Fogd és óvatosan engedd vissza !!!

  Egybeolvadt páratlan úszói, a hasúszók hiánya, egészen apró pikkelyekkel borított, jellegzetes
formájú teste azonnal megkülönbözteti vizeink valamennyi halfajától.
A megnyúlt testforma, az elcsökevényesedett bordák és a rendkívül eros vázizomzat nem más, mint e halfaj igen magas fokú alkalmazkodási módja a természetes környezethez. Segíti a táplálék megszerzésében, de mindenekelott vándorlásában. A folyókon fölfelé úszó angolnák ezért nem ismernek leküzdhetetlen akadályt, ezért képesek vizenyos réteken, mohaszonyegen, más halfajok számára bevehetetlen terepen is hosszú utat megtenni. Nem mellékes szempont, hogy a kicsiny, kúp formájú fej, majd a hengeres, csak a farokrészen lapított test nagyszeruen szembe tud szállni a víz sodrásával. Erre nagy szükség van a folyókon fölfelé vezeto út során és a kontinensünktol távol fekvo ívóhely elérésében is.
Feje a testhez viszonyítva kicsiny, a fejforma egy-egy vízterületen belül is változó. Ez a táplálkozási viszonyokkal függ össze. A hegyes orrú, keskeny feju angolnák mindenevok, a tompa orrú, széles feju angolnák döntoen ragadozó életmódot folytatnak. A két forma egymástól nehezen különítheto el, tekintettel az átmeneti alakok sorozatára. A hegyesebb, illetve tompább orrú angolnák részaránya általában az adott élohely táplálkozási viszonyait jellemzi.
Úszóiban csak lágy sugarakat találunk. A mellúszók közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött helyezkednek el. Alakjuk az állat fejlodése során változik, az ívási elvándorlás közeledtével egyre megnyúltabb, hegyesebb lesz. A hasúszók hiányoznak. Bár a hát-, farok- és farok alatti úszó önálló vázszerkezete megkülönböztetheto, az összefüggo hártya következtében a páratlan úszók egységes koszorút alkotnak.
A csupasznak látszó testet apró, legfeljebb 2 mm-es nagyságú cikloid pikkelyek borítják, amelyek azonban a nyálka- és hámréteg alatt maradnak. A laza szerkezetet alkotó pikkelyek a test különbözo részein más-más idopontban, meglehetosen rendszertelenül fejlodnek ki.
Annak ellenére, hogy a kifejlett angolnák testszíne vízterületenként változhat, fontos hangsúlyozni, hogy a faj jellegzetessége az egyedfejlodés során tapasztalható színváltozás. A tengerbol felvándorlását megkezdo, teljesen áttetszo, ún. üveg angolna fokozatosan pigmentálódik. Ebben a stádiumban van a hazánkban évrol évre importált ivadék. GÖNCZY és THAY (1985) szerint hazai természetes viszonyok között a telepítést követo 3-4. hónapban az angolnaivadék színe már jellegzetesen olajzöld. Kedvezo táplálkozási feltételeket biztosító vizekben az angolna a telepítést követo második év nyarától kezdve fokozatosan bronzszínuvé válik. A kezdetben zöldes árnyalatú bronzszín a hasi tájékon világosabb, a háton sötétebb. Ez a színezet vizeinkben mintegy 3-4 évig jellemzi az angolnát. A további fejlodési szakaszban a hasi tájék fokozatosan világosabbá válik, ezüstösödik. Az ezüst angolnának nevezett, elvándorló példányoknál a has és a hasi oldaltájék ezüstös, amely a hát felé a bronzszínen át sötétzöldbe, majd kékesfeketébe megy át.

Elterjedése:

  Európában az angolna részben természetes bevándorlása, részben a rendszeres telepítések következtében valamennyi jelentosebb vízterületen megtalálható. A messzi északi Pecsora folyótól kezdve körben, kontinensünk egész partvonalán elofordul. Lényegében nincsen olyan folyó, amelyben ne vándorolnának be az angolnák.
Európán kívül megtaláljuk Marokkó atlanti partvidékén, valamint kisebb mennyiségben a Földközi-tengerbe ömlo közel-keleti és észak-afrikai folyók vízrendszerében.
Évente a legtöbb angolnaivadék Franciaország atlanti partvidékére érkezik. Ezzel szemben a Boszporuszon át a Fekete-tengerbe már csak egészen minimális a bevándorlás. BERG (1948/1949)* szerint az angolna a Duna, a Dnyeszter, a Bug, a Dnyeper, a Don, a Kubány és a Rion folyókból egyaránt ismert, de szórványos elofordulású. A ritka elofordulás következménye az a még napjainkban is élo nézet, hogy nem oshonos hala hazánknak. Tény, hogy gazdaságilag jelentos állományát a rendszeres telepítésnek köszönhetjük, a csekély természetes bevándorlás halászati szempontból elhanyagolható jelentoségu. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy jelenlétét a középkortól kezdodoen számos írásos emlék tanúsítja vizeinkben. Vitatott persze, hogy a régebben fogott angolnák milyen mértékben származtak a Balti-, az Északi- vagy a Fekete-tengerbol. A múlt század közepétol már a Németországban beindult telepítésekbol származó példányok is bonyolították a természetes elterjedésrol alkotott képet (LANDGRAF 1888; VUTSKITS 1915).
Hazánkban már a XIX. század végén történtek kísérletek az angolnaállomány növelésére.
A rendszeres telepítések azonban csak 1961 után indultak, foleg Franciaországból vásárolt népesítési anyaggal. RIBIÁNSZKY MIKLÓS irányításával bontakozott ki az az angolnaprogram, amely az ország számos vízterületén hozzájárult a halászat értékesebb zsákmányának kialakulásához.
Legnagyobb vizünk, a Balaton rendszeres angolnatelepítése is 1961-ben indult, 50 ezer db növendékangolna kihelyezésével. A pigmentálódó ivadék telepítése 1962-ben kezdodött, és évi 2-4 millió db közötti mennyiséggel folyik napjainkig.
Ugyancsak 1962-ben kezdodött a Velencei-tó, valamint több zárt tavunk és holtágunk "angolnásítása" (a Ferto-tó osztrák oldalán már 1958-tól folyt a telepítés). Annak ellenére, hogy az 1980-as évektol a kihelyezések gyakorlatilag a Balatonra és a Körösök néhány holtágára korlátozódtak, az angolna - néhány kisebb zárt vízterületet leszámítva - valamennyi síkvidéki álló- és folyóvizünkben megtalálható. A magyarországi elterjedéssel és a telepítésekkel foglalkozó közlemények PINTÉR (1984) bibliográfiája alapján tekinthetok át.

Biológiája:

  Az angolna rejtélyes biológiája, vándorlásai, szaporodása ARISZTOTELÉSZ-tol napjainkig számos természetbúvárt foglalkoztatott. Születtek is különbözo, az elso hallásra és az adott korban logikusnak látszó elméletek, amelyek aztán az idok folyamán feledésbe merültek. Századunkban az angolna fokozódó gazdasági jelentosége és a tenger életének megismerésére irányuló törekvés óriási kutatómunkát kényszerített ki. Ma már elmondhatjuk, hogy az angolna egyes életciklusai (57. ábra) nagy vonalakban ismertek (SINHA és JONES 1975; TESCH 1973).
Ugyanakkor számos - gazdasági szempontból is igen érdekes - részletkérdés még megválaszolásra vár, boségesen nyújtva témát a jövo kutatóinak.
Az angolna biológiájával kapcsolatos alapveto felfedezés SCHMIDT (1906, 1923) dán kutató harmincéves munkásságának köszönheto. Ma már klasszikusnak számító munkái szerint az angolnák bölcsoje nem messze a Bermudáktól, a Sargasso-tenger egyik mélyedésében, a Nares-teknoben van.
Jelenlegi ismereteink szerint ez azzal magyarázható, hogy az európai és az észak-amerikai kontinens fokozatos eltávolodása ellenére földrészünk angolnái kitartottak korábbi ívóhelyük mellett. A rendkívül költséges kutatások ellenére nem sikerült még e térségben sem ívásra érett angolnát, sem a faj ikráját megtalálni. Ebbol következik, hogy az angolna nászáról csak akváriumi, mesterséges körülmények közt született megfigyelések (BOETIUS és BOETIUS 1980) állnak rendelkezésre. A testtömeg kg-onként érlelt ikraszám 3 millió darab körül van. Az ikraszemek rendkívül aprók, mintegy 1,2 mm-es átmérojuek, a bennük található olajcseppek következtében pelágikus (lebego) jelleguek. A vizsgálatok szerint az ívási homérséklet optimuma 20 °C, így a Sargasso-tengerben a téli hónapokban mintegy 100-200 méteres mélységben kell az angolnanásznak lejátszódnia. Ezzel szemben SINHA és JONES (1975) sajátos elméletet állított fel az angolna ívóhelyérol. Az említett szerzok lehetségesnek tartják, hogy az ívás már az európai partokhoz közelebb bekövetkezik, de az ikra, majd a kikelt lárva nyugati irányban tovább sodródik, és a Sargasso-tengerben emelkedik a felszínre.
A tenger felszíni rétegeiben februárban megjeleno lárvák 5 mm-es nagyságúak, testük áttetszo. Az észak-atlanti tengeráram rendszer sodorja az európai partok felé a fokozatosan növekedo és fuzfalevél alakúvá váló lárvákat. Elterjedési körüket és testhossz-növekedésüket az 59. ábra szemlélteti.
A fuzfalevél alakú lárvák (amelyek a kifejlett angolnáktól megjelenésükben olyannyira eltéroek, hogy egykor önálló fajként, Leptocephalus brevirostris néven kerültek leírásra) kb. 27 hónap alatt érik el a kontinentális padozatot (1000 m-es tenger mélység), ahol a passzív vándorlás véget ér és megkezdodik átalakulásuk üvegangolnává. A kb. 1 évig tartó átalakulás során eltunnek a jellegzetes ragadozó fogak, jelentosen csökken a testhosszúság (58. ábra) és kifejlodik az aktív mozgást szolgáló úszóhólyag. Az átalakulás befejeztével több "hullámban" jelennek meg a folyók torkolatvidékén. Az óceán közelében nagyobb, a beltengereknél már kisebb termetuek a nem táplálkozó, folyókba beúszó angolnák.
A még áttetszo testu angolnák a fényre igen érzékenyek. Az édesvízi életmódra történo fokozatos áttéréssel párhuzamosan színesednek, pigmentálódnak. A pigmentfoltok elobb a testvégeken jelennek meg, majd az egész testet beborítják. A fényérzékeny angolnák csak éjszaka, a pigmentálódottak már nappal is nagy tömegben vándorolnak, követve a folyók partját.
Az angolnaivadék egy része a félsós tengeröblökben marad, onnan csak egy-két évvel késobb vándorol tovább, vagy egész életét ott tölti. Általános nézetként terjedt el, hogy az utóbbiak többségükben kisebb termetu és lassúbb növekedésu hím példányok. Ennek ellenére sok helyütt ezeket használják az édesvizek népesítésére.
A nemek meghatározása és az állományok ivararányának tisztázása az angolna esetében rendkívül problematikus. A kérdés megoldása gazdasági szempontból igen nagy jelentoségu volna. Részben azért, hogy sikerüljön megtalálni a továbbnevelés szempontjából legjobb népesíto anyagot, részben pedig azért, hogy lehetové váljék az angolna növekedési ütemének pontosabb vizsgálata az édesvizekben.
Régebben az úgynevezett Syrski-féle szerv jelenlétét tekintették a hím ivar minden kétséget kizáró bizonyítékának. E szerv a felbontott angolnában jól felismerheto, jelenléte esetén az állatot a növekedési vizsgálatok során a hím ivarúak csoportjába sorolták. SINHA és JONES (1975) azonban mikroszkopikus vizsgálatok során Syrski-féle szervekben ikrakezdeményeket talált, s azok alapján kétségbe vonta a korábbi ivararány-meghatározások pontosságát, különösen a kisebb példányok esetében. Érdekes, hogy 20 cm-nél kisebb, bizonyítottan nostény angolnát ez ideig még senki sem talált. Ennek oka, hogy az angolnák ivari differenciálódása viszonylag késon következik be, a nemek meghatározása általában csak a 25 cm-es testhossz elérése után lehetséges. A jelenség magyarázatára a szakirodalomban számos, egymásnak ellentmondó nézettel találkozunk. A fo kérdés, hogy az angolna ivara milyen mértékben determinált örökletes alapon, és milyen mértékben képesek azt befolyásolni a környezeti viszonyok. Akad olyan szélsoséges nézet is, amely szerint az angolnák neme genetikailag egyáltalán nem meghatározott, az teljes mértékben a környezeti viszonyok függvénye. A kedvezotlenebb viszonyok közt növekedo ivadékból hím példányok, a táplálékban gazdag édesvizekben felnevelkedokbol többnyire nostények válnak. Az elobbivel mereven szembenálló vélemény szerint az angolna neme genetikailag meghatározott. A tengert elhagyó ivadék az adott nemre jellemzo élohelyet foglalja el, a leendo hímek a félsós tengeröblöket, a leendo nostények az édesvizeket. Ez utóbbihoz hasonló elvet vall SINHA és JONES (1975) is. Szerintük a gyorsabb növekedésu, s ez okból több táplálékot igénylo, nostények kénytelenek feljebb vándorolni. A kevésbé táplálékigényes leendo hímek viszont a surubb állományban is megtalálják életfeltételeiket.
A felvándorolt vagy telepített angolnák 2-20 évet töltenek el az édesvizekben. Ez az intenzív táplálkozás, növekedés, az ivartermékek kifejlodésének az idoszaka.
Az édesvízben élo angolnák táplálékának összetétele rendkívül változatos. Halunk e szempontból is rendkívüli alkalmazkodó képességrol tesz tanúbizonyságot. Általában bentosz szervezetekkel és csak kisebb mértékben apró halakkal táplálkozik.
A táplálékösszetétel igen jól alkalmazkodik az adott élohelyen, az adott idoszakban rendelkezésre álló táplálékbázishoz és a konkurens halfajok állományának nagyságához. Jól tükrözték ezt a Balatonon a 70-es évek elején elvégzett vizsgálatok is.
BÍRÓ (1974) vizsgálatai a parti öv és a nyílt víz angolnáira egyaránt kiterjedtek. Megállapítása szerint e két területen az angolna tápláléka lényeges eltérést mutatott. A parti övben a bevonatlakó rákok (Asellus, Dicerogammarus, Corophium, Limnomysis) a legfontosabb táplálékszervezetek. A parttól 1000-1500 méterre már az árvaszúnyog(Chironomus)-lárvák és bábok dominálnak az
angolna táplálékában, melyeket fontossági sorrendben csigák és kagylók (Lithoglyphus és Dreissena) követnek. A halak jelentosége az angolna menüjében szinte a nyílt vízben növekedett. A halfogyasztás azonban nem volt jelentos, így a vizsgálatok legfontosabb megállapítása az volt, hogy az angolna és a ragadozó halfajok közt nem volt jelentos táplálékkonkurencia.
SZÍTÓ és BUZ (1975) hasonló eredménnyel zárult vizsgálata szerint a nyílt vízben az árvaszúnyog-lárvákat követoen a kagylók és a bolharákok a legfontosabb táplálékszervezetek. A megvizsgált 1934 angolnagyomor közül halat mindössze 79 tartalmazott.
A Balatonon kívül csak a Velencei-tavon folytak vizsgálatok az angolna táplálékösszetételének tisztázására. A vizsgált angolnák 40%-a "széles feju" ökológiai változathoz tartozott, ami a viszonylag jelentos mértéku ragadozó életmódra utalt. Az ötéves kutatási idoszak során a halat tartalmazó gyomrok részaránya 19-27% között mozgott. A táplálékhalak zöme kárász, küsz, sügér, vörösszárnyú keszeg és egyéb keszegféleség volt (SCHULLER 1973).
Külföldön, a jelentos angolnatermelésu vizeken szerzett tapasztalatok szerint az angolna nem sorolható a kifejezetten ragadozó halfajok közé. A "széles feju" (halfogyasztó) angolnák egy-egy állományon belül akkor jelentkeznek nagyobb arányban, ha az angolna - a konkurens halfajok tömeges jelenléte miatt - nehezebben jut hozzá az iszaplakó szervezetekhez, mindenekelott az árvaszúnyog-lárvákhoz.
Az angolna növekedési ütemét századunk elejétol vizsgálják egész Európában. A megbízható, pontos vizsgálati eredmények azonban a legtöbb vízterületrol még váratnak magukra, foleg azért, mert az angolna korának meghatározása más halfajoknál lényegesen nehezebb.
Az angolna növekedésének vizsgálatát nehezíto kormeghatározási problémák tulajdonképpen az angolna eredetileg trópusi élohelyébol, bonyolult egyedfejlodésébol következnek. Az angolna pikkelyei az életkor meghatározására nem alkalmasak.
Ennek oka nem a pikkelyek méretében, hanem kialakulásukban keresendo. A pikkelyek az édesvízben alakulnak ki, így az évgyuruk az édesvízben eltöltött évek számáról tájékoztatnak. Az angolna egyes testtájain azonban nem egy idoben alakulnak ki a pikkelyek. Így a különbözo helyekrol gyujtött pikkelyek eltéro számú évgyurut mutatnak. Az évgyuruk leolvasása, értelmezése is sok nehézséggel jár.
Az angolna életkorának meghatározására leginkább az otolitok alkalmasak. Az otolitok a hallóüregben található kövecskék, melyek mészbol és kisebb részben szerves anyagokból tevodnek össze. A tengerben vándorló angolnalárvák otolitjai még homogén felépítésuek, további felépítésük az édes vízben már rétegesen történik. Az otolit kövecske középso homogén anyaga jelzi a tengerben eltöltött idot, a rétegek alapján pedig az édesvízben töltött évek száma olvasható le. E leolvasás körül azonban akad probléma. Egyrészt nehéz az otolitokat megfeleloen elokészíteni a leolvasásra, másrészt az egyes gyuruk értelmezésével kapcsolatban is sok vita van szakmai körökben.
Különösen nehéz megkülönböztetni az angolna szezonálisan változó táplálkozási aktivitása következtében kialakuló gyuruket a tényleges évgyuruktol. Ismert életkorú magyarországi angolnáknál például MORIARTY évente 3 gyuru kialakulását állapította meg (MCGRATH 1976). A módszer javításában a közelmúltban VÉRÓ, PAULOVITS és BÍRÓ (1986) ért el nemzetközi viszonylatban is jelentos eredményeket.
A módszertani bizonytalanságokkal magyarázható, hogy Európa-szerte kevés a valóban megbízható, összehasonlításokra is alkalmas vizsgálati eredmény. Hazánkban az eddigi egyedüli növekedési vizsgálatot PAULOVITS és BÍRÓ (1984, 1986) végezte a Ferto-tavon. Eredményeik a korábbi osztrák vizsgálatokhoz képest az angolna növekedési ütemének jelentos visszaesését mutatják, amit az idézett szerzok elsosorban a fokozódó telepítések következtében kialakult állománynagysággal magyaráznak (60. ábra).
Az angolna nemcsak egyenlotlenül fejlodik, de az édesvizekben eltöltött idotartama is rendkívül változékony. Az angolnák egy része néhány év után elhagyja táplálkozási helyét, más példányok hosszabb idot töltenek el vizeinkben, és akár a 4-6 kg-os testtömeget is elérhetik.
A szakirodalomból ismert eddigi legnagyobb angolnát a múlt században Svédországban fogták, testtömege 7,65 kg volt. A hazai "rekord" 4,15 kg (Balaton, 1986). A rekordnagyságú példányokra azokon a vízterületeken lehet számítani, ahonnan az angolna elvándorlása valamilyen okból nem lehetséges. Ezek általában a mesterségesen telepített, teljesen zárt vízterületek. A legidosebb ismert példány 50 évet élt egy svájci tóban.
Az édesvízben eltöltött idot befolyásolják a táplálkozási és növekedési viszonyok, továbbá az egyedi tulajdonságok, sot az elvándorlás hidrológiai feltételeinek alakulása is. A külföldi szakirodalom szerint az elvándorlásra érettség nem annyira a halak életkorától, mint inkább elért testnagyságától függ.
Sok körülménynek kell kedvezoen alakulni ahhoz, hogy a vándorlásra érett, a vándorlásra készülo angolnák valóban elinduljanak. A megfelelo vízjárás, a holdfázisok, a légnyomásviszonyok, a széljárás, sot a kisebb földmozgások is hatással vannak az elvándorlás intenzitására (DEELDER 1984). Hiányosak ismereteink arra vonatkozóan, hogy milyen hatással van a vándorlás
megakadályozása az arra egyébként már érett angolnákra.
A fo elvándorlási idoszak oszre esik, de tavasszal is megfigyelheto egy újabb hullám, amelyben feltehetoen az osszel valamilyen okból "lemaradt" példányok vesznek részt. Hazánkban (GÖNCZY 1979) az angolnák mozgása tavasszal március és május közepe között, osszel pedig szeptember és november közepe között élénkül meg. Tavasszal és osszel egyaránt két-két elvándorlási csúcsidoszak lehetséges.
Az édesvizekbol elvándorló angolna jelentos szervezeti változásokon megy át. Ez a második nagy átalakulás az angolna életciklusában. A zöld angolna ezüst angolnává alakul át. A testszín változásához társul a bor megvastagodása. Az ivarszervek gyors fejlodésnek indulnak, ugyanakkor az emésztocsatorna visszafejlodik, az állatok befejezik a táplálkozást. Idoközben az apró szemek is növekednek, megváltozik a fej formája.
Az európai beltengerekben még követheto az ezüstangolna útvonala, sot a halászok jelentos mennyiséget ki is fognak, a nyílt óceánban azonban ez még nem sikerült. Ezért merült fel a gondolat, hogy tulajdonképpen az amerikai angolnák ivadékának egy része vándorol évrol évre kontinensünk felé (TUCKER 1959). A látványos elmélet mellett szólt a két földrész angolnáinak rendkívül nagy hasonlósága, a csigolyaszám eltéréseinek a homérsékleti viszonyokból levezetett magyarázata, az Európából elvándorló ezüstangolnák látszólag gyenge fizikai állapota.
Az immunológia módszereit is felhasználó pontosabb vizsgálatok szerint azonban korántsem olyan nagy a hasonlóság. Az ezüstangolnák energia-tartalékai pedig olyan nagyok, hogy képesek biztosítani az ívóhely eléréséhez szükséges "üzemanyagot" (BOETIUS és BOETIUS 1967, 1980).
A jelenleg általánosan elfogadott nézet szerint a két földrész angolnái különálló fajt alkotnak. Érdekes azonban, hogy az amerikai angolna (Anguilla rostrata) ivadékát - igaz, csekély mennyiségben - az európai partoknál is sikerült megtalálni (BOETIUS 1980).

Hasznosítása:

  Az angolna kiváló húsminosége, piaci keresettsége miatt évszázados hagyományai vannak e halfaj telepítésének Európa halászatilag hasznosított vizeibe. A fokozódó telepítések, a gazdálkodási módszerek és a fogástechnika részben ellensúlyozta a természetes eredetu állományok csökkenését, azonban a növekvo piaci igények maradéktalan kielégítését nem tette lehetové.
Az angolnaivadék begyujtése az arra alkalmas helyeken a halászat nagy hagyományokkal rendelkezo, sajátos ágazata. A begyujtés részben közvetlenül emberi fogyasztásra történik (mindenekelott Dél-Európában), részben pedig a kontinens belsejében lévo tavak, angolnatermelo gazdaságok népesíto anyagának biztosítására. A folyókba kilépo angolnák mennyisége évente erosen változó. A begyujtésre többféle módszert alkalmaznak. Már a tengeröblökben is fogják a még nem pigmentálódott ivadékot. Minét feljebb történik a folyóban a begyujtés, a kifogott angolnák annál nagyobb mértékben alkalmazkodtak az édesvízhez, viszont az édesvízi parazitákkal is erosebben fertozodtek.
A jelenleg elfogadott nézet szerint a begyujtés helyénél és idopontjánál is jelentosebben befolyásolja a népesíto anyag minoségét a befogás módja. A továbbnevelés szempontjából legjobb tapasztalatokat a speciális ivadékcsapdákkal fogott angolnákkal szerezték.
Rövid tárolás után speciális tartálykocsikban vagy muanyag rekeszekbe csomagolva az angolnaivadék szállítása repülogéppel nagy távolságra is biztonságosan történik.
Hazánkban a természetes vízi angolnaprogram beindítását is az exportlehetoségek, nem pedig a belso piac igényei indokolják. (Magyarországon az angolna fogyasztása gyakorlatilag a horgászok által kifogott mennyiségre korlátozódik.) Az 1961 óta kibontakozott angolnaprogram eredményeinek elemzése 1982-ig GÖNCZY és TAHY (1985) könyvében található meg. Azóta a zsákmányok tovább emelkedtek. Különösen szembetuno a balatoni halászat eredménye, ahol a 98 tonnás, 1982. évi eredménnyel szemben 1985-ben már 238 tonna angolnát fogtak. A Ferto-tó magyar oldalán 1985-ben 23 tonna angolnát fogtak a halászok, ugyanebben az évben az ország többi természetes vizén alig 10 tonna volt a halászok zsákmánya.
Az angolna fogástechnikája igen változatos. A még táplálkozó angolnákat leginkább varsarendszerekkel, húzóhálókkal - melyek újabban már foleg elektromosak - és horoggal (egy-egy horoggal felszerelt ún. "angolnababával" vagy a fenékzsinór módosított változataival) fogják. A különbözo elektromos fogási módszerek az angolna esetében általában igen hatékonyak. Az elvándorló angolnák részben az állandó csapdák, részben a folyókban elhelyezett hálós fogóeszközök zsákmányává válhatnak. A visszafogás mégis csekély hatékonyságúnak ítélheto meg, mivel a vízterületek többségénél nincs mód a különbözo fogási módszerek párhuzamos alkalmazására, ami a legjobb eredményt biztosíthatná. A varsarendszerek felállítását gyakran turisztikai szempontok akadályozzák, az állandó angolnacsapdák muködése pedig az általános vízgazdálkodási feladatokkal függ össze. A hatékony visszafogás megszervezése mindenütt alapfeltétele az intenzívebb angolnatelepítések beindításának.
A természetes vizekben élo - bevándorolt vagy telepített - angolnaállomány jelentos részét horgászok fogják ki. (Hazánkban a horgászok 1985-ben 43 tonna angolnát zsákmányoltak. E mennyiségbol 24 tonna származott a Balatonból és 5,6 tonna a Velencei-tóból.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az angolna a hazai horgásztáborban még korántsem vált olyan népszeru sporthallá, mint más európai országokban. A fokozatosan emelkedo zsákmányok azonban arról tanúskodnak, hogy egyre több horgász kedveli meg e halfajt.
Feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy az angolnásítás indokoltsága - a hazai sajtóvitákban gyakran felbukkant nézettel szemben - nem a halászati vagy horgászati hasznosítás elsodlegességétol függ. Részletesebb halászatbiológiai eredmények megalapozhatnák egyes kizárólagosan horgászattal hasznosított vízterületeken is a telepítések felújítását. Ugyanakkor az elsodlegesen üzemi halászattal hasznosított vizek esetében is lehetséges olyan gazdálkodási irány, amely nem teszi kívánatossá e faj jelenlétét.
Különösen indokolt volna az angolna és más halfajok kölcsönhatásának megismerése. Az ezzel kapcsolatos - meglehetosen hiányos - nemzetközi eredmények elsosorban SINHA és JONES (1975), valamint TESCH (1986) munkáiban kerültek ismertetésre. A hazánkban ez ideig végzett vizsgálatok e témában nem teszik lehetové messzemeno, a gazdálkodási gyakorlatban is használható következtetések levonását. Legfeljebb annyi bizonyos, hogy a korábbi felfogással szemben, a táplalékkonkurencia vonatkozásában nem a ragadozó, hanem a békés, bentoszfogyasztó halfajok érdemelnek nagyobb figyelmet. Nagyobb vízterületek (mindenek elott a Balaton) esetében növekedési vizsgálatok, populációdinamikai adatok is szükségesek volnának a gazdálkodás tudományos alapokon nyugvó, hatékonyabb tervezéséhez.
A piaci igények mennyiségének növekedése és ugyanakkor a természetes vízi angolnazsákmány csökkenése Európa több országában az angolna intenzív, tógazdasági vagy medencés rendszeru termelésére irányította a figyelmet.
A tógazdasági angolnatermelés terén ismertek a Japánban elért eredmények. Fontos azonban annak hangsúlyozása, hogy az Ázsiában tenyésztett faj (Anguilla japonica) nem azonos a mi angolnánkkal. A két faj biológiájában jelentos eltérések vannak. Ennek érzékeltetésére talán elég annyi, hogy a japán angolna ivadéka sokkal rövidebb utat tesz meg, és rövidebb idot tölt a tengerben, mint az európai fajé. A japán angolnatermelési technológia számos eleme átveheto, a szolgai másolás, az európai angolna biológiai jellemzoinek figyelmen kívül hagyása azonban zsákutcába vezeti a legambiciózusabb törekvéseket is.
Európában eddig csak néhány országban sikerült üzemi szinten is eredményesen megvalósítani az angolna intenzív termelését. Az alkalmazható technológiai modelleket a 10. táblázatban jellemezzük.
Hazánkban a tógazdasági angolnatermeléssel kapcsolatos kísérletek a 70-es évek közepén megtorpantak, a zárt vízellátású rendszerekben szerzett tapasztalatok pedig nem voltak elégségesek a technológia fejlesztéséhez. A 80-as évek elején külföldi technológia alapján beindított két angolnás üzem átfolyóvizes rendszeru. Közülük az egyik azóta gazdaságossági problémák miatt felhagyott e halfaj termelésével, a másik telep (Balatoni Halgazdaság, Hévíz) 1985-ben 71 tonna angolnát állított elo.
Hasonló nehézségekkel egyébként a külföldi angolnás üzemeknek is meg kell küzdeni, a kedvezo piaci lehetoségek azonban kényszerítoleg hatnak a technológia tökéletesítésére.
Az intenzív technológiák elterjedésével a tenyészanyag biztosítása válik az angolnatermelés legfontosabb korlátozó tényezojévé. E probléma megoldását az Európa-szerte folyó mesterséges szaporítási kísérletek felgyorsulásától és az eredmények mielobbi hazai adaptálásától várhatjuk.

MÉRET- ÉS MENNYISÉGI KORLÁTOZÁS ALÁ ESO HALFAJ!

Az angolna nemcsak sajátos, minden részletében máig sem felderített életével vonta magára az utolsó két évtizedben a magyar horgászok és halászok figyelmét, hanem azzal is, hogy hazai halfaunánk "szinte" új tagjaként a horgászok egy részének ellenszenvét váltotta ki; más részük viszont kituno húsát, horgászatát egyaránt kedveli.
Gazdasági értékét az adja meg, hogy a hazánkban honos halak közül világpiaci ára a legmagasabb, s korlátlan mennyiségben exportálható.
A "szinte" szót azért kellett használnunk, mert a köztudatban általában úgy él, hogy az angolna csak 1963-ban megkezdett telepítése óta honos hazánkban.
Sterbetz 1947-tol kezdodoen gyujtött és közölt adatokat hazai fogásokról, elsosorban a Dunából és Tiszából. Herman Ottó 1887-ben megjelent A magyar halászat kézikönyve címu munkájában már leírja, hogy a Dunában elofordul. O is úgy vélte, hogy "...a Fekete-tenger folyórendszerében nem terem, csak elvetodik..."
Pintér tévesnek nevezi azt a nézetet, hogy nem oshonos halunk, mert már a középkortól kezdodoen számos írásos emlék tanúsítja jelenlétét vizeinkben. Pintér szerint azt a kérdést, hogy a régebben fogott angolnák a Balti- vagy a Fekete-tengerbol kerültek-e hozzánk, a horgászok döntötték el, akik gyakran akasztottak meg angolnákat a Duna budapesti szakaszán is, bizonyítva, hogy az itt eloforduló angolnák még vesznek fel táplálékot. Nem tartja valószínunek, hogy az észak-európai folyókból a Dunába véletlenül, valamilyen úton-módon átkerült angolnák ivarérettségük elott lefelé vándorolnának, ráadásul több száz kilométert. Az ivarérett, a tenger felé vándorló angolna viszont már nem táplálkozik.
Ivadékainak hazai vizekben történo betelepítését élénk szakmai viták követték. Ezek folyamán egyrészt ikra- és ivadékfogyasztását rótták fel, másrészt azt, hogy a ponty és a többi fenékrol táplálkozó halfaj, illetve a ragadozók táplálékvetélytársa.
Sokfelé próbálkoznak az angolna tógazdasági nevelésével, hogy kihasználják jó takarmányértékesíto képességét. Ebben élen jár Japán, ahol már szuperintenziv termelési módszereket alkalmaznak, hálóketrecekben, medencékben, zárt rendszerben cirkuláltatott vízzel. Európában is folynak kísérletek ilyen irányban. Az éghajlati különbségek miatt itt elsosorban az eromuvek hutovizének felhasználásával képzelheto el az efféle módszerek alkalmazása.

Leírása:

A kígyószeru testforma az egybenott hát-, farok- és farok alatti uszony a hasúszók hiánya, az egészen apró pikkelyek.
A hengeres, izmos testforma teszi lehetové, hogy a folyókon felfelé vándorló angolnák minden akadályt leküzdjenek és megtegyenek kisebb utat akár vizenyos réteken is.
Fejének formája szerint a tudomány két táplálkozó típust különböztet meg: a hegyes fejut, közepes szájnyílással, amely apróállatevo, valamint a szélesfejut, nagyobb szájnyílásal, amely nagyobb állatokat, köztük halakat is fogyaszt.
Hátszíne általában sötétszürke, hasa sárgás, illetve a tengerbe visszafelé vándorló példányoké fehéres vagy ezüstösen csillogó.

Szaporodása és növekedése:

Az angolna rejtélyes élete, szaporodása Arisztotelésztol kezdve több mint kétezer éve foglalkoztatja a tudományt. Schmidt dán kutató 30 éves munkája eredményeként állította fel 1922-ben elméletét, ami annyira közismert, hogy könnyen elfelejtjük: nem mindenben bizonyított.
Schmidt felderítette, hogy az angolnák bölcsoje Európától mintegy 6500 km-re, nem messze a Bermudáktól, a Sargasso-tengerben van. Teóriája szerint két angolna faj ívik ott ezek csigolyáik száma alapján különböztethetok meg. Az európai angolna csigolyáinak száma 115, az amerikaié átlagosan 107. A két faj a Sargasso-tenger két különbözo ívóhelyérol származik; az európai faj ivadéka az európai, az amerikai fajé az észak-amerikai folyókba vándorol, ott éri el ivarérettségét, amikor is ívásra visszavonul születési helyére.
Tucker, az ismert szakember ezzel szemben kifejti, hogy valójában nem két fajról van szó, hanem egyazon fajnak, e külso körülmények hatására keletkezo két típusáról. Véleménye szerint az európai angolna tipikusan degenerált, nem lehet képes arra, hogy a Sargasso-tengerbe vezeto hosszú utat megtegye. Nem ívik a közeli Földközi tengerben sem, noha az ívási lehetoségek a Sargasso-tengeriekhez hasonlóak. Ezzel szeben az amerikai angolnának a vándorlás nem jelent nehézséget: a vízáramlat délnyugati irányú, a keleti partok felé történo vonulást segíti elo.
Az angolna 400-700 m mélységben ívik. Amint az ikra felfelé emelkedik, 300 m mélységig a vízhomérséklet egyenletes, attól kezdve azonban szélességben erosen változó; az ívóhely déli részén 24 °C-ig, az északin viszont csak 20 °C-ig emelkedik.
Tucker szerint ez okozza a csigolyaképzodésben mutatkozó eltérést a két típus között. Az amerikai típus lárvájának a magasabb homérséklet folytán erosebb az anyagcseréje, több plankton táplálékot talál, ezért gyorsabban fejlodik, és lárvaideje rövidebb. Kilenchónapos korában 60-65 mm hosszú, 1 éves korában vándorol fel a folyókba. A kedvezotlenebb körülmények (alacsonyabb vízhomérséklet, lassúbb anyagcsere) az európai típus lárvaidejét 3 évre megnyújtják, az angolna ezalatt 75 mm testhosszt éri el.
Tucker teóriáját támasztja alá Fisch, a neves szakíró 1925-ben végzett kísérlete. Az angolnák ívóhelyének északi, hidegebb, "európai" zónájából gyujtött angolna ikrából 24-27 °C-os vízhomérsékleten nevelt fel lárvákat, és azok tényleg az amerikai jellegét mutatták.
Az apró, lebego angolnaikrából kikelo 5 mm-es lárva tovább lebegve és közben növekedve emelkedik fölfelé. (Az ikra és a lárva lebegését, emelkedését az teszi lehetové, hogy az ikra, illetve a lárva szikzacskója olajcseppet tartalmaz.)
Az eleinte fuzfalevél alakú, áttetszo téstu lárvák átalakulása kontinensünk közelében kezdodik. Lassan kialakul a felnott áIlatokra jellemzo testforma, de még mindig hasznos a védelmet nyújtó áttetszoség. Így jön létre az üvegangolnának nevezett fejlodési stádium.
A folyótorkolatokban jelentos részét kifogják, részben közvetlen fogyasztásra, részben a távolabbi, a kontinens belsejében levo olyan vizek népesítésére, amelyek nincsenek összeköttetésben a folyamokkal.
Az édesvízi életmódra áttért angolnaivadék fokozatosan színesedik (pigmentálódik), elobb a testvégek, majd az egész hal felveszi a sötét színt.
A sötétzöld vagy barnás színu ivadék fölfelé vándorol a folyókban, hogy azokban, illetve a velük összefüggésben levo állóvizekben intenzíven táplálkozva eltöltsön akár 10-15 évet is.
Az édesvízben eltöltött 2 év alatt kifejlodnek a pikkelyek, az angolna hasa sárga lesz ("bronzangolna").
Növekedésük életkörülményeiktol, elsosorban a táplálkozási viszonyoktól függ. A tejesek jelentos része már lemarad a félsós vízben, a feljutók, illetve a telepítés folytán érkezok kb. 200 g-ot és 500 mm-es testhosszt érhetnek el. Az ikrás kivételesen elérheti az 1,5 m testhosszt és a 6 kg-ot. A széles feju típus általában nagyobbra no, mint a hegyes feju.
Az ivarérettség elérése elott az angolna ismét nagyfokú átalakuláson megy át, mindenekelott "ezüstangolnává" fejlodik, hasszíne fehérre változik. Az ivarszervek gyorsfejlodésének indulnak az angolna befejezi a táplálkozást.
Ha a már nem táplálkozó, legyengült ezüstangolnák mégis eljutnak távoli ívóhelyükre, csaknem másfél évig napi 13 km-es utat kell megtenniük.

Tartózkodási helye és táplálkozása:

Az angolna tartózkodási helyeit - a horgász számára biztos fogást jelento megbízhatósággal - nem könnyu meghatározni, mivel évrol évre is változhatnak. Általánosságban elmondható hogy a lágy iszapos mederfeneket jobban kedveli, mint a kavicsosat vagy köveset. A növényzet vagy a más rejtozködési lehetoséget nyújtó részeket jobban szereti, mint a nyílt terepet. Folyóvizekben gyakran a folyás és a csendes víz határán tanyázik. Kedveli a gödröket, az öblöket, a nem túl gyors vízfolyású mellékvizek torkolatát a holtágak talalkozását, az élo folyással, a kikötoket és az egyéb vízi építményeket.
A tavakban a mederesések környékén szeret tartózkodni, meleg éjszakákon az 1 m-nél sekélyebb parti vizekbe is kijön. A Balatonon a mólók és a parti kövezés mentén nappal is szívesen tartózkodik.
Az elsosorban éjszaka járó angolna az állati eredetu táplálék fogalomkörében mindenevo. Az iszaplakó szervezeteken, foként az árvaszúnyoglárvákon kívül elfoagyasztja a kagylót (kiváltképpen a vándorkagylót), a rákot, a békát és halivadékot.
Az angolna elsosorban a nyári félévben jön horgunkra, áprilistól kezdodoen. Legkedvezobb idoszak a szürkület, az éjszaka és a hajnal hasadása. Nappal csak kivételesen kap. Csalétkül gilisztát, haldarabot (halszeletet) és döglött, vagy élo kishalat használhatunk.

Horgászata:

A  táblázat 2. csoportjába sorolt szereléket használjunk.

A táblázat. A bot, a zsinór és a horog arányos összeállítása

Ha nem kell messzire dobni, megfelel a forgódobú orsó is.
Ellenkezo esetben középnehéz peremfutó orsót válasszunk, 0,30-0,40 mm-es zsinórral attól függoen, hogy akadálymentes vagy nagyon akadékos terepen horgászunk-e.
Hosszú szárú, 1-4-es számú horgot használjunk. Amennyiben giliszta a csali, hasznos, ha a horog szárán a csali lecsúszását gátló szakállak vannak. A mélyen nyelo angolna horgászatához hármas horog felesleges, ennek használata több bajt (pl. elakadást) okoz, mint amennyi hasznot hajt.
Úszó használata felesleges. A fenekezokészség ólmának súlyát a vízmélység, a hullámzás, a folyás határozza meg.
Az angolna gilisztára áltatában hevesen kap. Ha a horgász elobb nem venné észre, a horgászbot hegyének rándulásaiból értesül a kapásról. Ha a horgász erre se reagál, elofordul, hogy a nagyobb angolna vízbe rántja a botját.
Eros kapása miatt különösebb bevágásra nincs is szükség. Ha idejekorán akasztunk, reményünk lehet arra, hogy az angolna nem nyeli mélyen a horgot. Az eredménytelen kapások ismétlodése arra figyelmeztet, hogy más halfajok apró egyedei csipegetik Ie a csalit horgunkról.
Ha csalihallal horgászunk kicsit kivárhatunk a bevágással. A kivárásra azért van szüksége, mert az angolnának kicsi a szája, a csalihal lenyelése tehát bizonyos idot kíván. Természetesen túlzott az a régi mondás, hogy célszeru egy cigarettát elszívni eközben. Bizonyos gyakorlat után tapasztalatból tudni fogjuk, mennyi zsinórt kell engednünk az angolnának ahhoz, hogy biztosan megakasszuk.
Mivel az angolna ritkán jár magányosan, a kapás elhibázása ne okozzon csalódást a következo kapásra is azámíthatunk.
Akár partról, akár csónakból horgászunk, a csendes, zörgésmentes viselkedés elomozdítja a sikert.
Zeiske, a publikációi révén ismert horgászati szakember véleménye szerint az angolna horgászatával kapcsolatban hiba fárasztásról beszélni. A horgásznak inkább arra kell törekednie, hogy olyan gyorsan, miként csak lehet, partra vagy a csónakba hozza az angolnát, minden különösebb "harc" nélkül. Ezért ajánlatosabb az erosebb felszerelés, amivel a nagyobb angolnát is eroltetni lehet.
Már a bevágással igyekezzen a horgász a kígyózva, hevesen védekezo angolnát rögtön a vízoszlop közepébe emelni. Ha ez sikerül, már túljutott a legnagyobb veszélyen: az angolna nem tudja magát bevenni a fenék akadályai közé.
Az angolna gyors kifogásához elengedhetetlen, hogy a partra vagy a csónakhoz vezeto úton ne legyen akadály (hínár, ágak stb.). Ezen az angolnát bajosan tudjuk átvezetni. Jobbik eset, ha csak a zsinórunk csavarodik bele valamibe.
Az angolnát legcélszerubb folyamatos mozdulattal a partra vagy a csónakba csúsztatni úgy, hogy a csónaknak azt az oldalát, amely felol az angolnát beemeljük, testtömegünk áthelyezésével a vízszintig süllyesztjük.
Megkísérelheto az angolnát fejjel a kiemelohálóba vezetni. Tapasztalt angolna horgászok - Zeiske véleménye szerint - legjobban a kezükben bíznak, és az eloke elott mintegy méterrel megragadva a zsinórt, emelik a partra vagy a csónakba zsákmányukat.
Az angolnát papírral vagy ronggyal ragagjuk meg a feje mögött!
A zsákmányul ejtett angolnát élve tartani csak egészen apró szemu, tökéletesen zárható hálós tartóban lehetséges.
Jobb ennél, ha rögtön megöljük. Ezt is könnyebb azonban mondani, mint megtenni. Legcélszerubb kemény ütést mérni a feje alsó részére, majd keresztülvágni a hátgerincét: a feje mögött és a farok közelében, a nagy példányokét a középtájon is.

 

 

fel