Dunai nagy hering
(védett, 2.000 FT)

Bodorka

Leánykoncér
(védett, 10.000 FT)

Caspialosa kessleri pontica Eichwald, 1838

Szinonim: Clupea pontica (Eichwald, 1838); Alosa pontica var. danubii (Antipa, 1905); Alosa pontica pontica Eichwald, 1838 (Vasiliu és Manea, 1987).

A test magas, zömök, oldalról enyhén lapított. A száj nagy, a szájzug a szemközépre húzott függőleges vonalon túlér. Az állkapcson, a palatinumon, a vomeren és a basihyalen 2-2 sorban jól fejlett fogak ülnek. A szem elülső és hátsó részén szemhéj van, csak egy hasítékot hagy szabadon. A kopoltyúfedőn sugárirányú sávok találhatók (érzőcsatornák). Hasa oldalról lapított, erős középéle van, amelyen 30-36 tüskés pikkely a fürészfogakhoz hasonló élt alkot. Cycloid típusú pikkelyei nagyok, könnyen leválnak. Mell- és hasúszói kicsinyek, a hasúszó a hátúszó alapjának kezdete mögött ered. A hátúszó közepes nagyságú, homorúan bemetszett. A farokúszó hosszú, mélyen bevágott, töve táján két hosszúkás pikkelylemezt visel. A testszíne a hátoldalon kékeszöld vagy zöldesszürke, a fej és az oldal valamivel világosabb, a has vörhenyes árnyalatú ezüstfehér. A hát-, mell- és farokúszó szürke, szélükön feketék. A farokalatti úszó sárgás színezetű (Vasiliu és Manea, 1987; Gyurkó, 1972). Szaporodási vándorlását az ivartermékek egy bizonyos érettségi fokánál kezdi meg. Az először ívó tejesek 2, az ikrások 3-4 évesek. A csoportos vonulás a folyókon felfelé 6-10 oC-os vízben kezdődik meg, ívóhelyül az erős sodrású részeket keresi fel, a mellékfolyókba nem hatol be. A 2,5-2,8 mm átmérőjű ikrákból 100-150 ezer db-ot rak le, 10-18 oC-os vízhőmérsékleten. Az ívás után közvetlenül sok egyed elpusztul, az életben maradtak rögtön visszatérnek a tengerbe. A kikelt lárva 3,1-3,7 mm hosszú, szeptemberre eléri a 7 cm-es nagyságot és a 3,1-3,4 g tömeget (Berg, 1948). Az ivadék tápláléka zooplankton szervezetek, a kifejlett példányok főként halakkal (gébek, szardella, ... stb.) és részben rákokkal táplálkoznak. A dunai nagy hering előfordulása a magyar Duna szakaszon igen ritka, az ívó példányok rendszerint csak Brailáig, esetleg Giurgiuig hatolnak fel. Az 1846-os bizonyító példány megfogása óta csak szórványosan került elő főként a dunai halászok zsákmányából. Legutóbb 1974-ben és 1978-ban Szigetközben fogták ki néhány példányát.

Rutilus rutilus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus rutilus (Linné, 1758); Leuciscus rutilus Linné (Herman, 1887).

A test oldalról lapított, magassága élőhelytől függően változó. Állóvizekben magasabb, szélesebb hátú (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 33), folyóvizekben (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 30) nyúlánkabb (Synek, 1967; Battes, 1972; Libosvársky és Saeed, 1984; Maitland és Campbell, 1992; Pénzes és Tölg, 1994). A faroknyél rövid és alacsony. A száj csúcsba nyíló. A hasúszók kezdete pontosan a hátúszó alapjának eleje alatt van. A mell- és hasúszó aránylag kicsi, a farokalatti úszó jól fejlett. A hátúszó és a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú. A hasúszó és a végbélnyílás között a pikkelyek a vörösszárnyú keszegtől eltérően nem alkotnak élt. A cycloid pikkelyek viszonylag nagyok. A fej és a hátoldal sötét olajzöld vagy ezüstösen barna, oldala ezüstös csillogású, a has fehér. A hát-, mell-, és farokúszó szürkésbarna, a has- és a farokalatti úszó élénk narancsvörös színű. Az írisz a fiatal példányok esetében sárgás, a kifejlett egyedeknél narancsvörös. Magas hőmérsékleti toleranciájának, viszonylag alacsony oxigénszint tűrőképességének következtében nagyon különböző élőhelyeken megtalálható. Előfordul patakokban, folyókban vagy tisztavizű tavakban, holtágakban, csatornákban, gyomhalként tógazdaságokban, de megél a Balti-tengerbe, a Fekete-tengerbe és az Aral-tóba ömlő folyók brackvizében is. Széles elterjedési területén a változékony morfológiai bélyegek alapján számos alfaját írták le (Rutilus rutilus carpathorossicus Vladykov, 1930; Rutilus rutilus lacustris Pallas, 1811; Rutilus rutilus heckeli Nordman, 1840; Rutilus rutilus aralensis Berg, 1905; Rutilus rutilus uzboicus Berg, 1912; Rutilus rutilus caspicus Jakowlew, 1870; Rutilus rutilus fluviatilis Jakowlew, 1873; Rutilus rutilus schelkownikovi Derjavin, 1926), az újabb álláspont szerint a csekély eltérések azonban nem elegendőek az alfaj kategóriájához, így egyes tengerparti területeken honos vándorló formától (Rutilus rutilus m. migratorius) eltekintve a faj egységesnek tekinthető (Holčik és Hensel, 1972). Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Ívóhelyül az áradások során elöntött füves réteket, vagy a víz mélységétől függetlenül a dús szubmerz vízinövényzetet választja. Az 1,2-1,5 mm átmérőjű sárgás színű ikrából 20-200 ezer darabot raknak le a 12-14 oC-os vízbe. Gyakran előfordul, hogy ivartemékét a fogassüllő már fejlődésben lévő ikráira rakja, jelentősen rontva a gazdaságilag fontosabb halfaj természetes utánpótlásának sikerességét. Az ívás gyakran megfigyelhető 10 oC körüli vízhőmérséklet mellett is. Utóbbi esetben az ikra fejlődése 17-18, 12-14 oC-on pedig 10-12 napig tart. A kikelő lárvák 5-7 mm hosszúak, mintegy két hónap elteltével testhosszuk már 26-31 mm, testtömeg pedig 149-274 mg (Tong, 1985). Jellemző módon változik a bodorka populációján belül a két ivar aránya. Az angol Lugg folyóban az első éves korosztály hím:nőstény arányát még 72:23-nak találták. A hímek aránya az idősebb korosztályokban fokozatosan csökkent, a 13 éves halaknál hányaduk már csak 25 %-nyi volt (Hellawell, 1972). Tápláléka igen változatos összetételű. A növényi táplálék kisebb jelentőségű a bodorkánál, mint a vörösszárnyú keszegnél (Niederholzer és Hofer, 1980). Puhatestűek fogyasztását elsőként a 10 cm-nél nagyobb példányok esetében lehet kimutatni, az idősebb egyedek alkalomszerűen kisebb halat is elfogyasztanak. Az ikrások gyorsabban nőnek és tovább élnek, mint a tejesek.

Rutilus pigus virgo Heckel, 1852

Szinonim: Leuciscus virgo (Heckel, 1852); Leuciscus virgo Heckel (Herman, 1887).

A test nyúlánk, oldalról lapított. A fej a testhez képest kicsi. A száj a bodorkától eltérően félig alsó állású. A hasvonal egyenes. A faroknyél rövid és viszonylag magas. A pikkelyek nagyok és vastagok. A hátúszó alapja rövid, szegélye enyhén homorú. A farokalatti úszó alacsony. A hátoldalon zöldesbarna vagy szürkészöld, oldala halványkéken ezüstös, a hasa fehér. A mellúszó halvány narancsvörös, a has- és a farokalatti úszó sötétebb vörös. A farokúszó középen halvány, szélein sötétvörös színű. Ívási időben fején és testének felső részén fehér nászkiütések jelennek meg. A fej kékes színű, a kopoltyúfedő és a test oldala gyöngyházfényű lesz. Az úszók is élénkvörössé válnak. Reofil halfaj, az év nagy részét a folyók erős sodrású részein tölti. Ivarérettségét hároméves korában éri el, ívóhelyének habitusáról eltérő adatok vannak. Egyes leírások szerint ívási időben, március-május hónapokban elhagyja a főmedret és a holtágak, kiöntések vízinövényzetére rakja ikráit (Berinkey, 1966; Pintér, 1989). Más szerzők szerint a folyók gyors áramlású részein a köves-kavicsos mederben ívik, ugyanazon a területen ahol a paduc, a pénzes pér és a márna (Povž és Ocvirk, 1990). Az ovulált ikrák kb. 2 mm átmérőjűek, szürkés-rózsaszínűek. Az ikrások 25-30 ezer ikrát raknak le egyedenként, a víz 10-14 oC hőmérsékleténél. A kikelő lárvák 13-14 mm hosszúak. Életük első napjait a mederfenéken töltik nyugalomban. Táplálékösszetételét még nem vizsgálták. Elterjedési területén ritka halfaj, olyannyira, hogy Szlovéniában szigorúan védett, így az IUCN vörös listájára is felkerült (IUCN, 1988; Povž, 1989).