Temetésen voltam. Azért siettem el annyira a délelőtti próbáról. A nagymamám (as Nyanya ) nővére halt meg olyan 2-3 nappal ezelőtt. Lefeküdt este aludni, s azzal végső nyugalomra hajtotta fejét. 83 éves volt, szép kort megélt… Szomorú dolog, ha valaki meghal, persze, mert hiányozni fog, és mi, akik itt maradunk, nem gondolunk bele, hogy vajon ez neki is rossz-e… No mindegy, nem ezt akartam kihozni ebből a mondatból, hanem hogy szomorú dolog, de a temetés ceremóniája miért emlékeztet erre minket? Miért nem lehet ünnepelni az embert “végső útján” a siratás helyett? Persze: fáj… Két pillanat volt, ami nagyon megmaradt bennem… Az egyik Bözsike (így hívták) arca, amint a fehér selyem körbeveszi. A másik akkor történt, amikor már kint voltunk, és leengedték a koporsót: az egyik férfi, aki “szorgoskodott” ott, beleszúrta a földbe az ásóját, társaira nézett, és beleköpött a tenyerébe, összedörzsölte két kezét, majd nekifogott a koporsó betemetésének. Kicsit furcsa belegondolni, hogy ez neki csak egy újabb meló… Egy másik pillanat is volt, ami emlékezetes marad: amikor felfogtam, hol is vagyok.

No de az élet “árnyékos” oldala után jött a Csillogás!! Többet se veszek fel ilyen felsőt… Még jó, hogy nem volt időm tánc közben magamat nézegetni… És erről most így ennyit írnék! Kitáncoltam magamból az ihletet!

De azért jó, hogy vég(r)e! ^^