Vaskos csabak
(védett, 10.000 FT)

Fürge cselle
(védett, 2.000 FT)

Balin

Leuciscus souffia agassizi Cuvier & Valenciennes, 1844

Szinonim: Telestes agassizi (Heckel, 1847), Leuciscus agassizi (Heckel és Kner, 1858); Telestes agassizi Heckel (Herman, 1887).

Teste erősen megnyúlt, hengerded, áramvonalas, oldalról csak enyhén lapított. A feje viszonylag nagy, orra kissé boltozatos. A szem a fejhez képest nagy. A szája félig alsó állású, a felső állkapocs túlnyúlik az alsón. A hát- és a hasvonal kevésbé ívelt, mint a többi Leuciscus fajnál. A hasúszó kezdete a hátúszó kezdete alatt, vagy kissé mögötte van. A hátúszó széle egyenes, a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú. A farokúszó mélyen kimetszett. A faroknyél hosszú. Pikkelyei közepes nagyságúak. A test hátoldala szürkészöld, esetleg sötétszürke, kékes csillogással. Az oldala ezüstös, a test hosszában - a szemtől egészen a farokig - széles szürke oldalpászta húzódik, amely a nász idején a hímeknél lilás színűre változik. A has felé ívelt oldalvonal narancssárga. A kopoltyúfedő és a pikkelyek caudalis vége ugyancsak narancssárga. A színpompát fokozza, hogy az oldalvonal mentén alul és felül egy fekete pontsor húzódik. A hát- és a farokúszó szürke, tövük sárgás, a többi úszó narancssárga. A Rajna, a Duna és a Tisza, valamint néhány mellékfolyójuk (Dráva, Nagyág, Talabor, Tarac, Körös,) tiszta, oxigénben gazdag felső szakaszán él. Ívása májusban a sodrásos, kavicsos szakaszokon csapatosan történik (Vásárhelyi, 1961). Szaporodásbiológiájáról, növekedéséről nincsenek adatok.

Phoxinus phoxinus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus phoxinus (Linné, 1758); Leuciscus phoxinus (Lešniewski, 1837); Phoxinus laevis Agassiz (Herman, 1887).

Teste torpedószerű, áramvonalas, csak a faroknyél lapított oldalról. Feje és szája közepes nagyságú. A hát- és hasvonal enyhén ívelt. A száj torokfelé nyíló. Az oldalvonal a testközéptől kezdődően több helyen megszakad, csak ritka esetben terjed a faroknyélig. A faroknyél hosszú. Úszói a mell- és a hasúszó kivételével viszonylag nagyok. Háta zöldesbarna, a test felső harmada sűrűn pettyezett, oldala zöldes-sárgán fénylő, a közép-vonal tájékán nagyobb, barna vagy fekete foltokból álló sor húzódik. Színezete az élő-helytől, a hal hangulatától függően nagyon variábilis. Ívási időszakban igen kifejezetté válik az ivari dimorfizmus, a hímek feltűnő nászruhát öltenek, amely egészen a nyár végéig megmarad. Hátoldaluk sötét kékes-feketére, mell- és hasrészük élénk kárminvörösre változik. A pontyfélékre jellemző nászkiütések a fej dorzális részét sűrűn borítják. Tipikus élőhelye a hegyi patakok és folyók pisztráng és pér szinttájának oxigénben gazdag, tiszta vize, de az életfeltételeit biztosító síkvidéki folyókban, tavakban és tározókban is megtalálható (Maitland és Campbell, 1992). Hazai tavi előfordulására jó példa a tapolcai Malom-tó populációja. Ivarérettségét viszonylag korán, már kétéves korában eléri. Az ivarérett állomány csapatosan vándorol a patakok felsőbb szakaszán lévő ívóhelyekre. Áprilisban-májusban ívik 10-15 oC vízhőmérsékleten, a patakok 10-15 cm-nél nem mélyebb, köves aljzatú mederszakaszain. Az 1,2-1,5 mm átmérőjű sárga színű ikrákból egy-egy ikrás 200-1000 szemet rak le egy adagban, amelyeket a meder köveire ragaszt. A 4-5 mm hosszú lárvák 3-6 nap alatt kelnek ki optimális körülmények között, az exogén táplálkozásra áttérő lárvák mérete 7-8 mm. Élőhelytől változóan ugyan, de viszonylag gyorsan fejlődnek, az év végére rendszerint elérik a 4-5 cm-es nagyságot. Tápláléka változatos, étrendjében szerepel alga, makrofita, puhatestű féreg, apró rákok, rovarlárvák, vízbe hulló rovarok (Hartley, 1948), sőt más halfajok ikráit is megdézsmálja (Wiesinger, 1959).

Aspius aspius Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus aspius (Linné, 1758); Aspius rapax Agassiz (Herman, 1887).

Teste erősen megnyúlt, hát- és hasvonala csaknem egyformán ívelt, oldalról kissé lapított. A fej hosszúkás, alacsony és keskeny. A száj nagy, az ajkak kemények. Az alsó ajak kampószerűen behajló, valamelyest hosszabb, mint az alsó. Bár ragadozó, szájában nincsenek fogak, ellenben garatfogai erősek, kampószerűen hajlottak. Testüket vékony apró cycloid pikkelyek borítják. Az úszók, különösen a páratlanok nagyok, erőteljesek. A hát- és a farokalatti úszó szegélye erősen homorú. A mellúszó hosszú és hegyes. A hátoldala szürkés vagy kékesfekete, az oldala ólomszürke színezetű, a has ezüstfehér. A hát és a farokúszó szürkésfekete, a többi áttetszően színtelen vagy enyhén vörhenyes. Tipikus élőhelye a folyók középső szakasza és a nagyobb állóvizek. A zavaros és szennyezett vizeket kerüli. A lassú sodrású, hinaras helyeken, a vízfelszínhez közeli vízrétegekben található kisebb-nagyobb csapata, különösen ott, ahol legfontosabb táplálékhala, a küsz nagy tömegben fordul elő. Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. A menyhal és a csuka után az egyik legkorábban ívó halunk. Márciusban hatalmas csapatokban vonul a megszokott ívóhelye felé. A part menti fűzfák gyökereire, vagy a kavicsos, homokos mederre rakja le 1,4-1,5 mm átmérőjű, sárgás, erősen ragadós ikráit. Az embrionális fejlődés 9-12 oC-on 10-15 napig tart, a kikelő lárvák 5-6 mm hosszúak. A szikzacskó 3-4 nap alatt felszívódik, a lárva eleinte kerekesférgekkel, majd plankton-rákokkal táplálkozik. 3-4 hónapos korban lassan rátér a ragadozó életmódra, a kétéves balin már csaknem kizárólag halakkal táplálkozik (Trzebiatowsi és Leszczewicz, 1976). Viszonylag hosszú életű és nagyra növő halfaj.