Sőregtok
(védett, 10.000 FT)

Kecsege

Angolna

Acipenser stellatus Pallas, 1771

Szinonim: Acipenser seuruga (Güldenstädt, 1772); Acipenser stellatus danubialis (Brusina, 1902).

A fajnév a latin csillag szóból ered. A teste karcsú, megnyúlt, orsó alakú. Az ormány feltűnően hosszú, kissé felfelé hajló, dorsoventrálisan lapított. Ez a faji bélyeg jól elkülöníti a többi tokfélétől. A vértsorok között kicsiny csillag alakú csontlemezek vannak, egyik népies neve - a csillagos tok - is erre utal. A hátoldali vértek közül a harmadik a legnagyobb, a vérteken sugárirányú sávok vannak és erős tüskék, amelyeknek csúcsa a farok felé irányul. A szájnyílás keresztirányú, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított. A bajuszszálak rövidek, nem rojtozottak. A hátúszó mélyen bevágott, a farokalatti úszó tompa vagy kissé bevágott. A mellúszó első sugara gyengén fejlett. A test színe a hátán egészen sötét, barnásfekete, az oldalán valamivel világosabb. Hasa fehér. Némely egyed fahéjbarna vagy hamuszürke a hátoldalán, ezek oldalvértjeinek közelében a test színe sárgásfehér. A folyóvízi életszakasz során az egyedek általában világosabbak, mint a tengerben (Bănărescu, 1964). Az ivari dimorfizmus sokkal kifejezettebb, mint a többi tokfélénél, az ikrások jelentősen nagyobbak, mint a hasonló korú tejesek. 13-14 éves korukban a nőstények 143-145 cm hosszúak, tömegük 11-12 kg, az azonos korosztályú hímek testméretei kisebbek, 134-136 cm és 7-8 kg. Az ívásra vonulás ideje szerint leírtak tavasszal és ősszel vándorló formákat, előbbi populációja sokkal nagyobb a Volga és az Ural vízrendszerében. A folyószabályozások jelentősen csökkentették a faj ívóhelyének kiterjedését. Változott a vonulás ideje és útvonala. Ma már ívóhelye a többi tokfélétől eltérően a folyók alsó szakaszán, a torkolatvidékhez közelebb helyezkedik el. Vízterülettől függően ívása tavasztól egészen nyár végéig elhúzódhat. Az optimális ívási hőmérséklet 10-15 oC között van. Megfigyelték, hogy a Duna vízrendszerében mind a migrációs, mind pedig az ívási ideje a viza és a vágótok megfelelő periódusa után van (Manea, 1966). Ivarérettségét hamarabb éri el, mint a többi tokféle. A Kuban folyóban az először ívó ikrás sőregtokok 7, a tejesek 5 évesek (Chugunov és Chugunova, 1964). Az ovulált ikrák átmérője 2,7-3,2 mm, tömege 10-14 mg. Ikráit a folyók kavicsos, köves, 1,1-1,9 m/sec áramlási sebességgel jellemezhető szakaszain rakja le. A megtermékenyített ikrák mortalitása az áramlási sebesség csökkenésével jelentősen növekszik. A kelés a víz hőmérsékletétől függően 4-6 nap. A fiatal lárvák fototrófok. Az ivadék legfeljebb 2-3 hónapot tartózkodik az édesvízben. Teljesen édesvízi életmódra áttért forma a sőregtok esetében ismeretlen. A fiatal sőregtokok első táplálékát rákok, rovarlárvák, árvaszúnyogok alkotják. Az idősebb példányok, a puhatestűek mellett, apró gébféléket is fogyasztanak. Maximálisan elérhető kor 35-40 év. A szakirodalom szerint 220 cm-es testhosszt és 68 kg-os tömeget érhet el. Növekedése az első négy évben elég gyors, később lelassul. Felmérések alapján a Don és a Kubán folyók sőregtok populációinak testhosszgyarapodása a legintenzívebb (Holčik, 1989), a 100 cm-es testméretet 6 éves korukban haladják meg.

Acipenser ruthenus Linné, 1758

Szinonim: Acipenser gmelini (Fitzinger & Heckel, 1836); Acipenser gmelini Fitzinger (Herman, 1887); Acipenser ruthenus brevirostris (Antipa, 1909); Acipenser ruthenus ruthenus n. marsiglii (Berg, 1948).

A fajnév Oroszország latin nevéből (Ruthenia) származik. A test áramvonalas, nyúlánk. A feje megnyúlt, ormányban végződik, hossza meglehetősen variábilis. A kereszthelyzetű száj kicsi, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított. A bajuszszálak hosszúak és rojtozottak, hátrasimítva elérik a felső ajkat. A testszín nagy egyedi változékonyságot mutat, a hátoldal rendszerint zöldesbarna, a hasoldal pedig sárgásfehér. A mellúszó nagy és erős. Az úszók színe szürke, a vértek piszkos- fehérek. Néha előkerül teljesen fehér (var. albinea) ill. narancsvörös változata (var. erythraea) is (Lukin et al., 1981; Holčik, 1983). A Tiszában élő populációban a tejesek mell- és hasúszói rövidebbek, mint az ikrásoké (Vladykov, 1931), hasonló ivari dimorfizmust mutattak ki a dunai kecsegék esetében is (Oliva és Chitravadivelu, 1972). Az ormány hosszának és formájának variabilitása már régóta foglalkoztatja a halbiológusokat. Legtöbbjük elkülöníti a hosszú kihegyezett és a rövid tompa orrú formát. Berg (1948) szerint a hegyes orrú forma tavaszi, a tompa orrú pedig őszi vándorló. Az utóbbi forma testhossza gyorsabban növekedik, ami alapján genetikai különbséget is feltételeztek (Shmidtov, 1939; Lukin, 1956). Szaporodási képességük nagyobb, élettartamuk is hosszabb. Többen azon a véleményen vannak, hogy sem a morfológiai, sem pedig az ökológai különbségek nem elégségesek a két forma elkülönítéséhez (Jankovič, 1958; Musatov, 1964). Shilov (1972) szerint a kecsege orrának hosszában és formájában mutatkozó nagy variabilitás oka a vágótokkal (rövid orrú forma) és a sőregtokkal (hosszú orrú forma) való hibridizációban keresendő. A szóban forgó fajok mesterségesen előállított hibridjein végzett kariológia vizsgálatok nem támasztják alá ezt a hipotézist. A kecsege teljesen édesvízi életmódra áttért tokféle, csak a Kaszpi-tenger vízgyűjtőjén ismeretes a folyók torkolatába bevándorló formája (szemimigrációs forma). Az ivarérettséget a tejesek 4-5, az ikrások valamivel idősebb, 5-6 éves korukban érik el. Az ivarérett hímek minden évben részt vesznek az ívásban, a nőstények nemi ciklusa a hetedik életév után meghosszabbodik és két évig tart (Jankovič, 1958). Nagyobb rajokat csak a telelés és az ívási időszakban alkot. Ívásra a folyók felsőbb szakaszaira vándorol, ahol a vízmélység legalább 6-10 m. A 2-2,9 mm átmérőjű ikrákat a hordaléklerakódástól mentes, kavicsos folyószakaszokon rakják le április-május hónapokban 12-17 oC vízhőmérkékleten (Jankovič, 1958). Amikor a víz hőmérséklete 20-21 C fölé emelkedik, vagy kevesebb, mint 9 oC, ívását megszakítja (Lukin, 1947). A 13 oC-on 4-5 nap múlva kikelő lárvák 7-8 mm hosszúak, önálló táplálkozásukat 5-6 nap elteltével kezdik meg. Az egyhónapos ivadékok már 3-4 cm nagyságúak, augusztus-szeptember körül 8-18 cm-esek. A Dunában élő populáció testhossza gyarapodik a leggyorsabban, mindamellett megjegyezni kívánjuk, hogy a hazánkban előforduló tokfélék közül a leglassabban növő faj. Maximális testméretei is elmaradnak a többi tokfélétől, kivételesen hossza meghaladhatja a 100 cm-t, tömege a 16 kg-ot. A legidősebb eddig fogott példány a Kujbisev-tározóból került elő, amely 27 évesnek bizonyult (Lukin et al., 1981).

Anguilla anguilla Linné, 1758

Szinonim: Muraena anguilla (Linné, 1758); Anguilla fluviatilis Fleming (Herman, 1887); Anguilla vulgaris (Berg, 1916).

A fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyített képzős szavából eredeztethető. Teste kígyószerű a fej felülről lapított. Utóbbi alakja szerint két változat, széles és keskeny fejű megkülönböztetése szokásos. A két változat kialakulását különböző környezeti és táplálkozási viszonyokra vezetik vissza, zavaró azonban, hogy egy vízterületen mindkettő az átmeneti alakokkal együtt, egyidőben megtalálható. A kopoltyúívek keskenyek, a kopoltyúnyílást igen kicsi kopoltyúfedő takarja. A koponya alakját követi a szájrés. A száj végállású, az alsó állkapocs előbbre nyúlik, mint a felső. Mindkét állkapcson, valamint a vomeren apró hegyes fogazat van. Az egyetlen páros úszó, a mellúszó közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött található, páratlan úszói egybeolvadtak. A növekedés folyamán a mellúszók alakja és nagysága változik, az ivarérett példányokon az addig kanálszerű úszó hosszú ecsetformájúvá fejlődik. A mintegy 2 mm-es cikloid pikkelyek igen aprók, nem emelkednek ki a pikkelytasakból, elhelyezkedésük szabálytalan, kormeghatározásra alkalmatlanok. A testszín vízterületenként változhat, a pigmentáltság alapján a különböző korosztályok mégis jó elkülöníthetők. Lárva stádiumban kevés pigment a jellemző. A pigmentsejtek az édesvízbe kerülés idején jelennek meg, először a fejen és a farki részen. A kezdeti zöldesszürke szín fokozatosan megy át olajzöldbe, majd a sárga pigmentek uralkodóvá válása után bronzszínűvé válnak (sárga angolna). 3-4 év után a hasi tájék világosabbá válik, ezüstösödik. Az ikrások a folyókon mindig feljebb vonulnak, mint a hímek, amelyek általában kisebbre nőnek. A tejesek 7-12, az ikrások 9-19 évi édesvízi tartózkodás után válnak ivaréretté. Szemük megnagyobbodik, hasuk ezüstös színűvé válik (ezüstangolna), nem táplálkoznak többé, tápcsatornájuk elsorvad. Augusztus-szeptember hónapokban indulnak hosszú vándorútjukra, vissza a Sargasso-tengerbe. Jelölt angolnák visszafogásával bebizonyosodott, hogy vándorlásuk során óránként akár 12 km-t is képesek megtenni. Éjszakánként a vízfelszín közelében úsznak, felhasználva navigációjukban a csillagokat. Az európai kontinens partjainál a föld mágneses vonalai segítik őket a tájékozódásban. Az utolsó fázisban szaglószervüket használják (Maitland és Campbell, 1992). Táplálékuk összetétele igen változatos, a makrofitáktól a szárazföldi szervezetekig számos táplálékforma megtalálható tápcsatornájukban. Zömében bentikus szervezetekkel és apró halakkal táplálkoznak. Az élőhely táplálékkínálatához kiválóan alkalmazkodik (Moriarty, 1974; Bíró, 1974; Szító és Buz, 1975). A halfogyasztás akkor válik nagyobb arányúvá, ha a konkurens halfajok tömeges jelenléte, vagy a bentikus szervezetek más okból fakadó hiánya miatt arra rászorul (Shafi és Maitland, 1972; Moriarty, 1975). Télen, a vízhőmérséklet csökkenésével táplálkozási aktivitása is csökken. Megfigyelhető azonban bizonyos nyári pauza is táplálkozásában, így növekedésük, kormeghatározásuk bizonyos nehézségekbe ütközik a fals évgyűrűk megjelenése miatt. Egyre elterjedtebb az a nézet, amely szerint az angolna nem őshonos hazai természetes vizeinkben. A középkortól kezdődően számos írás tanúskodik ennek ellenkezőjéről. Tény, hogy jelenlegi állománynagysága az 1961 utáni rendszeres telepítéseknek köszönhető.