“Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.”

- vagy valami ilyesmi… Mindegy, a lényeg benne van.

Éééés… az a nagy büdös helyzet, hogy jah. Szóval sok igazságot rejt ez a mondat… Tényleg el lehet felejteni élni… bár ez talán még nem annyira súlyos ügy, mintha az ember álmodni felejtene el…

~*~*~*~

Azt mondják a magányról, hogy rossz dolog… senkivel sem beszélni, egyedül lenni az élmény megosztásának varázsától megfosztva… De valóban akkora tragédia volna ez?

“Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.”

Nem mindig gondolom így, de számomra a magány jó dolog. S ezt nem azért mondom, vagy vélem ekképp, mert Csokonaihoz hasonlóan próbálnál elhitetni ez állítás igazát magammal. Nem… ez nekem tényleg így van.

El tudom képzelni, ahogy ülök egy kis padlás-lakásban… A kevés ablakon szinte alig jön be a napnak tündöklő fénye, a sötétbarna deszkák megkoptak, a levegő cigarettafüsttel teli. Az utca zaja élénken behallatszódik a rosszul hangszigetelt falakon: autók száguldoznak odalenn, emberek rohannak, a sarki zöldséges hangosan kiabál a szerencsétlen kirakodófiúval. Én az egyszerű, egy írógép és egy bögre kivételével üres faasztal mellett ülök az egyszerű faszéken, mellettem a földön kis papírgombolyagok, gyűrt lapok, füzetek szétdobálva, tollak minden mennyiségben. Néha erősen gondolkodva kattogok az írógépen, bele-belekortyolok a bögre méregerős kávéba - miután utolérem, persze. Össze-vissza firkálgatok lapokra, majd miután megunom a csendet, bekapcsolom az ősrégi rádiót, ami a fal mellett tárolószekrény híján a földön nyugodik. Buzgón, a feladatra koncentrálva alkotok olykor egy szál cigaretta társaságában - nem zavar semmi, nem kell alkalmazkodni vagy kizárni a zavaró hangokat. Ott, egy magas, régi ház tetején, egyedül, békében…

Hát mi más ez, ha nem idill? Na persze néha egy-két átutazó még belefér…

~*~*~*~

There used to be a greying tower alone on the sea.
You became the light on the dark side of me.
Love remained a drug that’s the high and not the pill.

(…)

“A barátsággal sosem szabad betelni úgy, mint egyéb dolgokkal: minél régebbi, annál édesebb, miként a borból is az, amelyik kiállta az idő múlását.”

“Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van, és mégis bennem él? Mert az enyém, és mégis elérhetetlen? Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus? Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. De, ha nem is lehet, barátom iránt mindíg azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek rám ragyogása. “

Köszönöm, hogy vagy nekem!

A post átírás alatt, hosszú ideig nem lesz olvasható. (Ennek oka: Marci barátom nem hajlandó megosztani velem emlékeit…)

Megértésüket köszönjük.

Édesem, csak lélegezz,
Mint a túlvilág.
Táncba csalt s most így szuszog,
Szép, de fáj a tánc.

~*~ 

  Egy szinte kínzóan gyönyörű, lágy dallam csendült fel.
  - Ha megbocsátotok egy kicsit… - szólt udvariasan a fiú társainak, majd zavart mosollyal, sietősen távozott. Szeme kétségbeesetten egyre csak a tömegben kutatott, mígnem rá nem bukkant a bárpult előtt magányosan ülő lányra. Vörös haja kibontva, vad tincsekben zúdult világoszöld, selymes ruhájára, mely nem mutatott többet, mint amennyit kellett. Amikor meghallotta a zenét, az arcára szomorú képet festett, s maga elé meredve mély sóhajjal inkább a múltba menekült a zord valóság elől. Ám egy gyöngéd kézre, mely vállát érte, és egy finoman hangzó szóra felnézett, meglátta a férfit. Ott állt mellette, kissé bozontos hajjal, felállított gallérral, kibontott nyakkendővel, szemét végigfuttatva az asszonyon.
  - Szabad egy táncra? - kérdezte, s kezét kinyújtva vágyakozó mosollyal várt.
  - Már hogy ne szabadna - suttogta a lány. Azon nyomban felpattant, mint aki csak erre a pillanatra vágyott már hetek óta, és hagyta magát bevezetni a tömegbe, ahol a sok, andalgó pár elrejtette őket a nem kívánt szemek elől.
  A fiú meghajtotta fejét, a lány meghajolt, s ahogy azt tanították, gondos távolságban egymástól megálltak. Kezük finoman siklott egymásba, s amikor összeért, úgy tetszett: soha nem érintett még más kezet. Tekintetük egy pillanatra sem tévedt el a másik szeméből, úgy várták, hogy az énekesnő végre megszólaljon. S amikor ez bekövetkezett, lassan megindultak a lábak. A lány szoknyája édes ringásba kezdett, haja, mint a tűz lobogása, táncolt velük. Egy ideig még láthatták a többi embert körülöttük, ám hamarosan eltűnt minden - csak a zene s ők maradtak. Köd úszott lábuk alá, melyet alig kavart fel lassú, bizsergő mozgásuk. Elillant az érintés tilosságának biztos tudata is - mégsem közeledtek egymáshoz, hisz az a két pont, ahol találkoztak, elég volt az összes óhaj kifejezésére és megértésére. A férfi tenyere ujjainak reszkető mozgásával tapadt rá a lány derekára, kinek ajkai között a sóhajtás után remegve távozott a levegő. Keze belemarkolt, majd lassan simítva kúszott a férfi hátán fájdalmas vágyat gerjesztve mindkettőjükben. Most örömmel tartozott volna ismét egybe a két test, ám a kötelesség várakozást szült. Tudták jól, hogy szívük gyorsuló dobbanását nem úgy kell csitítaniuk, mint ahogy azt akarnák, ám gondolataikat nem tudták elterelni egymásról - hiszen ez minden, ami maradt: gondolat… A zene vad ritmusára ők is vadabb forgásba kezdtek, s akkor úgy tűntek, mint egy szenvedélyesen feltámadt láng, melyet nem olt ki semmilyen szél, semmilyen csend… Szemük szikrázott, testük felhevült, a levegő izzott körülöttük. Keserű vágyódás, az ült mindkettejük arcába marva. A szájak érinthetetlen pecsétté váltak, s nem volt az az erő, mely feltörhette volna őket. A zene fülükben égető dallam, oly gyönyörű, oly sok emléket hordozó… Tartásuk kimért, mint a vulkán kitörés előtt. Egy utolsó, lendületben gazdag forgás, az utolsó hangok, az utolsó szavak, és vége a táncnak…
  Némán megálltak. Ismét emberek között voltak, akik megtapsolták a zenekart, ám ők csak mereven egymást nézték. A férfi egy lágy sóhajjal csókolta meg a nő kezét ajkát szinte nem is érintve hozzá, majd tenyerük még egymás ujjaiba kapaszkodva szétcsúszott. Üresség lett úrrá mindkettőjükön, amikor a lány elsietett, s a fiú egyedül maradt a csevegő, szétszéledő tömegben.

~*~

Gyorsul úgyis mindenem,
Mint az ölelés,
Épp a vége egy rövid
Görcsberepülés.

Üdvöz Legyetek! 

  Mint kezdő blogger - pontosabban új formába öntött bloggal rendelkező személy - kötelességemnek érzem, hogy minden áldott nap írjak valamit! Meg persze feltételezem, hogy nektek, Kedves Olvasóim, semmi egyéb elfoglaltságotok sincsen, mint az én fantasztikusan magas színvonalú soraimat tanulmányozni, s közben ámuldozni utolérhetetlen zsenialitásomon. Na ugye, tudtam én! Fölösleges aggódnotok, mert most kaptok egy pindurkát Belőlem! ^^ A mai témánk pedig, gyerekek, ahogy azt már a cím is sugallhatta: a Kárpátia…

“magasra száll egy hajó az égen
mint a múlt mely elveszett régen
hullámok között a tenger vizében”

  Az ember hajlamos megítélni másokat csupán az alapján, amire képesnek tartja őket, noha ez igencsak téves következtetéseket szülhet. Mert hiába bír valaki korlátlan hatalommal embertársai felett, vagy teremti, és irányítja a tüzet, ha e félelmetes képességekkel nem él vissza, sőt: velük segíteni akar… De vajon az ilyen különleges egyéneket képes befogadni a társadalom, vagy örök titokban kell élniük elviselve azt, hogy segítségükért nem kapnak elismerést soha?
  Sokaknak juthat eszükbe a fentiekről az X-Men címre hallgató, világsikernek örvendő produkció, melyben mutánsok harcolnak az emberekkel és egymással. Ám e történet felettébb más… Főhőseink nincsenek tisztában azzal, hogy miképp tudnak olyasmiket megtenni, amiket tesznek, hogy miért szükséges együtt lenniük, vagy hogy pontosan mekkora hatalommal bírnak… De ott vannak, ahová küldték őket, s azt fogják tenni, amit mondanak nekik, mert hiába különlegesek, ha ezt senkinek nem merik elmondani…
  A múlt az, amiről beszélni érdemes, ők azonban legszívesebben hallgatnak róla - elég keserű, sötét üreg tátong mindannyiuk útján, így hát érthető, hogy még a hasonlóakat átélt társaik előtt is nehezen nyílnak meg. Ám így vagy úgy, de a titkokra fény derül, s ha nem még másságuk okát sem kutatják, a válaszok lassan akkor is rájuk találnak…

  Öten eveznek egy csónakban. Most még ők szorulnak útmutatásra, ám eljön az idő, amikor az élet tengerén száguldva ők sietnek mások segítségére…

  Gyerekek, ennyi a Kárpátia története röviden! Folytatása jó sokára várható, ám ha Caff barátnőnk is úgy akarja, az első “fejezet” hamarosan olvasható lesz a www.from-stairs.atw.hu/portfolio címen egy további link alatt!

További Szép Akármit!

- avagy egy éjszaka krónikája

Kezemben-zacskómban egy üveg Sangriával Caffka háza felé haladok, arcomon még az a mosoly, amit a mellettem imént elhaladó asszonyság fejcsóválásával váltott ki, de amikor Szaffit megpillantom a házuk ajtajához lépve, és halk felszólításom után ő is észrevesz engem, megindul felém, ez a mosoly vigyorrá fajul teljesen önkéntelenül, elfojthatatlanul. Ez volt a kezdet. S a folytatás?

A rövid fentlét után lementünk pipázni. Hát igeeen, pipaaaa… Én mondtam, hogy több dohány kéne bele! Maradtunk a ciginél (igen, bügös… ). Felmentünk ismét, vacsi, gyertyafény, andalító zene… ergo minden megvolt a romantikázáshoz… Utána nekikezdtünk annak a bizonyos üveg fűszerezett borocskának, és rendes kislány módjára rágyújtottunk az előszoba-ebédlőben… Később Szaff szobájában is. Jól elvoltunk, az adott, piáláskor leggyakrabban előforduló (de amúgy is skorpiókhoz híven sokszor felbukkanó) téma is előkeveredett, s a hosszúra nyúlt éjszakát átvirrasztotta velünk… Ami a legjobb volt az egészben: semmi értelmeset nem csináltunk! Balázskodtunk, piáltunk, cigiztünk, kurszánkodtunk, ittunk, elszívtunk néhány szál cigarettát, és így tovább… Nem igazán vonzott minket az ágy, ezért hát valamikor éjfél körül/után/előtt felmerült az ötlet: nézzünk filmet! Valami jó, csöpögős-nyálas romantikus szart, amit ki lehet parodizálni… 50 első randi… ANANÁSZ! Jó kis film… de nem eléggé. Más: Kasza, Blanka! Kurvanagy film! Egyszer végignézzük! Szünet, de Szaffit rávettem egy igazán kúl és felülmúlhatatlan film megnézésére: A Szövetség. Jejeje! Az már csak természetes, hogy nem jutottunk el a végére, de még csak a feléig sem nagyon… De megérte, mert leesett, honnan jön nekem a ‘Vilhelmina’ név szeretete, továbbá ezúton találtam meg a tökéletes hajónevet, amit kerestem… Szóval ezúton is köszönöm Alan Moore-nak, Bram Stokernek, Oscar Wilde-nak, Robert Louis Stevensonnak, Jules Vernének, H. G. Wellsnek, Mark Twainnek, de legfőképpen Stephen Norringtonnak a képregényt, Minát, Doriant, Dr. Jekyllt, Nemót, Skinnert, Sawyert, de legfőképpen a filmet! Na, erről ennyit…
No, aztán micsináltunk még?… Elfelejtettem! Na jó, az este folyamán (film előtt meg asszem film után is) Hú basztunk, énekelgettünk betört!! Hangosan dallamot kicsikarva ordítani naggggyon kúúúl! És kurvajó a hangom, hehehe! Szóval… elvoltunk. Elég lett volna ezt az egy szót leírnom… Tök mindegy, így, hogy koherens szövegnek tűnik, poénabb… és érthetetlen is…
Én olyan 5 körül aludhattam el, de már nagyon lelassultam… Hét előtt ébredtem, szép csendben felöltöztem, összekészülődtem, stb, osonnék ki a szobából, amikor Szaff felébred… Hát nem jött össze a nem-ébresztem-fel akció, de legalább normálisan be tudta zárni az ajtót utánam. Én meg mentem melózni… Jah…
Hát, erről ennyit. Izgi vót, mi?

ui.: Majd’ elfelejtettem: 11 és éjfél között kidobtunk egy vízzel megtöltött óvszert az ablakon… Kár, hogy csak az elsőről…

Köszönöm…

…édesanyámnak, aki megszült engem, és magaviseletével erősen hozzájárult e blog keletkezéséhez.
…édesapámnak, aki neveltetésével segített olyanná válnom, amilyen vagyok.
…nővéremnek, akivel együtt töltött időnk legnagyobb részében igen jól kijövök.
…Nyanyámnak, aki azt sem tudja, mivel eszik az Internetet.
…Alexnek, aki folyton beleugat az életembe.
…volt osztálytársaimnak, akik személyiségem (vissza)fejlődését szintúgy erősen befolyásolták.
…Idegbeteg Csirkémnek, akiről (persze utólagos engedélyével sem) úgyis fogok írni egy egész bejegyzést, képpel illusztrálva, de aki Internet-használati jog híján ezt tán soha nem fogja látni…
…tanáraimnak, akik nagyban hozzá fognak járulni a “Kabbe” kategória gyarapulásához.
…mostani osztálytársaimnak, akik ezt az oldalt úgysenem fogják soha nagyon nem látni!!
…barátnőimnek, akik remélhetőleg élményekben gazdag bejegyzésekhez segítenek majd hozzá.
…fantáziámnak, aki még a legunalmasabb napokon is képes lesz betölteni az üres tereket.
…Kurszánnak, akit ugyan a kocsog bajorok kinyírta, de mer az jóóóóó!
…WordPressnek, aki eme eredeti és megmásíthatatlan sablonnal papírt tolt tollam alá.
…olvasóimnak, akik néha-napján hajlandóak elviselni ezt a sok szart, ami itt publikálni látszik.

És végül, de nem utolsó sorban hálásan köszönöm ‘Rincikémnek, aki volt oly bűbáj szenvedni nekem eme oldal megalakításával és szépítgetésével, továbbá volt türelme végighallgatni/olvasni különböző ostoba igényeimet!

Ennyi. Zárásul pedig csak annyit mondanék:

kööööööööööööööööööööööösz!!!