Állas küsz
(védett,10.000 FT)

Tiszai ingola
(védett, 250.000 FT)

Dunai ingola
(védett, 100.000 FT)

Chalcalburnus chalcoides mento Agassiz, 1832

Szinonim: Alburnus mento Agassiz (Herman, 1887); Alburnus chalcoides var. danubicus Antipa (Berg, 1948); Alburnus mento Agassiz (Vásárhelyi, 1961).

Teste nagyon megnyúlt, áramvonalas, oldalról erősen lapított, de a faroknyél majdnem hengeres. A fej aránylag kicsi, a homlok lapos, a száj felső állású, az alsó állkapocs túlnyúlik a felsőn. Szeme aránylag nagy. A hátúszó hosszú és alacsony, a farokúszó hosszú és mélyen kivágott. Apró cycloid pikkelyei erősen ülnek. Az oldalvonal teljes, a has felé erősen ívelt. A hátoldala barnászöld vagy acélkékbe húzó kékeszöld, oldala és hasa ezüstös csillogású, a has fehér. A hát- és a farokúszó sötétszürke, a többi úszó piszkossárga. Az írisz ezüstös, felső részén feketén pontozott. Tengerekben, brackvizekben és édesvizekben is előfordul, de a tengeri állomány is az édesvizekben ívik, azaz vándorló. Hazánk természetes vizeiben való előfordulásáról pontos képünk nincs, a korábbi faunisztikai kutatások (Vásárhelyi 1961, Tóth, 1972) által jelzett területekről újabban nem jelezték. Valószínűsítik, hogy az egymástól eltérő életmódot folytató rasszok határainkon belül is kimutathatók (Pintér, 1989). Tavasszal, az ívási időszakot megelőzően az ivarérett tejesek fején és testének elülső részén fehér nászkiütés jelenik meg. Csapatosan vonulnak májusban-júniusban megszokott ívóhelyükre, a folyók parti sávjába, a legfeljebb 20-30 cm mély kavicsos aljzatú részekre. Az ívás két részletben történik, 18-19 napos időközzel. Az ívás kőmérsékleti optimuma 12-18 oC közé esik, a 9,5 oC alatti vízhőmérséklet letálisnak bizonyult a fejlődő embriókra (Herzig és Winkler, 1986). A kikelő lárvák az ívóhely kavicsai között maradnak a szikanyag teljes felszívódásáig. Erre az időre úszóik is kifejlődnek, áttérhetnek az exogén táplálkozásra. Kezdetben kerekes- férgeket, majd egyre nagyobb testű plaktonrákokat fogyasztanak. Az állas küsz kifejlett egyedei planktonevők, táplálékukban azonban kisebb-nagyobb arányban kimutathatók a bentikus szervezetek is.

Eudontomyzon danfordi Regan, 1911

Szinonim: Lampetra danfordi Regan, 1911 (Berg, 1948; Vásárhelyi, 1961).

Az erdélyi, vagy még korábban kárpáti ingolának nevezett állkapocsnélküli, külsőleg angolnára emlékeztető, ovális keresztmetszetű állatok rendszertani helyét viszonylag későn ismerték fel. Egészen napjainkig nyomon követhető taxonómiájának problémája, amit Holčik és Renaud (1988) a holotípusok összehasonlító vizsgálatával tisztázott. Életciklusuk egy hosszú lárva és egy rövidebb imaginális életszakaszból áll. A hátúszók a fiatal állatokon még különállóak, az ivarérett példányokon azonban összeérnek. Alsóállású szájuk szívótölcsérré fejlődött. A tölcsér szélén finom rojtszerű nyúlványok vannak, a belső oldalán pedig hegyes szarufogak találhatók, amelyek az idő folyamán némiképp kopnak (az adult is intezíven táplálkozik, parazita). A szívótölcsér alján helyezkedik el az állatokra igen jellemző fogakkal ellátott nyelv. Nyelvük előre-hátra mozgatható, a fogakkal együtt fűrészként működik. A fej felső oldalán van a páratlan orrnyílás, mögötte a két szem található. A test mindkét oldalán hét kopoltyúrés sorakozik. Lárvaállapotban szerves törmeléket és detrituszt fogyaszt, a kifejlett példányok tipikus paraziták. Csoportosan ívnak, viszont a megtermékenyítés válogatott párok között megy végbe (Botta és Keresztessy, 1992) március és június között, a vízhőmérséklet függvényében. Az átalakulás rendszerint harmadik életévükben, július-október között következik be. Élettartamuk 71-88 hónapra tehető. Ívás után tovább élnek, gyakran kétszer is szaporodnak életük során. A Tisza és mellékvizeinek endemikus halfaja, amely a Salmo trutta m. fario, Cottus gobio, Cottus poecilopus, Leuciscus leuciscus, Thymallus thymallus fajokkal jellemezhető halközösségekben tipikus (Holčik és Renaud (1988).

Eudontomyzon mariae Berg, 1931

Szinonim: Lampetra danfordi Regan, 1911 (Berinkey, 1966); Eudontomyzon danfordi vladykovi (Oliva és Zanandrea, 1959); Eudontomyzon vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Balon, 1966); Lampetra vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Holčik, 1963); Eudontomyzon vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Pintér, 1989).

A holotípusok vizsgálata alapján az Eudontomyzon nem másik olyan faja, amely a Kárpát-medencében endemikus. A lárvaállapotból való átalakulás után rövid idővel fogott példányok jól elkülöníthetők a csontos szájszervek alapján a tiszai ingolától. Az adult állatok fogai tompák, bár ha több alaktani eltérést nem veszünk figyelembe, tévedhetünk a faji hovatartozást illetően (Botta és Keresztessy, 1992). A felső ajaklemez fölött a sertefogak legfeljebb 5 sort alkotnak, az alsó ajaklemez fogainak száma 5-9 között változik, a leggyakrabban 6-7. Az alsó ajaklemez alatt 2-3 sertefogsor található. A két ivart a külső morfológiai jegyek alapján el lehet különíteni. A nőstény egyedek szeme kisebb, mint a hímeké, az ivartemék mennyiségi különbségéből adódóan a nőstények törzsátmérője nagyobb. A hímek úszói a hátoldalon valamivel magasabbak. Az infra- és a supraorális laminákon a hímek esetében átlagban több fog található (Holčik, 1963). A lárva a tiszai ingola lárvájához hasonlóan szerves törmelékkel és detritusszal él, a kifejlett ivarérett példányok nem tipikus, csak ún. alkalmi paraziták. Erre engednek következtetni a tompább csontos szájszervek, valamint, hogy a tápcsatorna vékony fonálszerű és mindig üres. Élettartamuk rövidebb, az első ívás után elpusztulnak, az ívás elmaradása esetén a következő év ívásáig életben maradnak. Talán ilyen hosszabb élettartamú egyedek nyomait regisztrálták a Dunában fogott halfajokon (Balon és Holčik, 1963). Megtalálható a Dunában a Bécs-Budapest szakaszon, valamint a folyó több bal és jobb oldali mellékfolyójában. Hazánkban kimutatták a Kerka-patakból (Botta és Keresztessy, 1992) és a Drávából (Gyeginszky, 1967). A fajra vonatkozhatnak még az alábbi elterjedési adatok is: Duna (Heckel, 1958); Duna, Rákos-patak (Petényi, cit. Herman, 1887); Lajta, Dráva (Vásárhelyi, 1961). A Tiszából és mellékvizeiből hiányzik, de ismeretes a Jin, az Olt és a Szeret vízrendszerének felső szakaszairól (Bănărescu, 1994).