne hinném el, hogy alapjában véve rendben a szénája, ha minden jel arra mutat? Már a sarkon fordulnék el, amikor gondolok egyet, és visszanézek: még mindig a kapuban áll, karba tett kézzel, fél lábára támaszkodva, másik pihenősre állítva, behajlítva. Nem utánam néz, hanem a túloldalra. Megfejthetetlen nézéssel.)

Február 9. (Még karácsonyra kibújtak, aztán lassan, lassan egyre merészebben nyújtogatták a nyakukat kifelé. Virágot bontottak, néhány napra rá tíz fokos fagy szegte kedvüket. Egy hete a langyosodó időre szépen újból kiegyenesedtek. Fanni elmélkedik: épp olyanok, mint tavaly voltak, és ha rájuk néz, azt gondolja, ezek a tavalyi virágok, hogy a tavalyiak tértek vissza ebben a korai tavaszban... Tavalyi önmagamat keresem a megújuló időben, de nem kellene, mert tudom, nagyon más vagyok. Idegenség-érzet, mintha bennem lépne valaki, ahogy én lépek, épp úgy. Nem megértethető. Ha élve hagyott, akar veled valamit a sors. Valamikor, valahol aláhúztam a mondatot, nem biztos, hogy épp így, de ha Nagy László jutott most eszembe, akkor tőle származhat valami hasonló kijelentés. Leemelem egyik kötetét, nem akadok rá hirtelen a mondat eredetijére, helyette másra. Olvasok, közben múlik a délután, elsötétül a képernyő, mindig kilépek a valóságból, pedig előtte nem is keresem a kijáratot, és vissza sem tudom, hogy milyen úton kerülök aztán.)

Február 8. (Az utóbbi időben rászoktam a gyaloglásra. Nem nagy ügy, ha se kocsi, se jogosítvány, sőt az egyetlen kerékpár is kidőlt alólunk. Gyalog nagyon más a falu, aki csak kocsival rohangál benne, nem is érzi azt, amit a gyalogos. Nem valami lélekdagasztó érzelmekre célzok, dehogy! A förtelmes bűzre inkább, ami az ablakokból kiárad.  No és a hangok... Nincs olyan utcája a falunak, amelyikben ne lenne lakatlan ház. Némelyik utcának harmada is... Lakatlan házak, ablakaikban azt írja, hogy eladó. Lakatlan házak, amelyeket már nem is árulnak (amennyiért elkelne, annyiért inkább nem adják), de nem is adnak ki bérbe. Lakatlan házak, már roskatagon, idegennek gyakran magyarázom, nem a háború, csak az enyészet miatt néznek ki úgy, ahogy. Lakatlan házak, ablakaikon drótháló, bentről állathangok, orrfacsaró szagok, szalmatörmelék a soha sem elsöprött járdán, néhol trágyanyomok, ha nemrégen cseréltek almot, állományt. Lakatlan házak, némelyik utcában egy-egy lakott épület között egy óllá alakított, istállóvá süllyesztett egykori emberotthon. Leginkább tojótyúkokkal, vagy vágnivaló csirkékkel teli az egykori utcai szoba, egykori konyha. Mert szép, arányos parasztházak sorsa lett leginkább ez. A szomszédok persze nem tehetnek semmit, szagolnak csendben, vagy méltatlankodnak világnak, de eredménytelenül. Törvény? Ugyan... Itt? Másra se. És különben is, nem azok bérelnek házakat, akiknek létkérés lenne – azoknak még ennyire sem jut. Gyalogolok. Öregapám jut eszembe, a hetvenes évekből. Örökké söprögetett, másra már túl beteg volt. Kezdte a szobákban, lassan haladt kifelé, utcai járda, hátsóudvar se maradt söpöretlen. Mit szólna ehhez, kérdezem magamban... Aztán meg azt, ami persze sokkal értelmesebb kérdés: meddig mehet lefelé még az életünk? Mert nemcsak öreg házakban, és nemcsak külön telepítettek állatokat, de már olyan házról is tudok, ahol a pincében a tojótyúkok, a földszinten a család lakik...)

Február 7. (Szombati elszámolás: négy interjú, tudósítás készült el a héten, kettő még folyamatban. A Fruzsinázást agyonvágta a loholás a munka után. Muszájból géphez ülni utálok. Szemeim vörösek, a képernyőről is, de ágyban, párnák közt (könyvet) is sokat olvastam. Szemüveget lenne ideje cserélni. Fanni beteg volt, terhek egy része az apura hárítva – győzte. Bár nem kedv kérdése, de nagyon nem szeretek gyerekkel orvoshoz menni, vérvizsgára meg főleg nem: most megmentett tőle. Egy ismerős hívott fel, hogy felesége kórházban, már kezdtem vigasztalni az általam eddig tudott betegség miatt, de gyorsan kiderült, újabb gond lett az asszonnyal. Azonnali műtét, azonnal fizetni: 300 euronyi összeget emlegetett. Nem túl sok, de ha bevétel sehonnét, akkor rengeteg. Nyakig gondban vannak. Segítséget persze nem tőlem vár, hiszen egymás zsebébe látunk. Másik ismerős viszont ellenkező bajban van: nem egy vagyont, de nyert a lottón. És most nem tudja, mit tegyen. Lelkifurdalása van a környezete miatt, azt hiszi, most neki kellene segíteni minden nyomoroncon. Mondom, nem egy vagyon az a nyeremény, érdemes se aggodalmaskodni, elfogy az észrevétlen. Csak az a szomorú, már örülni se, már lelkesedni sem, már kikiabálni sem lehet, hogy ha valami jó is éri az embert. Barátnők, csupa panasszal. Férjek vannak kitárgyalva, közben mindenki tudja, a felbomlott rend az oka mindennek. Mert hülye az ember. Ahol a nőnek kell férfimód tenni, ott a férfinak csökken a becsülete. A gyerekek meg csak állnak, és nem értenek semmit. Vagy inkább nem is látják, hogy itt valami nem normális? Öreg-öreg nagyink jut eszembe, aki már persze porlad a Keletiben. Olyan bölcsen élt, de most nem az öregségének tisztánlátása érdekel, hanem az, hogy milyen úton is jutott el odáig, hogy fiatalon is olyan nagyon okos volt-e, vagy pedig a sok rossz, a sok tévedés, a sok megtapasztalt élet-gond tette öregségére azzá, ami? Mert ha ez utóbbi igaz, akkor még van remény nekünk is. Szombat van, kint szép az idő, a hegy nagyon messze van, bár még vonz, de a körülmények lassan idegenné teszik. Lemondok róla. Amit nem lehet, azt inkább elfelejtem. Ez már okosodás, vagy esetleg gyáva feladás? Nem tudom. Szombat van, jó lenne elégedettnek lenni. Ha a munka elég lenne ehhez az érzéshez, az lennék.)

Február 6. („El nem használt élet”, „meg nem élt élet”. Mintha lenne egy mennyiségében előre is meghatározható ... mi is? ... élet-adag, mondjuk. És aztán köszönöm, nem élek vele, valahol, ennyi és ennyi lépés után becsukom a kaput. Megrövidítem. Vagy másként: végigmegyek rajta, de csak ímmel-ámmal, félig benne, félerővel...

*

Szép lányok lesznek vakon szerelmesek, hagynak el tervet, homályosodik el a cél, és mire eszük a szívüket beérné, késő. Karon a baba, kezükben a porszívó, mögöttük a lázas szerelem rongya. Anyós szab utat, férj nyirbál célt, rövidül az éjszaka, végtelen hosszú a nappal, panaszokat hallgat a régi barátnő. Élet. Másnap sem jobb, tegnap, holnap egymásban. Azért vannak még apró jóság morzsák, amit a másik nyújt, gyerekbe bódulás feledtet sok rosszat. Erő még akad, majd harminc tájt fullad ki csak, akkor se látványosan, összefonnyad, kiszárad, megfakul.

Nézd, a másik bezzeg! Beír még egy egyetemet, doktor lesz, kap titulust, azt mondja magáról, hogy szingli, ideje szál se, mind magára pazarolja... Összeülnek egy sarokban, megbeszélik, kibeszélik, hallgat az egyik, hallgat a másik, hogy lett volna jobb, mindegy, van a nap, huszonnégy óra, eltölteni, dolgozni, tenni folyamatosan. Nem gondolkodni, lehetőleg nem gondolkodni...)

Február 5. (Köztiszteletnek örvend, sokat tett értünk, a közösség érdekében. Minden zászlóra felírható, szépen hangzó mondat szájából is gyakran elhangzott: itt maradni, itthon boldogulni! Gyerekei szerte a nagyvilágban, ha nem kérdik, nem mondja magától, hogy hol, merre. És egyre csendesebb az utóbbi időben, nem, még nem úgy, mint aki bánja az előző elveket... de azért magánemberként már bevallja: menjen el innét, aki élni akar, mentse gyerekét, ha maga marad is, a gyerekének már ne marasztalva akarjon jót.

*

A helyi lapban is ott a hír, hogy Belgrádban nagyszabású találkozó volt. Eminens politikusok fogadták az eminens középiskolásokat. Szerbia jövője, nyilatkozták a politikusok, diákok vállára rakott kézzel. Szép, mosolygós fotók születtek. Titó jutott eszembe, a pionírok, azok, akik még mi voltunk, korosztályom tagjai is. Siralmas jövő, régi képeken keresem az előrevetülő sorsunk árnyát, de a máz túl vastagon avasodott a képekre, nem látszik azokon semmi. Esetleg valami más. Ni, még nosztalgia is.... az albán fiú, például.....

Tablók a sarokban, néhány külön penészedik. Az egyikről egy kép hiányzik, a név is megszakadva, sehogy se kiolvasható a maradék betű. Lassan értem csak: nem magyar név volt odaírva, nem megszokott betűsor, amit a szem pótol, ha mégannyira hiányos is… Kume. Kuuuuuume…… Így meghúzták a nevét. De nem is ez volt a neve. "Lentről" jött. Kék köpenyben emlékszem rá, örökké. Néha, talán nagy-nagy baj, vagy ünnep okán derékig érő kabátban volt. Mindig idegen volt, maradt. Megtaláltuk a magunk idegenét, akit aztán mi taszíthattunk a sarokba. A megvédésében is fölény volt, részünkről. Így bántunk vele, mi, a sarokba taszítottak, akiknek még fogalmuk sem volt, hogy hol a helyük. Melyik sarokban. Úgy játszottunk vele, mint macska az egérrel, de szívós egérnek bizonyult, mi pedig engedékeny macskák lehettünk - ezért játszhattunk annyi ideig vele. Együtt, ezért játszhattunk. Szemében azonban túl sokszor láthattuk a félelmet, amit később, nem sokkal később már a saját félelmeink tükörképeként azonosíthattunk. Még jobban vertük. Dühödten téptük meg, de arra vigyázva, hogy csak első vérig, utána megálltunk. Néha nehéz volt megállni, az ösztönök alig engedelmeskedtek az észérveknek. Hagytuk, hogy begyógyuljon, hogy másnap folytatni lehessen vele. Megkönnyebbülést, vagy valamiféle hálát vártunk talán… de a szemében nem volt semmi - túl gyorsan hagytuk magára, vagy pedig egészen másféle nézés csillanhatott fel, és azt már nem akartuk látni? Inkább nem akartuk. Közben velünk is játszottak. Első, és hamarosan sokadik vérig. A határon túlra mentek hogyan tudnak burek nélkül élni? És mi itthon hogyan tudunk? Mert van, de az íze nem olyan. Semmilyen. Csak a neve maradt, a fiú „visszament”.

A belgrádi, díszes találkozó után Szerbia reménységei kérdőívet töltöttek ki, amiből kiderült, 96 % külföldön kívánja megvalósítani terveit... Nem, nem a kisebbségek tagjairól van szó: szép, erős, okos szerb lányok és fiúk ők...)

Február 4. (Lehetséges-e dönteni csakis a saját, legmélyebb, legszemélyesebb érdekeimet figyelembe véve, vagy pedig már soha sem engedhetem meg magamnak ezt a fényűzést? Már az is óriási dolog (eredmény, ajándék, csoda – minek nevezhetném?), hogy a kérdésig eljutottam, hiszen ez arról szól, hogy felszabaduló erő és idő birtokosa vagyok. Beépülve egy közösségbe, még ha az egészen apró is, mondjuk a család, elbódulhat a résztvevő: azt hiszi, nem működne, ha ő netán kiesne...

*

Gyerekkori félelmek törnek fel. Elindult a vonat, néztem vissza az ablakból. Minden mögöttem maradt, úgy éltem meg, mint akit végleg elvisznek otthonról. Az otthontól. De persze a kirándulásnak vége lett, ismét leléphettem az ismerős peronra, de sehol sem volt a megálmodott lelkesedés. Dac volt inkább. Lecsapott fejjel fordultam be a faluba, nem akartam látni a tájat a sínek túloldalán, a láb alatt heverő kaszálót, a folyót se akartam onnét fentről látni. Megindultam befelé a faluba. Elém nem jött ki senki: azt hiszem, hazudtam, hogy nem fájt. Talán ezért nem érdekelt az ismerős utca képe se, az ismerős szagok fintorogni késztettek. Haraggal nyitottam be a kapun is. Senki sem foglalkozott az érzéseimmel. Közönnyel soroltam az élményeket, túl lenni a megérkezés feszengésén, kipakolni... idegen szagok árasztották el a szobát, ahogy az utazótáska szétnyílott. Megnyugodtak, otthon vagyok, nem hagytam el a holmimat sem.  Illő időn túl aztán végre kimehettem a kertbe, le a partra. A folyó partjába vájt lépcső legalsó fokára ültem, belehallgattam a vízbe. Sok évre rá olvastam, hogy Lorca, gitárja és zenéje... valahol itt kell lenni a soroknak... A kertben, a víznél kerestem meg magamban az otthonomat, ott értem haza, vagy csak egy részem, mert a kirándulás, az otthonról kifutó vonat elvitt belőlem valamit, amit nem hozhattam már haza, veszteségnek éltem meg, mert nem azt láttam, hogy idegen tájjal lettem gazdagabb, hanem azt, hogy az otthonossal kevesebb vagyok. Boldogság-buborék vesz körül, visz bele most is az idegen tájba, talán nem enged elveszni belőlem semmit..., kétszer nem történhet semmi sem ugyanúgy.)

Február 3. (Emi, szombat délelőtti lazázását feláldozva, eljár egy tanfolyamra, ahol némi fogalmat szerezhet arról, hogy hogyan kell megírni egy hírt, például. Nem, nem akar ő újságíró lenni, csak érdekli a téma. Minden érdekli. Hárman voltak a hallgatók, ketten adtak elő nekik, de most nem e furcsa felállás foglalkoztat, annál is inkább, mert hármuknak ez nagyon tetszett. Az előző napi eseményekről beszéltek. Hogy már megint elvertek egy gyereket a buszmegállóban. Feladatul kapták, hogy írják meg a dolgot, de tárgyilagosan, a frissen tanult szabályok szerint.

*

Én nem tudtam tárgyilagos maradni. Ismét azzal jött haza, hogy verés volt. Kik és kit, elmondta. Hogy mit tettek a buszokra váró utasok, hogy mit tett a közelben álló rendőr. Hogy mit mondott a felelőségre vont, bevert fejű gyerek, amikor végre lemállott róla a kifáradt verőbrigád, és a rendőr kérdezgetni kezdte. Nem, ez így nem jó. Mert NEM tett semmit a tömeg, diszkrét fejelfordításon kívül, mert NEM avatkozott közbe időben a rendőr, mert NEM vallott a megvert kölyök a támadóira...

A lányok eddig még megúszták, mert volt rá eset, hogy az eloldalgó fiútársak helyett ők állták körül  a verésre kiszemelt szerencsétlent, és a verőcsapat, mint könnyű pihéket, egyszerűen odébb rakta a lányokat. Na, EZT ÍRD MEG!, kiáltott diadalmasan a párom, kávéba kortyolva éppen. És itt elszakadt a film, ahogy mondani szokás. ÉN?! És mit segít az?! A gyerek azt mondja majd, leesett a lépcsőn, a szülő leint, hogy ne üssem az orromat oda, hol ők ihatják meg a levét, és különben is, bizonyítsam be... Ha úgy írom meg, ahogy a szívemben érzem, nincs az a normális főszerkesztő, aki lehozná. Más lapra tartozik, hitem szál se benne, hogy segítenék vele. A vége az lett, üvöltés, családi cirkusz a békés kávézásból.

No de. Miféle fiú az, aki ha zavarják, csak futni mer? Ki nevelte ilyenre? Miféle kishitűség él benne, hol a hősképe, hol az egészséges önvédelemi reflexe? Húszan mennek utána? Na és? Úgy is elverik, mert látta, tudja, hiszen tegnap a társa ment az iskolába, kék-zöld hurkákkal... de csak fut a szerencsétlen, a busz felé, mert amúgy is oda indult, és mert azt reméli, ha a tapasztalata mást is mond, hogy ott majd emberek lesznek, akik esetleg megvédik... de nem védik meg, elfordítják a fejüket, ha meg nem, akkor mint ingyen látvány, kéjes érzet...

Ha úgyis megraknak, hát az isten áldjon meg, fordulj már szembe, legalább egynek sózz be, rúgd tökön, verd be az orrát, talán  majd három ott a hátszélen már ettől is megtorpan, mert villog a szemed, mert nem a félelemtől vagy csuromvíz, hanem az egészséges, igazságos, ösztönös felháborodástól!!! Vágj vissza fiam, mondanám, ha fiam lenne, és ha én lennék az apja!

... írd meg... de ha nem tudom!!! Épp azért, amiért az a kölyök sem száll szembe. Nyolcvan év sok idő, tanul az ember. Néha még kérdi, miért épp ide, miért épp most született, aztán nem kérdez már semmit. Behúzza fülét, farkát, sunyít a fal tövében, próbál beleolvadni, maradjon csak észrevétlen. Talán megússza. De ha így érez, nem úszott meg semmit, mert nagyon is benne van.)

Február 2. („Szeretnénk mögéje kerülni a szépségnek, de csak felülete van. Olyan, mint egy tükör, mely jó iránti vágyunkat veri vissza ránk.” – Simone Weil. Fogalmam sincs, miért éppen ez a két mondat, de idejegyezve egy lapra, régről még, kacatjaim túrása közben akadtam rá. Holdfényt látok az ablakon túl, behúzatlan függönyöm szárnyai haszontalan lógnak a fal mellett, ablak mellett, két oldalt. Mi lesz velünk? Madarak jutnak eszembe, zuhanásuk, nem a feszített szárnyak, ahogy lassú vitorlázással ereszkednek alá, hanem a meglőtt szárnyak ahogy követik a testet – mi mást tehetnének? Jó iránti vágyunk... Se télben, se tavaszban. Levelek. Minden tettünk kielemezve, szétszedve apró részeire, így tanuljuk egymást, a beszédet, kifejezni, ami bennünk van. Szükséges-e mindent kimondani, agyoncsócsálni, kérdezem, és máris felelek magamnak, hadarva, hogy igen, szükséges, nyomatékul nagyot bólintok, orrom beleütöm a könyv kemény fedelébe. Ilyenkor kellenének az éjszakában kimondott szavaim, de már nincsenek sehol, mert ami egyszer kimondódott, megfogalmazódott – elszállt. Lezuhan egy másik pokolba. Méregcsepp hullik fentről, kinek a poharába? Ó, hát ez egy ilyen nap! Ha mostani hasznosságom illúzió, akkor a megelőző évek (vélt?) értelme is megkérdőjelezhető. Ennyire mindegy, hogy van-e valaki, vagy nincsen? Ennyire könnyen behelyettesíthető? Homo Sapiensem van, mondja betegségére utalva a Föld, erre odamordul neki a Mars: ne piszkáld, elmúlik magától... Fanni olvasta bele a viccet az írásomba, megy tovább. Jó, hogy nem kérdezi, miről gondolkodom itt.)

Február 1. (Gyújts tüzet magadban, ősi ír szokásra emlékezve, tanácsolja levelében a távoli társ... Imbolc ünnepének éjszakáján... a szülés, a világrahozatal ünnepén. Brigidnek hívták azt a három arcú pogány istennőt, aki február elsejét megelőző éjszakán a tavaszt vitte Írországba. Hóban fényképeztem, tavaszérzettel magamban.

*

Nem értem. Az idei tél valahogy meg sem érintett. Nem érdekelt. Látom, hogy az ablakon túl hó, a fal hideget sugároz és jeges reggelente az ablak alja. De bennem még mindig nem volt alkalma fészket rakni a dermedésnek. Talán az elmúlt tél keserves tapasztalatai okoztak valami zavart: már nyár lett, de én még addigra sem engedtem ki, és amikor már a mostani tél fenyegetett hidegével, én még mindig az előző tél fagyától fáztam. Gondok, bajok okoztak bennem izzást az idén, forró katlan lettem belül, és a szem, a bőr túl kevésnek bizonyult, hogy telet közvetítsen a külvilágból. Túlélésre rendezkedik be az ember? A háborúkat is így vészeltük, vészeltem át: gyerekeket hordoztam kívül is és belül is, őket nézve, velük foglalkozva nem maradt idő másra. Babaszappant kerestem a hiányos boltokban, dombnak fel haladva két kézzel fogtam teli pocakomat, és értetlen szemmel néztem a rémhírek terjesztőire, nekem egy szappan beszerzése volt a fő dolog, és nem értettem, kósza rémhíreken miért kellene szörnyülködnöm? ... amikor volt örömre is bőven okom, hiszen minden - pocakomnak megnyert - napot jutalomnak könyveltem el, amivel sikerült továbbvinnem az erővel kipottyanni akaró, éppen hasamban lévő magzatot. Túlélésre rendezkedni be, amíg túlélni szükséges valaki, valakik miatt. Ha már nem fontos, hogy holnap is lesz-e, akkortól már szabad az ember, ugorhat fejest a saját, feneketlen, vizét vesztett magánmedencéjébe. Túléli-e, kit érdekel? A télnek is vége lesz lassan, akár érzem itt belül, akár nem...)