Bagolykeszeg

Szilvaorrú keszeg

Garda

Abramis sapa Pallas, 1811

Szinonim: Cyprinus sapa (Pallas, 1811).

A test oldalról lapított, magas. Feje kicsi és magas. Orra feltűnően tompa, a száj kicsi és félig alsó állású. A szem feltűnően nagy. Homloka széles, domború. A mellúszók hosszúak, hegyesek, elérik a hasúszókat. A hátúszó rövid, magas, hegyes, szegélye enyhén homorú, kezdete jóval a hasúszó töve mögött van. A hátéle a fejtől a hátúszóig, a has a hasúszó mögött a végbélnyílásig pikkelytelen. A faroknyél rövid és alacsony, a farokúszó mélyen bemetszett, alsó lebenye hosszabb a felsőnél. Háta szürkésbarna, sötétszürke, oldala erősen ezüstös csillogású, a hasa fehér. Úszói szürkék, enyhe sárgás árnyalattal, a páratlan úszók ezen felül feketén szegélyezettek. Nagyobb folyókban és azok mellékágában alakul ki nagyobb állománya, ahol a fenék közelében tartózkodik. Kedveli a gyors áramlású, tiszta, oxigénben gazdag, kavicsos mederszakaszokat. Ivaréretté 3-4 éves korára válik, a tejesek az ívást megelőző időszakban nászruhát öltenek. A pontyfélékre jellemző kiütések a fejen és a páros úszók belső oldalán jelennek meg. Csapatosan ívik, rendszerint májusban, amikor a nőstények egyedenként 5-40 ezer darab, 1,5-2 mm átmérőjű ikrát szórnak szét a folyók kavicsos szakaszán. Az ívás befejeztével az ívó csapat szétszéled, és visszavándorol az ívóterület alatt lévő élőhelyére (Györe et al., 1995). Az ikrából kikelő lárva 7-8 mm hosszú, a pigmentálódás első jelei csak 14-15 mm-es testhossznál jelentkeznek. A Kaszpi-tenger és az Aral-tó vízgyűjtőjéről a halfajnak egy különálló alfaját, Abramis sapa bergi Belyaeff, 1929, ill. egy változatát, Abramis sapa bergi natio aralensis Tjeyokin, 1939 írták le. A törzsalaknak is két formája ismeretes, az egész életüket édesvízben töltő, valamint az ívásra a tengerből az édesvízbe vándorló rasszhoz tartozó forma.

Vimba vimba Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus vimba (Linné, 1758), Abramis vimba Linné (Herman, 1887); Abramis melanops Heckel (Herman, 1887).

A test megnyúlt, oldalról lapított, mérsékelten magas. Feje közepes nagyságú, orra hosszú, homloka széles, enyhén domború. A száj alsó állású. A hátúszó rövid, szegélye egyenesen levágott, mögötte a háton a farokúszóig terjedő, jellegzetes fűrészes él tapintható. A kicsi hasúszó és a farokalatti úszó között a has éles, pikkelytelen. A farokúszó mélyen kivágott. Háta sötétszürke, kékesbarna, az oldalak ezüstös csillogásúak. A hát- és a farokúszó szürkés, a többi úszó fakósárga, tövük esetleg vörhenyes. Ívási időszakban a tejesek páros úszóinak és a farokúszójának töve narancsszínű, a test felső része sötétszürke, csaknem fekete. A hasvonalat követő élénksárga színű sáv teszi díszessé a halat. A vándorló életmódú faj legnagyobb állományai tengerben élnek, onnan csak ívás alkalmával hatolnak a folyókba. Ismeretesek olyan populációi, amelyek egész életüket az édesvízben töltik. A vándorlási ösztön ezeknél sem múlt ki teljesen, tavasszal a folyón fel-felé vonulva keresik meg ívóhelyeiket. Ivarérettségüket 4-5 éves korukban érik el. Ívóhelyül a sekély, 0,4-0,5 m mélységű, kavicsos-sóderes mederrészeket választják, ahová jóval a nász előtt már megérkeznek, és egyre növekvő számú csapatokban várják, hogy a víz hőmérséklete elérje az ívásukhoz optimális 18-19 oC-ot, ami májusban-júniusban következik be. Ragadós narancsszínű 1,6-1,7 mm átmérőjű 40-100 ezer darab ikráját kavicsra rakja le. Az embrionális fejlődés 3-4 napig tart, a kikelő lárvák a kavicsok között fekve a szikanyag teljes felszívódásáig további 6-7 napot töltenek. Életük első szakaszában algákkal és kerekesférgekkel táplálkoznak, később rátérnek az árvaszúnyoglárvák fogyasztására. Táplálkozásukat télen sem szüneteltetik. Morfológiai paramétereiben tapasztalható nagyfokú változékonyságának tudható be, hogy számos alfaját és változatát írták le. Általánosan elfogadott nézet szerint az Északi- és a Balti- tenger vízgyűjtőjén, valamint a Duna vízrendszerében honos populációk a Vimba vimba vimba alfajhoz tartoznak, a dunai állomány csak alfajon belüli formát alkot - Vimba vimba vimba natio carinata Pallas, 1811.

Pelecus cultratus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus cultratus (Linné, 1758).

Teste oldalról erősen lapított, megnyúlt, a hát vonala teljesen egyenes, a has vonala ívelt. A feje viszonylag kicsi, oldalról lapított, szája felső állású, a hasíték majdnem függőleges, az alsó állkapocs beleillik a felső állkapocs mélyedésébe. A szeme nagy. Hátúszója feltűnően rövid és alacsony, kezdete hátrább van, mint a farokalatti úszó kezdete. A mellúszó erőteljes, hosszú, vége hegyes, eléri a kicsi hasúszót. A farokalatti úszó hosszú, de nem magas. A faroknyél rövid és alacsony, a farokúszó hosszú, erősen kivágott, nagyjából szimmetrikus. Cycloid pikkelyei kicsik, könnyen lehullanak, a hason a toroktól hátrafelé a test teljes hosszában pikkely nélküli él húzódik. Jellegzetessége, hogy a jól fejlett oldalvonala szabálytalanul zegzugos lefutású. Háta acélkék vagy kékes olajzöld, fémes csillogással, oldalai ezüstösen fénylők, hasa fehéren ezüstös. Úszói fakó vörhenyesek, a hát- és a farokúszót kivéve, amelyek szürkék. A garda eredetileg vándorló halfaj volt, amely a többi tipikus anadrom haltól eltérően nemcsak az ívás időszakában hatolt fel az édesvizű folyókba, hanem a tél kivételével - amelyet a tengerben töltött - az év többi részében is az édesvízben maradt. Hazánkban, a Balatonban, a Fertő-tóban a Duna és a Tisza középső és felső szakaszán, valamint a volt Szovjetunió nagy víztározóiban állandó édesvízi életmódra áttért populációi élnek. Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Tavasszal nagy csapatokban vonul ívóhelyére. Testmérettől függően változik a lerakott ikrák száma. A balatoni gardáknál 14-130 ezer, átlagosan 30 ezer (Entz és Lukacsovics, 1957), a Fertő-taviaknál 9-66 ezer szem ikra (Herzig és Winkler, 1983) a faj abszolút fekunditása. Az 1,3-1,5 mm-es ikráit vízközt szórja szét április-május időszakban, amelyek a megtermékenyítés után 5-6 mm-re duzzadnak, könnyebb fajtömegük révén az állóvízben lebegnek a folyókban lassan sodródnak. A 18 oC-os vízben 3-4 nap alatt kikelt lárvák 7 mm hosszúak. Első táplálékát kerekesférgek jelentik, lassan áttér nagyobb méretű zooplankton-szervezetek fogyasztására, a kifejlett példányok vízirovarokkal táplálkoznak. A folyóvizekben és víztározókban az idősebb egyedek halivadék fogyasztása mind nagyobb méretűvé válik.