Magyar Ifjúság - Bogár László: Az álomnak vége

Az elmúlt háromszáz évünk éppen azt látszik bizonyítani, hogy ha nem lázadunk, szétrohaszt, ha lázadunk (ahogy most is próbáltuk), szétrobbant minket a mindenkori „birodalom”, amely mögött ugyanazt a pusztító világerőt ismerhetjük fel, amelyről persze oly gyakran hallani, hogy nem is létezik, csak nekünk vannak összeesküvés-elméleteink. És ha nem velünk történne, valóban nagyon mulatságos lenne látni, amint az egész magyar politikai elit valahogy úgy viselkedik, mint azok, akik egy éppen szakadékba lezuhanó autóban vitatkoznak arról, ki üljön a volán mellé, vagy ami még izgalmasabb kérdés, hogy akkor most bekapcsolják-e a légkondicionálót, avagy sem, miközben az autó néhány másodperc múlva körülbelül négyszáz kilométeres óránkénti sebességgel fog a szakadék sziklaaljzatához csapódni. És valamennyi benne ülő ugyanolyan maradandó alakváltozást szenved majd, teljesen függetlenül a volánhoz és légkondicionálóhoz való viszonyától. Szóval az álomnak vége van, de azért legyen végre bátorságunk kinyitni a szemünket, és látni azt, ami valóságként körülvesz minket. Azt, hogy mi annak a végzetes csapdának a természete, amelyben most vergődni látszunk. Igazából mindössze arra a meglehetősen pragmatikus kérdésre kellene válaszolnunk, beletörődünk-e abba, hogy elpusztulunk, vagy esetleg ezt elkerülendő, az utolsó előtti pillanatok egyikében mégiscsak megpróbáljuk megnyitni legalább azt a beszédteret, ahol a dolgok néven nevezhetővé válnak. Tegyük hozzá, nem feltétlenül kellett volna e végzetes veszélynek, a világ romba döntésére készülő iszonyú örvényléseknek bekövetkezniük, ha bolygónk láthatatlan és persze csak az összeesküvés-elméletekben létező urai a jó gazda gondosságával irányítanák a civilizációt. Logikailag ugyanis akár ez a változat is bekövetkezhetett volna az elmúlt évezredek során, de sajnos nem ez következett be, hanem ennek éppen az ellenkezője. A világot igen régóta irányító szuperstruktúra ugyanis ámokfutóvá, pusztító fúriává vált, egy olyan „globalómává” amely most úgy készül felszámolni mindent, hogy akárcsak a rákos burjánzással, vele se tudjuk közölni, hogy az általa elpusztított civilizáció összeomlásával neki magának is vége lesz. Játsszunk el azért azzal a gondolattal, hogy ha esetleg mégis elérne hozzá e kérdésünk és kérésünk, akkor vajon mit válaszolna. Elvileg három változata lehetne egy ilyen válasznak. Az egyik, hogy „hogyne tudnám, hogy elpusztulok, ha már elpusztítottam a világot, de addig is átélhetem azt a mámorító érzést, hogy azt csinálok, amit akarok, zabálok belőled, és ürítek beléd mértéktelenül, ám te, szerencsétlen lúzer emberiség, ezt úgysem értheted”. A második talán az volna, hogy „tudom, hogy utam a semmibe visz, és szeretném is megállítani saját magam, de művem felett már én is elvesztettem az ellenőrzést, így a világ most már tehetetlenségi pályán halad az általam felidézett végzete felé”. És végül, ha végtelen naivitás is talán ezt feltételezni, de válaszolhatná azt is, hogy „jó, egyezzünk ki döntetlenben, és akkor ámokfutó parazita helyett megpróbálok bölcs élősködő lenni, aki mindig visszahagy annyi erőforrást a világnak, amiből az a számára hosszú távú, kényelmes kifoszthatóság állapotába tudja magát rendszeresen visszahozni”. Ez lenne a „jut is, marad is” régi bölcsessége. Mindebből látható, hogy az emberi világ kritikus elágazási ponthoz érkezett. Ha nem akar elpusztulni, akkor végre nevén nevezve a dolgokat, igenis nyíltan kérdőre kellene vonnia a világ valóságos urait, még ha ez politikailag is volna túl korrekt. Kell tennünk egy utolsó kísérletet, és ha ez sem sikerül, akkor pedig rohamos gyorsasággal el kell kezdeni a távolodást mindentől, ami a „globalómához” kapcsolódik. Annál nagyobb lehet az életben maradás esélye, minél kevésbé fogyasztjuk áruit és szolgáltatásait, minél kevésbé hisszük el mesterségesen összetákolt hamis valóságát. Az álomnak vége van, és most már csak rajtunk múlik, hogy a világnak is vége lesz-e.

Forrás: Magyar Hírlap