Hát akkor, most nincs tovább. Így nincs tovább. Ez mostantól nem
„egyszerűen” gazdasági ügy, gazdasági válság, hanem politika. Politikai.
Mi
is történt? Pár nyugati nyugdíjalap és brókerház ráállt a forint
shortolására. Rángatták az árfolyamot kicsit, a forint lezuhant, ez
mindjárt el is vitte az államadósság csökkentésének álmát. Közben a
bankok elszaladtak Brüsszelbe panaszkodni, az illetékes bizottság
hamarosan összeül, hogy ítélkezzen. Tudjuk, mi lesz az ítélet… Aztán a
hitelminősítők meglebegtették a leminősítésünket – ezzel tovább
rontották a forintot. Az elsődleges forgalmazók sztrájkoltak kicsit, és
nem vásároltak magyar állampapírt. Végül a Moody’s lépett, és lezavart
bennünket a bóvli kategóriába. Két hét alatt sarokba szorították a
kormányt. Talán nem csupán formális logikai okoskodás, ha most
végiggondoljuk, hogyan lett volna mindez elkerülhető.
Úgy, hogy az új magyar kormány nem vet ki rendkívüli adót a bankokra.
Úgy, hogy az új magyar kormány nem teszi lehetővé a végtörlesztést.
Úgy, hogy az új magyar kormány nem teszi ki a valutaalap szűrét.
Úgy, hogy az új magyar kormány nem ír új alkotmányt.
Úgy, hogy az új magyar kormány nem próbálja meg radikálisan csökkenteni az államadósságot.
Ha
tavaly tavasszal az új magyar kormány tárgyalóasztalhoz ülteti az
IMF-t, és további hitelmegállapodásokat ír alá, akkor most minden
rendben lenne. Ha az új kormány – az IMF utasítására – tovább
szigorította volna szociálpolitikáját, most minden rendben lenne. Ha a
piac mindenhatóságára hivatkozva tétlenül nézné, hogy a devizahitelesek
tízezrei mennek a híd alá, minden rendben lenne. Ha nyakló nélkül
vennénk fel újabb hiteleket, minden rendben lenne. Ha a bankok helyett a
családokat adóztatnánk, minden rendben lenne. Ha privatizálnánk a
maradék állami vagyont, minden rendben lenne. Ha az állam nem próbálna
meg szerepet vállalni a gazdaságban, minden rendben lenne. Ha nem
próbálnánk meg helyzetbe hozni a középosztályt, minden rendben lenne. Ha
nem a Himnusz első soraival kezdődne az új Alkotmány, minden rendben
lenne. Ha nem adtunk volna állampolgárságot a határon túli magyaroknak,
minden rendben lenne.
Akkor most a Moody’s a befektetésre
ajánlott kategóriában tartana bennünket. Csak akkor teljesen felesleges
lett volna választást tartani 2010-ben… Ezt a Gyurcsány–Bajnai tandem is
folytathatta volna.
Az sem formális logikai okoskodás, ha
végiggondoljuk, mi lenne Magyarországgal, ha a radikálisok
kormányoznának, és megvalósítanák minden ígéretüket. Nos, a mindenképpen
óvatos, a realitásokat messzemenően figyelembe vevő Orbán-kormány két
hét alatt vesztett csatát a nemzetközi pénzvilággal szemben. Mindezt
azért, mert megadóztatta a bankokat, a multikat, és mert megpróbált
szakítani a Nemzetközi Valutaalappal. Kérdezem: mi lenne most itt, ha
Vona Gábor bejelentené, hogy tárgyalásokat kezd az államadósság
visszafizetésének felfüggesztéséről vagy átütemezéséről? Tehát még
egyszer: ha a valutaalappal történő szakítás kísérletéből és a bankok
megadóztatásából az lett, ami lett, mi lenne az adósságunk vissza nem
fizetésének akár csak meglebegtetéséből? Hány forint lenne most egy
euró? Ötszáz? Hatszáz? Melyik befektetési kategóriában lennénk? A
DDD-ben?
És mi mit tudunk mondani az országnak? Mit?
Amit
és ahogy eddig mondtunk, azt már nem mondhatjuk. Ez tény. Nincs többé
olyan, hogy Szijjártó Péter kiáll a kamerák elé, és akár egyetlenegyszer
is így kezd egy mondatot: „A magyar emberek…”
De talán ideje
lenne néhány őszinte szónak. Ideje van lassan egy „pizsamás interjúnak”.
Ahol elhangzik minden a valóságról. Arról, hogy megpróbáltuk, de nem
sikerült, mert a globális tőke erősebbnek bizonyult, és bármelyik
pillanatban a szakadékba taszíthatja az országot. Nem sikerült, de
legalább megpróbáltuk. És továbbra sem adjuk fel, csak még
taktikusabbak, még ravaszabbak, még óvatosabbak leszünk. Vagy mit tudom
én…
Csak azt ne mondjuk, hogy „a magyar emberek”, mert a magyar
emberek ülnek Szabolcsban a tízéves dízelautóikban, és őrjöngenek, mert
450 forint egy liter gázolaj… De ezek a magyar emberek megértenek
majdnem mindent, ha azt érzik, hogy az igazat mondják nekik. És azt is
tudják, hogy mi a másik opció. Hogy minden folytatódik úgy, ahogy folyt
nyolc évig. Valutaalappal, megszorításokkal, privatizációval. A másik
opció, hogy visszajönnek, és fél év múlva nem a miénk a Mol, nem a miénk
a termőföld, a vízkincs, a Parlament és a Sándor-palota, de még a budai
Vár sem… Vagy jönnek Vonáék, bejelentik, hogy nem fizetünk, és akkor
nem lesz másfél év az összeomlásig. Akkor elég lesz 24 óra is…
Itt tartunk most. Itt tart ma a világ. Egyedül maradtunk, és egyedül kell kitalálnunk valamit. Nagyon hamar.
Forrás: Magyar Hírlap