Újfruzsi 2004 szeptember
2004 január, február 2003 január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, december 2002 szeptember, október, december

csütörtök, 2004. szeptember 30.

Miért keressük a nyár forróságában a kitárulkozás lehetőségének ajándékát, és egyáltalán, bármiféle évszak, csak rá jellemző ízeit, színeit miért várjuk, amikor az eleve adottal, önmagunkkal sem tudunk mit kezdeni, nem tudunk önfeledten szerelmeskedni, nem tudunk kihányni magunkból semmit abból, amit előtte behabzsoltunk, amikor még mindenféle hiányérzetet szerettünk volna enyhíteni a mohóságunkkal, és azt hittük, hogy az egyik dolog majd jól helyettesítheti a másikat. Nem helyettesítheti, de ezt neked már nem mondhatom el, belebújtál a legnagyobb titokba, amit ember fel nem bonthat büntetlenül, amíg élő. Halott vagy, halottabb azoknál, akiket élve elzártak a gonosz örököseik, és ők mégis panasztalan élik napjaikat, kizárt külvilággal, magukban, a résnyire nyitott ajtón beadott levesről azt hiszik, az élet. Pedig nem, csak hosszabbítás a második félidő végén. Nevetve és gyakran beszéltünk a halálról, elhitetve másokkal, és magunkkal is persze, hogy mi ismerjük a témát, mások fülében talán sikerült a csel, és azt hallották ki beszédünkből, hogy mi ismerjük a halált, talán irigyeltek is miatta bennünket. De mi is csak a témát ismertük, azt sem teljesen, mennyi elolvasatlan könyv volt még előttünk, mennyi ember, akinek leíratlan véleménye volt erről, egyedül a leghitelesebb megismerési módszer volt elérhetetlen, maga a meghalás, hogy túlról elemezhessük azt, amiről mi már itt akarunk tudni. De minek tudni az odaátot, miért voltál még tőlem is kíváncsibb? Hát nem eléggé titokzatos a mindennapi élet millió, apró cselekvése, hogy mi mozgatja meg bennünk a tenni akarást, mi indít szeretetre, miért jut eszünkbe mindenről valami más, mitől jön az alkotás vágya, a gyerekek szülése, nevelése miért olyan elengedhetetlenül fontos? Nem volt elég a kérdésekből, a hamis válaszokból nem volt még mindig elég, például ezek is megfejtendő titkok...

szerda, 2004. szeptember 29. (bemelegítésnek szánva a hosszú szünet után)

Sokkal kevesebbszer mondjuk ki hangosan, másoknak, hogy köszönöm, mint ahányszor kellene, mint ahányszor okunk lenne rá. És magunkban sem túl gyakran, pedig valahol, valaki még úgy tanította nekünk, hogy mielőtt elalszol gyerekem, az utolsó gondolatod a hála legyen. Ha másért nem, csak azért, hogy megérted ezt a napot, ha a reggeled már nem is biztos... Kinek legyen hálás az ember, és miért? Ebben a rossz világban? Tőlem várta a választ a kérdésekre, akivel ilyesmiről beszéltem az előbb, mielőtt ezt a naplót elkezdtem volna írni -- vagyis egy mély lélegzettel megírni a folytatást, kicsit úgy, mint ahogy februárig íródott, kicsit másként is persze. Kinek legyen hálás az ember? Istent letagadva magában, a többi ember feje felett elnézve gőggel... tényleg, kinek is lehetne hálás? Magam értem el mindent, hallottam már számtalanszor olyanok szájából, akik már valakinek hitték magukat. Csak magamnak köszönhetem, senki sem segített, folytatják öntelten. Valóban? Ilyenkor kell a tükör, ha már a szemben ülőnek nem mer a szemébe nézni. Még az akadályok is segítenek. Kiknek tartozom én köszönettel azért, hogy Te most elolvashatsz? Olyan embereknek, akik látszólag a semmiből csöppentek a közelembe, például. Kellékek? Ma már számítógép, internet nélkül képtelenség. Száz holdas dédapám földjeinek utolsó morzsáiból lett a számítógép, kezdhetném egészen ilyen messziről, emlékszel Szilvia, amikor erről beszélgettünk? Nyár volt, meleg, utána mentem fel anyám padlására, és előbányásztam a régi iratokat, kutakodni kezdtem a múltban. Valamin szilárdan kell állni, ha elrugaszkodni akar az ember... az írhatnék is arról az ágról jött hozzám. Az internetről akkor még csak hallottam, de makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy modem nélkül nem veszünk számítógépet. Látszólag véletlenek sorozata segített, hogy mindig a megfelelő ember került a közelembe. Most valóban úgy érzem, mindent másoknak köszönhetek, én csak vagyok, szinte teljesen remetemódra, de mégis csak egy szemként valamiféle láncban, láncok, látszólag kusza gabalyában...