A magyar kultúra állapotáról az év minden napján lehetne szólni, mondani valami fontosat, leginkább felhívni a figyelmet a romlására a mindennapokban és a tudatos rombolására évtizedek óta. Az jó, hogy január 22‑én és környékén sokféleképpen emlékeznek meg a magyar kultúráról, a Himnusz születéséről és írójáról, Kölcsey Ferencről.

Jó, hogy a nemzet emlékezetét igyekszünk ébren tartani. Lesznek műsorok, beszédek és szónoklatok, köztük talán olyanok is, amelyek nemcsak ünnepi gesztusok, szavak, hanem valóban féltik, óvják kultúránkat és benne azt, ami még magyar.

Minderre szükség van, de még inkább arra, hogy számot vessünk kultúránk állapotával és a teendőkkel. Igen a teendőkkel, mert kultúránk romlása egyenes arányban van azzal a liberálisok sulykolta szabadságfelfogással és jogtudattal, amely szerint az ember életének egyetlen célja van: az önmegvalósítás. Ebben pedig semmi sem korlátozhatja.

A felnőttnek volt alkalma tapasztalni, hogy az élet bizony sokféleképpen korlátozza ezt a szabadságot, és jó a szabadság, de még az a szerencse, hogy vannak korlátai is, mert különben nem létezne társadalom s nem lenne kultúra. Arra azonban gyakran nem volt érkezésük, hogy ezt az újabb nemzedékkel is megértessék. Olyannyira nem, hogy a fiatalok egy jelentős részének a magatartásába még az elemi tisztesség és a másik ember vagy a felnőttek iránti tisztelet alapjait sem sikerült beépíteni.

Az ocsmány beszéd kultuszával együtt az ocsmány magatartás, a gátlástalanság is dívik. Nem is szólva „honszeretetről”, valamiféle kötelességtudatról a felnevelő közösséggel, családdal, társadalommal, nemzettel szemben.

Pedig a fiatalok más rétegeiben más mintákat is találunk, de azokat el kellett szigetelni, nehogy valódi mintává váljanak, és gátolják a világ liberalizmusának korlátlan érvényesülését.

Ez jelenik meg abban a magatartásban, amelynek látványában néhány egyetemista a napokban részesített bennünket, amikor a miniszter és az államtitkár beszédébe idétlenül belekiabáltak, majd, láthattuk a televízióban, befaltak néhány szendvicset és önelégülten távoztak. Ez nyilvánul meg a „röghöz kötés” elleni hősies küzdelmükben is. „Az európai szellem”, a korlátlan jövés‑menés joga, mindenek szabad áramlása, az ő szabad áramlásuk, miközben eszükbe sem jut, hogy tartoznak azoknak, akik kitaníttatták, eltartották őket, diplomát adtak a kezükbe. Hetekig csak az ő hangjukat lehetett hallani, annak a társadalomnak a hangját nem, amely mindennek a terhét viselte, amely befektetett, áldozatot vállalt azért, hogy az országnak orvosai, mérnökei, tanárai legyenek akkor is, amikor ők már nem lesznek, és egy új nemzedéket kell ellátni értelmes, jó szakemberekkel. Pedig ezt a társadalmat is meg lehetne kérdezni, mit szól ahhoz, hogy öt‑hat évig egyetemeken képeztünk másoknak, idegeneknek szakembereket, a magyar társadalom meg itt marad magára ellátatlanul.

Hogy jön ide mindez a magyar kultúra ünnepnapja címén?

Úgy, hogy a kultúra nemcsak művészet, nemcsak tudomány, hanem a mindennapi élet, a nemzet mentális kultúrája is, pontosabban: életünk minősége. Ehhez persze hozzátartozik a társadalom és a politika terén a hazugsággócok kiirtása is. Vagyis az okok és következmények őszinte feltárása az egész társadalom előtt. Például, hogy mitől bomlanak a társadalmak, az erkölcsök, a nyelvi és viselkedésformák, stílusok.

Kik és milyen céllal, milyen érdekeket követve rontják tudatosan is életünk minőségét és szaggatják el a családhoz, hazához, nemzethez fűző szálakat. Kölcseyt ugyan emlegetjük ilyenkor, de a felnövekvő nemzedékek lassan legfeljebb csak a nevét hallják, de még a Himnuszról is alig tudnak valamit. Tanulmányairól pedig semmit, országgyűlési beszédei­ből, naplójából semmit, holott azok sokat mondanának a maiaknak. Reszketve őrzünk tabukat. Ezért nem esik szó többek között az egyik legfontosabb művéről, amely a 20. századi nagy szociográfiák, alapos társadalomképet adó művek ősének tekinthető.

Talán azért sem, mert abban a szatmári adózó nép nyomorúságáról, elnyomorodásáról szólva az okok között nemcsak a megye, hanem a megyei zsidóság terjeszkedését, gyarapodását is említi, az uzsorával, a kocsmáztatással, a pálinkafőzés privilégiumával együtt. Márpedig ez utóbbi tabu. Tabu ennek a magatartásnak a feltárása nemcsak gazdasági, de mentális, vagyis lelki‑szellemi hatásaival együtt.

Márpedig ha semminek sem lehet egészen a végére járni és tárgyilagosan, elemzően bemutatni nemzeti létünket, kultúránkat, életminőségünket rontó bajaink okát, okozóit, legyen az bárki vagy bármi, akkor ne csodálkozzunk, ha úgy nőnek fel nemzedékek, hogy azt sem tudják, miben élnek, kik igazítják ferdére az életüket, a gondolkodásukat, de még az ösztöneiket is. Ezért pedig sohasem a fiatalok, az éretlenek és tudatlanok a felelősek elsősorban, hanem azok a „tudós” felnőttek, akik érdekeik szerint tudatlanságban tartják őket.

Bíró Zoltán

Forrás: face