Meghalt Csurka István. A magyarság, a „magyar igazság és élet” harcosa volt.
Meghalt Csurka István. A magyarság, a
„magyar igazság és élet” harcosa volt. Ady és Szabó Dezső harcainak
folytatója, az „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat” erkölcse és esztétikája
jegyében. Soha ilyen erővel nem zajlott még háború a magyar nép
tudatáért, lelkéért, szelleméért, mint az elmúlt két évtizedben. Csurka
István minden írása, tette arra irányult, hogy a magyarság ne veszítse
el önmagát ebben a harcban, legyen tisztában önmagával és ellenségeivel.
Ezért járt mindig a tűzvonalban, ezért vállalta, hogy hazai és
nemzetközi balliberális kommandók jól látható célpontja legyen. Nem
mondhatjuk, hogy magányos harcos volt, hiszen voltak társai a harcban,
voltak barátai, hívei és rajongói is. Mégis, a magányos harcosok
fajtájából való volt, egyszerűen azért, mert annyira egyéni és
öntörvényű volt, hogy nem lehetett más, csak magányos, társaktól
körülvéve is. Nem akármilyen ellenségei voltak, nem daliás időkben
kellett lovagi tornák bajnokaival vívnia, hanem a minden korszerű
fegyverrel felszerelt, magyarságra fenekedő bandákkal, a világ fölötti
uralmat bitorló oligarchákkal és a hazai árulókkal. Tudta, hogy milyen
harcot vállal, hogy kikkel áll szemben. 1987 szeptemberében Lakiteleken,
a Lezsák-ház udvarán felállított sátorban mondta: „golyófogónak még jó
leszek”. Szépen, meghatóan őszintén hangzott akkor az a mondat. Utóbb az
élet igazolta is a korábbi felajánlást, de tudjuk, hogy Csurka István
nem golyófogó volt, hanem az az ember, aki ugyan magára szabadította az
antiszemitizmus, a nacionalizmus, a rasszizmus összes vádját, de a
valóságban publicisztikájában igyekezett hétről hétre felvilágosítani
nemzetét a magyarság mai helyzetéről és létének legnagyobb veszélyeiről.
Nem uszítva, hanem elemezve. Legnagyobb vállalkozása a Magyar Fórum
volt, és benne a heti publicisztika, hogy ébredjen magára ez a nép és
nézzen szembe a helyzetével. Ha Csurka olykor tévedett, ha időnként el
is ragadta az indulat, igazságai éltek és uralták írásait. Nem volt
„politikusalkat”, mert az öntörvényűségnek, az önálló gondolkodásnak és a
szókimondásnak azon a fokán, amely egész lényére és elhivatottságára
jellemző volt, képtelenség beilleszkedni a hazugságok és az árulások
hálózatába. Ám a maga egyedi, heroikus módján mégiscsak politikus ember
volt a javából, olyan, aki látni és láttatni akar, és aki egyéni sorsát
bármikor, feltétel nélkül alárendeli a közösség létérdekeinek.
Természetes, hogy annak idején nem maradhatott sokáig az Antall-kormány
körletében, szembe kellett kerülnie azzal a politikával. Magyar
radikalizmusa a liberális radikalizmus és a liberalizmustól fertőzött
„mérsékeltek” vagy a karrierjükért alkudozók ellenségévé tette.
Kicsiben alkudni is tudott, nagyban, a hazája ellenében soha. Ezen az
erkölcsi és gondolati alapon lett az egész rendszerváltásnak nevezett
országpusztítás nagy ellenlábasa és művelőinek kíméletlen bírálója.
Megállni azonban a bírálatnál sem akart. Cselekvő, alkotó emberként
újabb és újabb kísérleteket tett a kisebbségbe szorított magyarság saját
intézményeinek a létrehozására. Nemcsak pártot szervezett, hanem a
Magyar Igazság és Élet pártja mellett a Magyar Fórum heti és havi
változatát, a Pannon Rádiót, a Bocskai István Szabadegyetemet. Tisztában
volt az erőviszonyokkal, ezért bármennyire öntörvényű volt is,
támogatni tudott másokat, másfajta politikusokat, ha meglátta bennük a
magyarság iránti elkötelezettség jeleit. Ez jellemezte azt az időszakot,
amikor Csurka István és pártja a Országgyűlésben helyet foglalhatott és
frakciót alakíthatott, de ez jellemezte legutóbb az Orbán-kormány
melletti kiállását is. Bár sok minden nem tetszett neki a Fidesz-kormány
működésében sem, de hitte, hogy ez a kabinet az ország, a nemzet
érdekében dolgozik, ezért becsülte erőfeszítéseit, és határozottan
melléje állt. Különösen támadói ellenében. Csurka szövetkezni is
hajlandó volt másokkal. Sőt jó néhányszor kezdeményezője is volt a
szövetkezésnek, ha a lelki, szellemi, magyar utas rokonra talált
valakiben vagy valamilyen szervezetben. Nem csak és nem is elsősorban
rajta múlott, hogy e kísérletek nem sikerültek. A megosztott és
megfélemlített magyar közélet betegsége rombolt itt is.
Csurka István mindenekelőtt drámaíró volt.
Az új magyar drámaírás legtehetségesebbje, a Ki lesz a bálanya, a
Döglött aknák, a Házmestersirató és számos más kitűnő színpadi mű írója.
Hosszú, kényszerű szünet után a tavalyi év termése új drámája: A
hatodik koporsó. Csoda-e, hogy minden támadás, rágalom közepette neki
legjobban az fájt, hogy a korábbi darabjait nem állították színpadra,
hogy a rendszerváltás egyik élharcosaként jobban mellőzték most őt, mint
a szilenciummal büntető kádári időkben? Csoda-e, hogy az utóbbi években
leginkább színházra vágyott, lelkéhez, életművéhez méltó magyar
színházra? Ez most az Új Színházzal mintha valóra válhatott volna. Aztán
jöttek a gyáva kisegzisztenciák, a nyomorúságos elhatárolódók, hogy
színdarabjuk vagy jogelődjük műveinek bemutatását letiltsák Csurka
színházában. Azután jött az antiszemitizmus és a fasizmus rágalma, jött a
tüntetés a színház előtt, a szokásos nyilatkozatok, ordítozások,
jajveszékelések. Jöttek a megkésett „antifasiszták”. Eközben a magyar
drámaírás mestere kórházba került, halálos beteg lett. Dörner György és
Pozsgai Zsolt még a napokban átvette a színházat, de Csurka István már
nem lehetett ott, csak levelet küldött szeretettel s szeretetre intve a
társulatot. És szombaton hajnaltájt úgy távozott az élők sorából, hogy
nem érhette meg színháza indulását, sem legújabb drámája bemutatását.
Egész élete – színházzal és színház nélkül is – egy sokfelvonásos dráma
volt. Az életmű ebben a drámafolyamban teljesedett ki. Akinek öröm,
hogy Csurka István már nem lépheti át a színháza küszöbét, az örüljön.
Nekünk marad a gyász, a főhajtás tisztessége és az emlékezés barátunkra.
Az életmű pedig sokakban, magyarokban, gondolkodó emberekben tovább él. Forrás: Magyar Hírlap
|