A gondolkodás csodálatra méltó adomány. Gondolatok tekervényes hálója, ködbe veszett sikátorok, óceánmélységek alkotják. Az ember általában nem gondolkozik a gondolatok mibenlétén vagy eredetén, hanem csupán… gondolkozik. Nem érdekes, miért, hogyan - a lényeg, hogy folyamatos legyen a folyamat. Mert ha egyszer elkezdődött, nincs megállás.
  Olyan ez, mintha egy hörcsög vagy egyéb kicsiny házirágcsáló lakna a fejben. És lenne ott benn egy mókuskerék. És a kicsiny házirágcsáló ösztönétől felbuzdulván folyamatosan hajtaná azt a kibaszott mókuskereket. Legfeljebb arra a pár pillanatra hagyja abba, míg létfenntartó szükségleteit (evés, ivás, ürítés, gazdi mozgásának rövidtávú figyelemmel kísérése) el nem végzi. Azután jöhet az újabb futás. Újabb körök. Újabb recsegő, nyikorgó hangok. Nincs vége. Nincs.
  E.

Karinthy Frigyestől. 

Ma ez történt velem.

Jövök lefelé a lépcsőn, a harmadik és negyedik emelet között. A negyediket már elhagytam, tehát nyilvánvaló, hogy most a harmadiknak kellett következni, ha általában hinni lehet a forgatónyomatéknak, mivel a lépcső az úgynevezett csigalépcsők műfajához tartozik.

*

Ekkor hirtelen megdöbbenve álltam meg…

Egész szöveg ITT.

Ez volnék én: egy pozitív mutáns. Hülyén hangzik? Hát hangozzon hülyén! Annál jobb.
  A pozitív mutáns olyan személy, aki (az emberiséghez képest) eltorzult formályát éli az életnek, azonban ez az eltérés értékekkel és erkölccsel erősen felruházot félresiklásnak minősíthető. Tehát élni él, cselekedni cselekszik, csupán… egy kicsit másképp. Nem jobban, nem többet. Másképp. És ez az, ami mutánssá teszi. No meg pozitívvá.
  A pozitív mutánsok pedig köztünk élnek…

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Kölcsey Ferenc: Himnusz - ugye, ugye.

Hát. Végül ez lett. És így. Egyéb ötlet híján. Szóval nem leszek dobogós. De legalább beküldtem valamit.

Hexameterek

I.
Víg szabadon s álmokkal, csókkal szállok elébed.
Lépteim élnek, vágynak: szárnyam perzsel-e téged?
Most akarom kezedet, szemedet - s arcod feledem már…
Víg szabadon s álmokkal, borral tűzszerelem vár.

II.
Vér szava hív, csal, tengere buzdít: látom az arcát.
Vak tüze élve emészt, és könnye feladta a harcát.
Mit tehetek? kérdem - de ne választ adj nekem erre!
Semmi beszédet, szót, csak hallgasd: tű foka merre
Ássa a végtelen út poros álmát, bús-kusza karcát.
És eleven nyelvével: vérrel hagyd, hogy emésszen…
Mert agya várt már rád - bosszúja e kín maga lészen.

III.
Alszom már (bordó ágy várt), mert fáj dalom ébren.
Tű-sár-vért és álnok álmot látok a térben.
Gyöngyház angyalt (bársony fényűt) sírva, ha kértem:
Nem kaptam, nem voltam jó, nem tett soha értem…

Elnézést, de muszáj vagyok mindenhol…

BOLDOG SZÜLINAPOT NEKTEEK!!

És csak ennyi.

Mondják azt, hogy az Univerzum végtelen. Úgy vélem, ezen megállapítás téves. Miközben mégsem az… értelmezés kérdése.
  Mit is nevezünk végtelennek? Általában az jut az embernek eszébe erről a szóról, hogy van egy pont, ahonnan bármelyik irányba elindulva addig mehet, ameddig csak akar anélkül, hogy visszaérkezne ugyanabba a pontba, amiből elindult.
  Most, hogy ezt tisztáztam, jöhet a lényeg: a Világegyetem nem végtelen, hanem gömb alakban helyezkedik el és körbehízik valamit, amiről ki tudja, hogy mi az!… De most nem ez a lényeg, hanem a gömb. Minekután gömb, akármelyik irányba elindulsz, visszalyukadsz a kiindulópontodhoz - előbb vagy utóbb. Csupán a laikusok azért hiszik végtelennek az Univerzumot, mert olyan sok időt venne igénybe ezen bizonyos gömb körbeérése, hogy mire visszaérkezne bárki is oda, ahonnan útnak eredt annak idején, a hely annyira megváltozna, hogy nem ismerne rá. Ezért aztán mehetne az illető körbe-körbe millió és millió éven át, a táj körülötte változna rendesen, ő pedig nem jönne rá, hogy körbe megy. Ha elrejtesz egy láda kincset a fa alá, majd évek múltán visszatérsz oda, de a fa elrohadt, nem ismered meg kincsednek rejtekhelyét. Ha elhagyod a Földet emberekkel teli, vizesen és levegővel, majd (tegyük fel, hogy nem halsz meg ezalatt) visszatért évezredek múltán, de akkor már a Föld rég száraz, kihalt és nincs is ott, ahol szokott, akkor nem jössz rá, hogy az a Föld… (Majmok bolygója. Most jutott eszembe.)

Tehát az Univerzum nem végtelen. Csupán kitartás - és halhatatlanság - kérdése bebizonyítani ezt.

Talán még továbbfejlesztem. Mert kissé hiányos elmélet.

“Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
    én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
    rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
    Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
    az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
    csupán örökkel; s én örökkön állok.
    Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

/D. A.: I. Sz./

Tegnap, amikor éjnek évadján levittem a kutyát sétálni, láttam egy különös pamacsot az út közepén. A pamacs mozgott egy irányba szökdécselve. Lopmos-bozontos farka volt és kicsi, sötétségbe vesző teste. Rájöttem, hogy egy mókust látok pattogni Budapest kertvárosának egy utcáján végig. Majd át a kerítés résén. A mi kertünkbe bandukolt. Vajon ott is lakik? Vagy csupán eltévedt valamelyik közeli hegy erdejéből és még nem akaródzik neki visszatalálnia családjához? Különös…

Egyik nap pedig, amikor a buszon ültem, megláttam az egyik buszmegállóban várakozó “üvegkalitkát”, mely arra hivatott, hogy az emberek leülhessenek alá a buszra várva, és ott ne verje őket az eső (elég perverz kifejezés ez - erre ma döbbentett valaki rá ). Eme üvegtákolmány egyik üvegoldala ki volt törve, az aszfalton alatta ott a millió piciny üvegszilánk egy halomban és kéken, emlékeztetve a szabadságra és a múlandóságra egyszerre. Eme kupac üvegszilánkról eszembe jutott, hogy így eshetnek szét az emberek is: depressziósok, öngyilkos-jelöltek. Talán valakit, mint az üveget sem, nem lehet már megmenteni, ha egyszer szétesett. A szilánkokat összesöprik, beolvasztják vagy egyenes úton juttatják a legközelebbi szemetesbe - a lényeg nem változik: ugyanaz az üveg a keretébe vissza többet nem kerül. Az ember, az üveg biztos pótolható. Csakhogy az már nem ugyanaz.

Hozzávalók:

• 6 csésze erős meleg átszűrt török kávé,
• 1 nagy pohár tejszín (240 gr)
• 3 ek. cukor
• 3/4 csésze Ír whisky

Elkészítés: : Összekeverjük a tejszínt a cukorral, hozzáadjuk az átszűrt kávét és whisky-t, keverjük még kb. 1 percig. Töltsük 6 csészébe és felvert tejszínnel díszítsük. Tetejére kevés reszelt csokoládét szórhatunk.