Nickelback - Hero

I am so high. I can hear heaven.
I am so high. I can hear heaven.
Oh but heaven, no heaven
Don’t hear me.

And they say that a hero could save us,
I’m not gonna stand here and wait,
I’ll hold on to the wings of the eagles,
Watch as we all fly away.

Someone told me love would all save us,
But how can that be,
Look what love gave us,
World full of killing,
And blood-spilling, that world never came.

And they say that a hero could save us,
I’m not gonna stand here and wait,
I’ll hold on to the wings of the eagles,
Watch as we all fly away.

Now that the world isn’t ending,
It’s love that I’m sending to you,
It isn’t the love of the hero,
And that’s why I fear it won’t do.

And they say that a hero could save us,
I’m not gonna stand here and wait,
I’ll hold on to the wings of the eagles,
Watch as we all fly away.

And they’re watching us, (watching us)
They’re watching us, (watching us)
As we all fly away,
And they’re watching us, (watching us)
And they’re watching us, (watching us)
As we all fly away (yeah)
Yeah,
And they’re watching us (watching us)
And they´re watching us (watching us)
As we all fly away.

Világhegemóniára fogok törni!

A lényeg, hogy elmegyek egy egyetemre, szerzek egyetemi diplomát, közben megszerzek egy újságot magamnak, egy egész kisvárost hozok létre metálarcokból, akik megszavaznak engem polgármesterüknek. Innen már csak egyetlen lépés bekerülni a Parlamentbe, mint képviselő. Onnan pedig egyenes út vezet a pártvezetésig. És miért ne választanának meg miniszterelnökké, ha már ott vagyok? Ekkor megkaparinthatok minden hatalmat Magyarország felett. Majd jöhet a környező országok meghódítása, azután Európáé, mindezeket követően Ázsiáé, Afrikáé, végül Ausztráliáé és Amerikáé. És…

…hegemónia!!

Röviden ennyi.

Nagyon lefárasztott ez a mai melózás… Talán azért, mert már eleve fáradtan mentem oda? Hm, meglehet. Mindenesetre most nem vagyok a toppon agyilag. Jogos: mikor igen? De ma még annyira sem, mint egyébként nem. Érted.
A karomon éktelenkedő 15 darab postásgumi elárulja: borítékkokkal volt ma dolgom. (Szokásom, hogy a borítékkötegeket összetartó gumikat a karomra teszem és lenyúlom, ha a köteget magam bontom fel, végzem ki. Egy gumi becsléseim szerint 70-100 borítékot tart össze. Ki lehet számolni: ennyi volt a napi teljesítményem.) Délután-este aztán már a telefonhoz is beültettek… Mondhatom, élvezetes volt (érezd a hangom). Habár annyira mégsem terhelt le az a pár telefon, amit fogadtam. Sőt, valamikor jót mulattam a telefonálón. Nem szívesen, de azért megcsinálom. Szükség van erre (is).
És most e.

Ha a sárra gondolok, elönt a szomorúság, és mély melankóliába taszít… Gyötrelmes a gondolat, hogy íly cudar véget kell érnie a földnek.

Felfogható a dolog úgy is, mint a föld újjászületése - vagy éppen ki nem érdemelt haláltusája. Mert mi által érdemelte ki azt a föld, hogy nedvességtől kínzottan más halmazállapotba kényszerüljön csupán a rá esett, bele szivárgott folyadék által? A víz (vagy bármi, ami folyik) beleivódik pólusaiba és megváltoztatja a formát, amely a Teremtéstől megadatott neki. Megváltozik. És bemocskolja a tisztát. Ha egyáltalán létezik tiszta - és persze ha létezik változás…
A víz és a föld megteremtetett. Talán nem véletlen, hogy külön: ki itt, ki ott. A föld mintegy határnak a víz számára. Gátnak, hogy megmentse az élőt a pusztító erőtől, melyet a víz képviselhet. Csakhogy ez a bizonyos víz (látszólag) nem tiszteli a földet… megveti minden porcikáját, s ezáltal fittyet hány a Teremtésre is. Határ? Szabályozás? Mi mindez a víznek? Csupán egy képzelt védelem. Mert ha a víz úgy akarja, felszáll, hogy a magasból hulljon alá: átugorja a földfalat; kiszabadul medréből: mi az a meder? Az üveget széttöröd a betonon, s lám! - tartalma szétgurul. Próbálj formát adni egy pohár viznek a pohár keretein túl! Istenadta dög: arra folyik, amerre ő akar és nem fogad szót neked.
Emberszerű lény a víz. Lázad, amerre tud. Forradalmat csinál. Szabályok: gravitáció, folyószabályozás, gátak, Teremtés és a föld? Ugyan! Irány az ég: a magas; zúdulás, amíg szét nem zúzza magát a földön és meg nem változtatja annak formáját, egyéniségét…
Így lesz a sár. A víz forradalmából.
És ha egy ember lázad?

Kint voltam a “lépcsőházban”, és akkor történt.

Elgondolkoztam, és hirtelen, mintegy a semmiből, valami békeféleség kerekedett felül megtört lelkű magány-szomorúságomon. Eszembe jutott, hogy mi is van, ami nem jó, ami bosszant vagy mélységes depresszióba dönt. Rá kellett jönnöm, hogy… semmi. Nincs okom a melankóliára. Mert valahogy minden olyan, amilyennek lennie kell. Itt vagyok: imádom ezt a lakást, a házat, a környéket, a neszeket, a pihepuha takarókat, amit nővérem nekem szánt, a reggeleket, amikor felkelés után kávét készítek és kimegyek a “lépcsőházba” egy szál cigarettával, majd utána jöhet az öltözködés, készülődés a napra; a sörözatot, de csak, mert Tesóval együtt bámuljuk; a képeket a falakon, amelyek más városok nevezetességeit mutatva hirdetik: milyen nagy is ez a szűk világ; az ágy fölé aggatott plüss csillagot és holdat, no meg a portugál zászlót; hogy hangosan kell beszélni, mert túl nagy a szoba, és túl hangos a gép; az aMSN-t, ahol minden angolul van, és ha kedved szottyan, tétlenre is tudod állítani magad; a csendet és a sötétséget éjjelente; Tesó agymenéseit… szóval mindent. Nem vetem meg a magányt, sőt szükségem is van néha rá… de ez most nem az a nap. Nem az a hét, amikor. Egyszerűen nyugodt és kellemes. Olyan ez, mint amikor az ember a mindennapok kiváltságairól önakaratán kívül lemond, majd minden áldozata megtérül egy szemvillanás alatt. A megszokottból valami új helyzetbe kerül - noha számomra itt (elvileg) semmi sem új. Vagy csupán a gondolkozásom teszi? Megváltoztam volna vagy elkezdtem értékelni azt, amit kapok anélkül, hogy panaszkodnék és többre vágynék?
Nem tudhatom. Talán nem is akarom, mert nem számít. Kaptam: elfogadom. Élek benne. Élek vele. És ez így van jól.
Most semmi sem bosszant. Most boldog vagyok.

Van itt az asztalon egy hegedülő  Hupikék törpike bábu. Azt hiszem, sőt biztos, hogy régi darab. Talán egy Kinder tojásból került a kezünkbe (igen, ez volt itt a reklám helye). Olyan néma, mozdulatlan zenét játszik, amelyet ép ésszel fel nem foghatok. De senki sem érti vagy hallja. Ez a szép benne. Csak Ő tudja, mit játszik, milyenek a dallamok - és hogy mikor fog mellé. Vannak olyan dolgok, amiknek akkor van értékük, ha csak egy ember tud róluk. Igazságok, vallomások, képek és fények… hangok. Mindig van valami, amit rajtad kívül más nem tud. Nem is kell, hogy tudják. Miért? A végső válasz az egyedüli: csak. Akkor az neked szól, a szívedé: nem rondítja el mások véleménye, még ha az oly pozitív is, hogy annál dicsérőbb már nem lehetne. Ha adsz mások véleményére, elvesztél. Persze nehéz megállni. És azt szintúgy, hogy ne folytassam ezt az elmebeteg fejtegetést…

Talán túl sok volt ez egyszerre. Noha nem akarok pontot tenni a bejegyzésem végére, de… Nem is teszek

Nem leszek közérthető.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sanjálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Roppantul kreatív hangulatomban vagyok.

Szóval túléltem ezt a hetet. Habár még van egy nap, ami azért a legnehezebb lesz… De voltam melózni (kétszer nem annyira komolyan, egyszer: ma komolyabban), minden reggel korán keltem (és későn feküdtem, ha egyáltalán lefeküdtem, jé, de meglepő ez tőlem!) - igaz, délelőtt-délután aludtam, ha időm engedte… Aztán szalagavatóztam egyet (és újfent rájöttem, hogy nem szeretem V.A. koreográfiáit… na nem mintha bántani akarnám, elvégre el kell kezdeni valahol… csakhogy szerintem a ’szexizés’-től még nem lesz semmilyen mozgás sem tánc, térformáció ide vagy oda): szép volt, jó volt, mint azt már írottam volt. S ami plusz: mivel Judit (végzős) barátnémre koncentráltam, nem volt időm és energiám pánikolni a tömegben. Mindezek után ma dolgoztam kökeményen: borítékokat bontogattam 8 órán keresztül. És beszélgettem a kedves kolleginával, aki rádöbbentett egy hatalmas rejtélyre…
Felmerült már néhányszor a kérdés (főleg ‘Rincike brátnémmel), hogy miért is van benne az emberekben az, hogy fiatalon ki kell élniük magukat. Van egy elméletem. Nem azért, amire a legtöbben gondolhatnak, mint lehetséges válasz: az élet rövid, addig kell kiélvezni, amíg van; vagy ‘carpe diem’, éljünk a mában. Szerintem azok az emberek, akik ki akarják élni magukat, ki akarják szívni az élet velejét, sokkal inkább gondolnak ilyenkor a jövőjükre, mintsem a jelenükre. Élnek, kalandoznak, ugrabugrálnak, mint a tejbe ejtett macska, mert félnek attól, hogy ha öregek lesznek, nem lesz mire emlékezniük. Akkor - idősebb korukban - ugye már nem tehetnek meg olyan dolgokat, hogy felmásznak a Himalájára vagy elindulnak egy énekversenyen, mert a társadalom nem ezt várja el az idősektől, kinézik őket. Aki leélte már életének a javát, az üljön otthon, olvasson magasröptű, olcsó és unalmas ponyvákat, kössön vagy barkácsoljon az unokának, főzzön, adjon dugi zsebpénzt és porszívóval tisztogassa a műfogsorát. S mert mindezt kell csinálniuk, mi marad nekik? Az emlékezés. Nincsenek új hatások, így hát abba kénytelenek kapaszkodni, ami megtörtént velük. S ha fiatalon nem élték ki magukat, akkor mire tudnának visszaemlékezni?
Hallgattam ma a kolleginát; arra gondoltam, hogy én így nem tudnék mesélni az életemről. Ő kiélte magát, sok dolgot megtapasztalt. Én még keveset. Rendben: húsz év előnye van. De ez mellékes. Valahogy nem bántam, hogy nekem nem tud így, emlék- és élményázottan elszabadulni a nyelvem. Nem akarok mesélni az életemről. Az életemet élni akarom.
Azt mondták nekem, hogy ne tervezzek hosszú távra (párkapcsolatot), mert még fiatal vagyok, ki kell használnom mindent és nem szabad hagynom, hogy elszaladjanak a lehetőségek az új tapasztalatokkal karöltve. Ergo nekem most kalandoznom kéne. Mert fiatal vagyok. Nem kéne arra gondolnom, mi fog történni. Sőt mi több, még éreznem sem kéne… (Ha valaki mély érzelmeket táplál valaki más iránt, az megköti őt és nem hagyja kalandozni…) Hát csókolom. És ha nekem elég annyi, amennyit eddig kaptam, és még hálás is vagyok mindezért, akkor mi van? Ne éljek egy városban, hanem utazgassak és lakjak sok helyen, noha ezt az egy várost mindnél szebbnek tartom és imádom? Ne álljak meg ott, hogy van egy tenyérre való barátom, mert sok embert nem ismerek még? Ne kelljen nekem csak egy ember csókja, ha annyi srác van még a világon, akit nem csókoltam meg? Aha.
Köszönöm, én most jól vagyok. És nem kellenek kalandok.

Összevissza fogalmazok. Entschuldigung. De most ez van. Azért a lényeg (remélem) átjött.

Szép volt, jó volt. Túléltem!!

Gratulálok, Judit!

Itt ülök és várom a Múzsámat. Vicces, néha mennyire nem jönnek a szavak…

Volt az úgy, hogy megszülettem. Egyszer. Biztosan. Legalábbis ezt mondják. Az élethez meg kell születni. És a halálhoz élni kell. Ha nem élsz, nem is halhatsz meg. Ha pedig nem születsz meg, nem élhetsz. Tehát ha élsz és gondolkozol, esetleg ezeket a sorokat olvasod, két dolgot vehetsz biztosra: megszülettél már és meg fogsz halni. De ennek szükségszerűen így kell lennie?
  Mi van, ha tévednek? Voltaképpen nem is élünk, csupán fekszünk egy kádban csövekre kötve, vagy agyak vagyunk mind, amit manipulálnak satöbbi… csak vegyél a kezedbe egy sci-fit. Az élet megkérdőjelezése az ember sajátja - persze a felvilágosodás óta -, és voltaképpen értelmetlen fejtegetésekhez vezet. Gyárthatsz akárhány elméletet: a lényegen nem változtat. Kitalálhatod, hogy a világot Isten teremtette: attól még létező marad. Amit felfogsz, az van. Kell tudni, érdemes tudni, hogy miért van, honnan van? Attól még a lényeg a lényeg: van. Olyan ez, mintha eltöprengenél azon, hogy miért áll ott az a fa, ahol. Gondolkozhatsz. Csakhogy tudd: attól még a fa ott áll, ahol. Minderre ráeszmélve mondhatják néhányan, hogy az életet élni kell és nem töprengeni felőle. Ez igaz…
  De ott van - mondjuk - egy könyv. A könyvet olvasni kell. Azonban amikor olvasod, azért csak gondolkozol közben. Elképzeled, ami írva vagyon, továbbszövöd a történet fonalát magadat istenségnek képzelve egy borítóval határolt világban, találgatod: mi fog történni. Közben persze olvasol. Mindössze arról van szó, hogy kellemes érzés egy befejezett fejezet után egyetlen szűk pontra bámulva végigpörgetni az olvasottakat (kitaláltakat). Jó érzés gondolkozni. És szükséges is. Mert mi volna a könyv, ha nem lenne ember? No persze akkor nem is lenne könyv… De tegyük fel, hogy van könyv ember nélkül. Akkor az a könyv csak egy borító volna, lapok és azokon szavak - értelmetlenül: mert nincs, ki forgassa őket, nincs, ki megeméssze őket, nincs, ki továbbköltse őket. Az sincs, aki leírja őket. Tehát voltaképpen könyv sincs. Az ember álmodja a könyvet: az életet. Az ember miatt létezik. Te álmodod a könyvedet. Az élet miattad létezik. Minden, amit látsz, te vagy. Ha te nem lennél, hát mi lenne? Én? Vagy esetleg más? Nem. A te világod, te alkotod. Miután megalkodtad, mi, (mellék)szereplők, átértelmezzük az egészet, mint ahogy Shakespeare írt egy szonettet, gondolt valamire, te pedig aztán elolvastad a szonettjét és gondoltál másvalamire, így aztán végső soron nem is Shakespeare-verset olvastál, hanem a sajátodat. Ekképpen, ha elnézem a világodat, már a sajátomat látom. De tudnod kell, hogy az attól még a TE világod. Csupán nekem is van egy. És összemostuk a kettőt.
  Hogy miért? Hát nem mindegy? Így van. És nem kell kérdés.

Fáradt vagyok.

Bocsánat, Enikőő!!

- folyton fáradt
- sokat alszom, mégis fáradt…
- újra meló (az első tényleges, ergo komoly napom szombaton lesz) (amúgy meg a szokásos: Bakker Holland Kft., csak most már telefonon is fel kell vennem rendeléseket…)
- horrort olvasok - és élvezem (Joseph D’Lacey: Hús)
- van sok-sok régi füzetem, mert kaptam, amibe írhatok - de mit?
- most nem szeretem az esőt
- megyek szalagavatóra pénteken… és kicsípem magam… fúj
- gondolkoztam és kitaláltam, mit írjak a MÍA-pályázatra - mert ugye kihagyhatatlan (csak a téma van meg nagyvonalakban, nem is biztos, hogy az lesz, és egyébként is kidolgozatlan még nagyon)
- hosszú idő után újra láttam a kedvenc 53-as buszomat - és utaztam is vele!