Egy fekete holló egy éhező őszi napon dióra lelt az avarban.

  Kopp. Szól a dió keserűen, mikor egy villanyoszlopról aszfaltot ér. Kopp. Az az ostoba holló hát nem betörni próbálja őt? Kopp. Anyját! Elvetemült Newton! Kopp! Édes tudatlanság… Kopp. Ha így dobálja, a végén nem áll (di)jót magáért! Kopp. Egész di(j)óságát lantba veti, és kopp elkesergi a világnak bánatát. Kopp. Persze ő megérti, hogy kopp a tápláléklánc legalján van, de azért kopp nem ő az élőlények legalja kopp, soha egyetlen aljas gondolata sem volt kopp, tisztességes virágzat volt kopp, és makacs, ámde becsületes termés lett kopp. Békében himbálódzott a fán kopp. Szégyenkezve gondol arra, amikor kinevette társait kopp, akik elengedték az ágakat… kopp. Most ő is olyan sorsra jut. Kopp. Most már megbecsüli, amit az élettől még kap kopp. Nem töri a fejét, hogy mit tehetne. Kopp. Megteszi helyett kopp az a nyálascsőrű szörnyeteg. Kopp. Hát táplálék lesz belőle is? Kopp. Kibelezik, és belét a Gaz bekebelezi? Kopp! Véteknek véli, hogy éteknek nézik őt kopp. Benne a kis kukacka kopp, aki kismag-korától kezdve ott lakott benne, reszket haragjától kopp egész kukacságában. Kopp. “Betörő! Betörő!” - visítja kétségbe és a földre esve. Kopp. Érzi a szegény, hogy ki fogják kopp lakoltatni… A dió reméli. Kopp. Ha veszni kell, ne vesszék egyedül! Kopp, kopp, kopp…

  És míg egyre csak hullt, a dió előtt lepergett egész élete.