Igen, az álomnak vége van, lassan ébredni kell, bármilyen sötéten
vészjósló is e reggel. Ráébredni végre, hogy milyen is az a világ, ahová
beküldtek minket. A világot meghatározó „láthatatlan” erők pénzhatalmi
kommandósai nem nagyon hagytak kétséget afelől, hogy kik ők és mit
akarnak. A tragikus történésekbe persze számos komikus elem is vegyült.
Az egyik például az, hogy a magyar társadalom egy része, és az őket
hipnotizáló uralmi oligarchiák, a globális pénzhatalmi rendszer brutális
csapásait mint „felszabadítókat” üdvözlik. Akárcsak 1956. november 4.
után azok, akik a szovjet birodalom hazánkat brutálisan legázoló hatezer
páncélosában látták a „szabadság és rend” megteremtésének biztosítékát.
Az elmúlt háromszáz évünk éppen azt látszik bizonyítani, hogy ha nem
lázadunk, szétrohaszt, ha lázadunk (ahogy most is próbáltuk),
szétrobbant minket a mindenkori „birodalom”, amely mögött ugyanazt a
pusztító világerőt ismerhetjük fel, amelyről persze oly gyakran hallani,
hogy nem is létezik, csak nekünk vannak összeesküvés-elméleteink. És ha
nem velünk történne, valóban nagyon mulatságos lenne látni, amint az
egész magyar politikai elit valahogy úgy viselkedik, mint azok, akik egy
éppen szakadékba lezuhanó autóban vitatkoznak arról, ki üljön a volán
mellé, vagy ami még izgalmasabb kérdés, hogy akkor most bekapcsolják-e a
légkondicionálót, avagy sem, miközben az autó néhány másodperc múlva
körülbelül négyszáz kilométeres óránkénti sebességgel fog a szakadék
sziklaaljzatához csapódni. És valamennyi benne ülő ugyanolyan maradandó
alakváltozást szenved majd, teljesen függetlenül a volánhoz és
légkondicionálóhoz való viszonyától. Szóval az álomnak vége van, de
azért legyen végre bátorságunk kinyitni a szemünket, és látni azt, ami
valóságként körülvesz minket. Azt, hogy mi annak a végzetes csapdának a
természete, amelyben most vergődni látszunk. Igazából mindössze arra a
meglehetősen pragmatikus kérdésre kellene válaszolnunk, beletörődünk-e
abba, hogy elpusztulunk, vagy esetleg ezt elkerülendő, az utolsó előtti
pillanatok egyikében mégiscsak megpróbáljuk megnyitni legalább azt a
beszédteret, ahol a dolgok néven nevezhetővé válnak. Tegyük hozzá, nem
feltétlenül kellett volna e végzetes veszélynek, a világ romba döntésére
készülő iszonyú örvényléseknek bekövetkezniük, ha bolygónk láthatatlan
és persze csak az összeesküvés-elméletekben létező urai a jó gazda
gondosságával irányítanák a civilizációt. Logikailag ugyanis akár ez a
változat is bekövetkezhetett volna az elmúlt évezredek során, de sajnos
nem ez következett be, hanem ennek éppen az ellenkezője. A világot igen
régóta irányító szuperstruktúra ugyanis ámokfutóvá, pusztító fúriává
vált, egy olyan „globalómává” amely most úgy készül felszámolni mindent,
hogy akárcsak a rákos burjánzással, vele se tudjuk közölni, hogy az
általa elpusztított civilizáció összeomlásával neki magának is vége
lesz. Játsszunk el azért azzal a gondolattal, hogy ha esetleg mégis
elérne hozzá e kérdésünk és kérésünk, akkor vajon mit válaszolna.
Elvileg három változata lehetne egy ilyen válasznak. Az egyik, hogy
„hogyne tudnám, hogy elpusztulok, ha már elpusztítottam a világot, de
addig is átélhetem azt a mámorító érzést, hogy azt csinálok, amit
akarok, zabálok belőled, és ürítek beléd mértéktelenül, ám te,
szerencsétlen lúzer emberiség, ezt úgysem értheted”. A második talán az
volna, hogy „tudom, hogy utam a semmibe visz, és szeretném is
megállítani saját magam, de művem felett már én is elvesztettem az
ellenőrzést, így a világ most már tehetetlenségi pályán halad az általam
felidézett végzete felé”. És végül, ha végtelen naivitás is talán ezt
feltételezni, de válaszolhatná azt is, hogy „jó, egyezzünk ki
döntetlenben, és akkor ámokfutó parazita helyett megpróbálok bölcs
élősködő lenni, aki mindig visszahagy annyi erőforrást a világnak,
amiből az a számára hosszú távú, kényelmes kifoszthatóság állapotába
tudja magát rendszeresen visszahozni”. Ez lenne a „jut is, marad is”
régi bölcsessége. Mindebből látható, hogy az emberi világ kritikus
elágazási ponthoz érkezett. Ha nem akar elpusztulni, akkor végre nevén
nevezve a dolgokat, igenis nyíltan kérdőre kellene vonnia a világ
valóságos urait, még ha ez politikailag is volna túl korrekt. Kell
tennünk egy utolsó kísérletet, és ha ez sem sikerül, akkor pedig rohamos
gyorsasággal el kell kezdeni a távolodást mindentől, ami a
„globalómához” kapcsolódik. Annál nagyobb lehet az életben maradás
esélye, minél kevésbé fogyasztjuk áruit és szolgáltatásait, minél
kevésbé hisszük el mesterségesen összetákolt hamis valóságát. Az álomnak
vége van, és most már csak rajtunk múlik, hogy a világnak is vége
lesz-e. Forrás: Magyar Hírlap
|