Viza
(védett, 10.000 FT)

Vágótok
(védett, 10.000 FT)

Sima tok
(védett, 10.000 FT)

Huso huso Linné, 1758

Szinonim: Acipenser huso (Linné, 1758).

Az etimológia szerint a latin név a görög hus szóból vezethető le, ami disznót jelent (Holčik, 1989). A többi tokfélénél robosztusabb, vaskosabb megjelenésű. Az egyébként is rövid orr a kor előre haladtával egyre rövidebb, és ugyanakkor puhább lesz. Hossza a teljes hossz (Tl) 7-12,5 %-a. A hát és az oldalak hamuszürkék vagy olykor feketék. A hasoldal fehér, az orr sárgás. A hátoldali vértek oválisak, egy hosszúkás fogas szarvszerű képlet van rajtuk. Az ivarérett egyedek esetében ezek bőrrel fedettek. Az oldalvértek fogazottak, a hasoldaliak alul bőrrel vannak fedve. A vértsorok között számos kicsiny csontlemez található. A száj sarló alakú, horizontálisan eléri a fej ventrolateralis élét. A kopltyútüskék pálca alakúak. A bajuszszálak hosszúak, lapos szalagszerűek, levélalakú függeléket viselnek (Elanidze, 1983), hátrasimítva elérik a felső ajkat. Mint anodrom hal, a folyókban csak ívás alkalmával fordul elő. Alapvetően két formáját különböztetik meg a migráció idejét figyelembe véve. Egyes állományok már ősszel (szeptemberben-októberben) a folyók torkolatába úsznak és ott telelnek, míg mások csak tavasszal (márciusban-áprilisban) kezdik meg a tengerből indulva vándorútjukat (Babushkin, 1964). A Dunában az összes viza hozam 41-57 %-át fogják szeptember-november hónapokban, februártól áprilisig terjedő időszakban mindössze 7-15 %-ot. Az Ural folyóban ezzel szemben a tavaszi vonulású állomány dominál (Peseridi, 1961). Ivarérettségüket az ikrások 12-16, a tejesek később, 19-22 éves korukban érik el. Folyónként az először ívó halak kora között elég nagy különbségeket tapasztaltak (Holčik, 1989). Az abszolút fekunditási adatok alapján az ikraszám néhány százezertől több millióig terjedhet a testtömeg függvényében. A Dunában ívó egyedek ikraszámát (Babushkin, 1964) érdekes módon alacsonyabbnak találták, mint pl. a Volgában szaporodókét (Ambroz, 1960). Az ovális alakú ikrák átmérője 3,3-4,3 mm, tömege 27-37 mg között változik. Az ívóhelyektől függően márciusban-májusban rakja le ikráit, amikor a víz hőmérséklete eléri az optimális 9 oC-ot. Ívóhelyül a folyók kemény, köves vagy kavicsos, esetleg homokos mederszakaszait választja. A kb. 8 nap alatt kikelő lárvák (E2S lépcső) 10-12 mm hosszúak. A felnőtt állatok az ívás után azonnal visszaindulnak a tengerbe, az ivadék a deltavidék brackvizében tölt el néhány évet a nyílt tengerbe való vándorlás előtt. Hosszú életük első négy-öt évében rendkívül gyorsan gyarapszik mind testhosszuk, mind pedig testtömegük. A háromévesek testméretei meghaladják az 1 m-t és a 6 kg-ot. Egyes irodalmi adatok alapján akár a 100 éves kort is megérhetik (Babushkin, 1964). Táplálékát fiatal korában bentonikus szervezetek (Zheltenkova, 1964), később már halak alkotják (Svetovidov, 1964). A Fekete-tengerben élő vizák 80 %-ban halat, 15 %-ban rákokat és 4 %-ban puhatestűeket fogyasztanak (Manea, 1966). A halfaj a levéltári anyagok alapján egykor hazánkban meghatározója volt nemcsak a dunai, hanem a tiszai halászok jövedelmének is. Az utóbbi évszázad vizafogásai azonban a Duna hazai szakaszán már eseményszámba mentek. Nagyobb vizát a közel száz év alatt mintegy 28 alkalommal fogtak a halászok (Tóth, 1987). Szembeállíthatjuk ezzel, hogy 1554-1555-ben több mint 160 db vizát zsákmányoltak a halászok a vizafogókban (Unger, 1922).

Acipenser güldenstaedti Brandt, 1833

Szinonim: Acipenser güldenstaedti var. tanaica (Marti, 1940); Acipenser güldenstaedti var. colchica (Marti, 1940); Acipenser güldenstaedti colchicus Marti, 1940 (Berg, 1948; Pintér, 1989); Acipenser güldenstaedti cholchicus danubicus (Movchan, 1967).

A faj J. A. Güldenstädt, a Szentpétervári Akadémia természetbúvára után kapta nevét. Teste megnyúlt, orsó alakú. Az orr viszonylag rövid, tompa, egy kissé kerekített. A bajuszszálak rövidek, simák, hátrasimítva az eredési pontjuk és a felső ajak közötti távolság feléig érnek. A szájnyílás keresztirányú, kicsi, szélessége a fej szélességének kb. 65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított, a felső ajak közepén jellegzetes nyereg található. Színe rendkívül variábilis. Hátoldala szürkésfekete, piszkoszöld, szürke, kivételesen citromsárga. A fiatal egyedek hátoldala kék, hasoldala fehér (Bănărescu, 1964; Mageramov, 1972). Vértjei a többi tokfélénél nagyobbak. A vágótok volgai és dunai formája között antigének alapján meglehetősen nagy különbséget találtak. A különbségek némely morfológiai mutatókban is megnyilvánulnak (Holčik, 1989), pl. a kopoltyútüskék számában. A szezonális rasszok e tokféléknél is kimutathatóak, őszi és tavaszi vándorló alakokat lehet elkülöníteni, amelyek jelenlétét a Duna vízrendszerében is bizonyították (Djisalov, 1973). A két forma egymástól eltérő jellegű területen ívik. A vándorlást már ősszel megkezdő egyedek a késő téli hónapokban, februárban-márciusban, a tavasszal vándorló példányok mintegy két héttel később, valamivel melegebb vízben ívnak. A Volga szabályozása után a folyóban egy nem vándorló, teljesen édesvízi életmódra áttért formáját is kimutatták (Pirozhnikov, 1956). A Vaskapu elzárása után is jelentkező szórványos fogások alapján a Duna esetében is feltételezhetjük ezt a lehetőséget. Az őszi forma ikrásai 11., tejesei pedig 9. életévükben válnak ivaréretté, a tavaszi formához tartozó egyedek közül a 10-12 nyaras korosztályba tartozó ikrások és a 7 nyaras tejesek ívnak életükben először (Ristič, 1967). Az ivarérett dunai ikrások gonadoszomatikus indexe 7,8-30,6 % között változik (Ambroz, 1964), a volgai állomány ugyanezen mutatója jóval alacsonyabb, 3,9-5,5 % (Pavlov, 1981). Az ovulált ikra mérete 2,8-3,8 mm és 21-22 mg között változik. A mély vizű (4-24 m), kavicsos, köves mederszakaszokon ívik, ahol az áramlási sebesség 1-1,5 m/sec. A folyószabályozások bizonyos mértékben változtattak az ívóhely választásának vonatkozásában. A mély vizű kavicsos helyeken kívül, a kisebb mellékfolyók torkolata közelében sekély vízben, homokos aljzaton is egyre gyakrabban figyelik meg ívását. A számukban és kiterjedésükben is csökkenő optimális ívóterületek következtében igen magas a fejlődő ikrák mortalitása (Peseridi, 1986). A kelés utáni 7-9. napon tér át a lárva az exogén táplálkozásra, kezdetben zooplankton, a 20. nap után bentikus szervezeteket fogyaszt (Matveev, 1953). A nagyobb példányok már kisebb halakat (gébféléket) is fogyasztanak (Ambroz, 1964). Növekedésük viszonylag lassú, a Dunában ívó állomány egyedei 11-12 éves korukban érik el az 1 m-es testhosszúságot és a 10 kg-os testtömeget. Mintegy ötven évre lehet becsülni a maximálisan elérhető életkorukat, amikor is testméreteik meghaladják a 250 cm-t és a 100 kg-ot. Az Acipenser stellatus-szal és az Acipenser huso-val alkotott hibridjei ritkábbak, mint az Acipenser güldenstaedti x Acipenser ruthenus hibridek (Konstantinov et al., 1952).

Acipenser nudiventris Lovetzky, 1828

Szinonim: Acipenser glaber (Fitzinger & Heckel, 1836); Acipenser schypa Güldenstädt (Herman, 1887).

Az etimológia szerint a latin elnevezésből a fajnév csupasz hasút jelent, ugyanis a test érdes tapintású oldalához képest a has egészen sima. A test nyúlánk, az orr viszonylag rövid. A száj nem nagy, kerekded, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak nem megszakított. A homlokvonala meredeken emelkedik az első hátvértig, amely a legnagyobb és tompa háromszög alakú. A test itt a legmagasabb. A bajuszszálak hengeresek, rojtozottak, hátrasimítva csaknem elérik a felső ajkat. A csontvértek között nem találhatók kicsiny csontlemezek. A hát szürkészöld, vörhenyesbarna, az oldaluk világosabb. A hasoldal sárgásfehér, az úszók zöldes színűek. Az ivari dimorfizmus nem kifejezett, az ikrások általában szignifikánsan nagyobbak, mint a hímek. Vonulási idejük alapján 4 formáját különböztetik meg, az ívásra tavasszal, nyáron és ősszel a folyókba vándorló, valamint a Duna (Manea, 1966) és az Ural (Peseridi, 1971) vízrendszerében teljesen édesvízi életmódra áttért nem vándorló populációkat. Ivarérettségüket az ikrás egyedek 12-14, a tejesek jóval korábban 6-9 éves korukban érik el. A nőstények csak minden második, harmadik évben ívnak (Bănărescu, 1964). Az ovulált ikrák 1,6-3 mm átmérőjűek és 11-13 mg tömegűek. A dunai populáció 10-15 oC mellett március-május időszakban ívik, a folyó kavicsos, homokos mederrészein. Az ikrákból kb. 5 nap után kelnek ki a lárvák. A fiatalok a tenger felé vezető útjukat mintegy 1 év alatt teszik meg, ahol még hosszabb idő a torkolat brackvizében töltenek el. A faj táplálékát a Dunában legnagyobb részt kérész- és egyéb rovarlárvák, valamint rákok és puhatestűek alkotják (Manea, 1966), de megdézsmálja a többi tokféle ikráját is (Derzhavin, 1949). A Kaszpi-tenger kifejlett egyedeinek elsődleges tápláléka a fenéken élő gébfélék. Az irodalmi adatok alapján a maximális életkora közel negyven év lehet, amikor kb. 2 m-es és 40-50 kg-os. Hazánk területén fogott legnagyobb példány hossza 170 cm, tömege 32 kg volt. Növekedési üteme hasonló a vágótokéhoz, az első éves halak kb. 23-29 cm hosszúak és 40-60 g tömegűek. A múlt század végén még a Kárpát-medence több folyójának lakója volt, Herman (1887) szerint a Dunán kívül előfordult a Drávában, a Tiszában, a Vágban, a Körösben, a Marosban és a Zagyvában (!), az utóbbi évtizedekben csak a Tiszából (Vásárhelyi, 1957) és egy horgászfogás alapján a Drávából (1990) ismeretes.