Lostprophets - Shinobi vs. Dragon Ninja (acoustic version)
2008-11-09, 12:23 amMert jó: YouTube!! 
Ahogyan a levelek hullanak
2008-11-07, 10:53 pmÖrkény után szabadon.
Ahogyan a levelek hullanak, abban nincsen semmi különös. Természetes. A fa rügyezik, virágzik, terem, majd alváshoz készülődvén levetkőzi ruháját. (Elég perverz dolog a fától, hogy meztelenül alszik, nemde?) Ez az élet rendje, a természet körforgása: a levelek néha lehullanak. De hogy miért? Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fa, rajta pedig számtalan levél. Csüngtek, csüngtek a levélkék és vígan süttették hátukat a napon, hintáztak a szellőben, csevegtek éjhosszakat egymással évszázadokon át. Egy napon, mikor az idő hidegebbre fordult, az egyik levélke lenézett a rémületes mélységbe, s kíváncsivá lett: milyen lehet zuhanni. Hát gyávasága nem nőtt túl kíváncsiságán: lerázta magát az ágról és zuhant… Zuhant, zuhant, míg földet nem ért. És ott maradt. Mozdulatlan. A levélke szomszédai szomorúan nézték, hogy elhagyták őket, és egy idő után nagyon mardosta őket a levélke hiánya. Így hát utánamentek. A többi levélkének is elkezdett hiányozni volt szomszédja, ők is lepottyantak a fáról. És így tovább, mígnem a fa teljesen kopasz lett. A sok-sok levél pedig tovább csevegett a földön, míg el nem rohadtak.
…és még mennyivel többet lehet arról beszélni, ha éppen másról nem akarsz, arról, ahogyan a levelek hullanak!
Apologize
2008-11-07, 12:00 amI’m holding on your rope
Got me ten feet off the ground
And I’m hearing what you say
But I just can’t make a sound
You tell me that you need me
Then you go and cut me down, but wait
You tell me that you’re sorry
Didn’t think I’d turn around and say
That it’s too late to apologize, it’t too late
I said it’t too late to apologize, it’s too late
Too late, oh
I’d take another chance, take a fall
Take a shot for you
And I need you like a heart needs a beat
But it’s nothing new
I loved you with a fire red, now it’s turning blue
And you say sorry like the angel
Heaven let me think was you
But I’m afraid
It’s too late to apologize, it’t too late
I said it’t too late to apologize, it’s too late
It’s too late to apologize, it’t too late
I said it’t too late to apologize, it’s too late
I said it’t too late to apologize, it’s too late
I said it’t too late to apologize, it’s too late
I’m holding on your rope
Got me ten feet off the ground
Most csak ennyi. Bocsánat.
A szerelemről
2008-11-05, 6:18 pmÖrkény után szabadon.
Nem, most nem a szeretetről beszélek, amit lényegében bárki iránt érezhetsz. Hanem a szerelemről, arról az ismeretlen, meghatározhatatlan valamiről, ami pislákolva gyúl, majd tombol benned. Arról, amit szenvedélynek is nevezhetnék akár. A csiklandozó vagy éppen ordításra sarkalló vágyról, hogy belebújhass a másikba, beszélek. Úgy is mondhatnám: a túl magasra hágott szeretetről…Legyen a szerelem egy tölgyfa.
Mert milyen is egy tölgyfa? Ősi, erőteljes, hosszú ideig meríti a föld javait és pergeti leveleit évszázadokon át. Olyan, mintha mindig is létezett volna a világon; öröknek tetszik, elpusztíthatatlannak. Bárhol megél, a Földön akárhol megtalálható. Szinte. Tiszta szerelem…
Állt egy tölgyfa a mező közepén. Terebélyes árnyékát úgy osztotta az alatta kibúvó füvekre, hogy azoknak egy kósza sugár sem jutott a Napból. Magasra kelt, mert erejét olyan földből szívta, ami neki a leginkább megfelelt ahhoz, hogy hosszan bontogassa ágait: nemcsak a talajból, hanem a száz meg száz ember tekintetéből. Mert egy út vezetett a réten át, egy kitaposott, keskeny ösvény, s ki azon járt, messziről láthatta a tölgyfát. És a fa ősi varázsa odavonzotta mindet, hogy átvágtak a füvön, és csodálva topogtak pompája előtt. Csaknem imára borultak, annyira nyűgözte őket a tölgy hatalmassága. Majd ábrándozó gondolatokkal továbbmentek.
És észre sem vették, hogy, mert elragadta őket egy ismeretlen mágia, hány meg hány fűszálat tapostak a földnél is mélyebbre ezalatt.
Nem célozgatok. Csupán rébuszokban mondtam el, mit gondolok a szerelemről. Ha nyíltan leírom, pszichiáterhez küldenétek, vagy legalábbis megbotránkoznátok.
Furcsák az álmaim
2008-11-04, 5:40 pmMostanában mindig valami furcsaságot álmodok. Hol egy Puma nevű kislányt emel fel a gondolatával a “mesterem”, hol egy autó hátsó ülésén ülök, miközben én vezetem, hol a volt némettanárom rendezi át az erkélyünkön tartott ceruzakészletemet. Etc. A kedvencem mégis az volt, amikor lefekvés előtt egy történeten gondolkoztam és elaludván megálmodtam egy epizódját, ami addig eszembe sem jutott… mit lehetett tenni, beleszőttem a történetbe azt is. 
Ilyet még nem csináltam azelőtt. És ez jó! 
Szóval különös, nagyon különös… Alig emlékszem az álmaimra, csak azt tudom, hogy furcsák és folyton előjönnek, ha álomba mélyedek. Jé. Szóval akkor szöknek elő valahonnan agyam rejtett bugyraiból, ha elalszok. Nem tudom, miért. Talán mert sokat gondolkozom?…
Mellesleg: hiányzik az írás. És hiába szövögetek folyton “regényeket” a fejemben, nincs miről írnom. Csak ilyen hülyeségekről, mint például: furcsák az álmaim…
István
2008-10-17, 9:40 pmMert volt ma egy szép élményem… Meglepődtem magamon! De most túl fáradt vagyok, hogy kifejtsem. És szeretem is csigázni a jónépet azzal, hogy egy férfi nevét írom be, mint bejegyzésem címe, és közben nem mondok semmit! Majd holnap. Na nem mintha addig bárki is olvasná ezt… sőt! Na mindegy. Holnap kifejtem, ki a csuda az az István…
Frissítés
Tehát az úgy volt, hogy pénteken este 6-ig dolgoztam a Bakkernél ( ), de kicsit elszaladt az idő a sok duma miatt, így háromnegyed 7-kor szabadultam ki az irodából… Nyargaltam a végállomáshoz, mert ott szoktam felszállni a PIROS 40-ESRE (nem érdekel, hogy 240E már a neve…). Éppen az orrom előtt ment el az egyik, gondoltam, nekem a FEKETE 40-ES is jó lesz - mindkettő a Móriczon tesz le, ugye, ahova éppen igyekeztem. De valamiért nem mentem át a FEKETE 40-ESHEZ… Megvártam a PIROSAT. És felszálltam rá. És leültem. Jé, de izgi. És láttam a táblán, hogy “Garázsmenet, Sasadi út”, vagy valami ilyesmit. A Sasadinál aztán felálltam, hogy leszállok, de sokat fenn maradtak a buszon, a sofőr sem pattogott, hogy megszabaduljon utasaitól, így gondoltam, maradok. Azért nem lepődtem meg, amikor nem a felüljáróra hajtott, hanem a Nagyszőlős utca felé… Gondoltam, a garázs előtt van egy buszmegálló, ott letesz minket. Hát nem. Szépen befordult a garázshoz, és annak kapujában pakolt le minket! Tetszett a dolog, hiába voltam már nagyon-nagyon késésben… 
Ismerem arrafelé a járást, hát elindultam, hogy egye fene, villamos helyett busszal megyek nagyanyámhoz (mert hozzá tartottam). Megyek-megyek, mire leszólít egy srác, s megkérdi, hogy jut el a Móriczra. Mert hogy nem járt még errefelé… Mondom neki, hogy én is arrafelé tartok, menjünk együtt. És szépen beszélgetésbe gabalyodtunk… Kiderült, hogy végzős egy nyóckeri gimiben, amúgy meg Budaörsön lakik és pszichológiát akar tanulni; nem szereti a tüc-tüc zenét, folyton könnyezik a szeme, és túlságosan érett a gondolkozása - a korabeliekhez képest. Szóval elsétáltunk a Móriczig. No, Morphey ránk talált azon az esten: milyen villamos állt benn a megállóban? Na, milyen?! IGEN! “Garázsmenet, Mester utca felé”… 
Felszálltunk rá - s még jó, hogy tudtam, hol is kanyarodik el a villamos, így leszálltunk a Borároson, vártuk a következőt… Ő a Wesselényi utcáig ment, én a Blaha Lujza térig, úgyhogy csak egy megállóra hagytam egyedül. Tetszett a srác. Mármint nem úgy, hanem úgy. Szimpatikus volt, és iszonyatosan rendes, igaz, a hangja érdekes volt… Mielőtt leszálltam, gyorsan megkérdeztem, hogy hívják. István. Jé! Nem gondoltátok, igaz? Ezzel engedett utamra: “A következő garázsmeneten találkozunk!” És miután leszálltam, vigyorogva tettem meg az utat a Blahától a Köztársaság térig… Mert vadidegennel még nem dumáltam, főleg nem ilyen jót és ilyen könnyen! És mert első alkalom, hogy az a vadidegen, aki leszólít, nem részeg, hajléktalan, illetve 50 és a Halál közötti…
Szóval: !!
A Sors Keze
2008-09-30, 3:43 pmKi gondolta volna, hogy a Sors Keze egy irodában is tevékenykedik?…
Tegnap (hétfőn) dolgoztam a Bakker-Holland Kft.-nél. Címeket, ill. megrendeléseket pötyögtem be a számítógépbe. Az egyik megrendelőt, miután végeztem vele, félre raktam, s néztem a következőt. Észrevettem, hogy ő is ugyan abban a hónapban, ráadásul ugyan azon a napon született, mint az előző (03. 11.), s ezen jót mosolyogtam. Visszanyúltam a már kész pakkhoz, hogy megnézzem, tényleg ugyanakkor születtek-e, s nagy meglepetésemre egy ismeretlen nevű, című, születési dátumú megrendelőlap került a kezembe. Vagyis: véletlenül összefogtam két megrendelést, s az egyiket úgy tettem félre, hogy nem rögzítettem a gépben… Ha nem ugyan azon a napon születik az a két ember, soha nem veszem észre a hibámat…
A Sors Keze.
Játék
2008-09-14, 11:50 amMint a Lépcsőn, úgy itt is közzé teszem, hátha valaki nem látta még ott, a linket: BITEFIGHT!!
Köszike és bocsika…
Könyvajánló: a Jenki és az Ír
2008-09-11, 12:48 pmHenry David Thoreau: Walden
“I went to the woods because I wished to live deliberately, to front only the essential facts of life, and see if I could not learn what it had to teach, and not, when I came to die, discover that I had not lived.”
[”Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpuszítani mindazt, ami nem volt Élet, Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.”]
- magyarázza Henry David, miért is költözött ki 28 éves fejjel az erdőbe a Walden-tó partjára (Massachusetts, USA). S miért élt ott több mint két évet…
A Walden röviden és primitív módon megfogalmazva arról szól, hogyan is kell (kéne) élni, s ha egyetlen szóba akarnám sűríteni a tanácsot, amelyet ad, ezt írnám: egyszerűsíts! Mert a könyv lapjaiból merítve: az élet egyszerűségén van a hangsúly, nem érdemes (és nem is szabad) túl sokra vágyni, mikor az egyszerű dolgokban több öröm és élet rejlik, mint a ragyogó, pompás, sokak által nagyrabecsült formákban (pl. ékszerek, díszített ház, bőséges lakomák…). Az egyik legrosszabb, ami történhet az emberrel, hogy birtokol valamit: mert ami az övé, azt félve őrizgetni fogja, s tulajdona mellé még több ingóságot kíván szerezni. A másik pedig az, hogy az ember megpróbál megfelelni a társadalom elvárásainak, kísérletet tesz (úgymond) a beilleszkedésre - a hajtás, a munka, az élet elengedhetetlennek hitt feltételeinek megteremtése pedig örökös hajtásba taszítja az embert. Ha egyszer valaki megízleli a mézt, vágyhat aztán megint a sóra, melyen egészen azidáig boldogan éldegélt?
Henry David, mint beismeri, olyan spártai módon akart élni az erdőben, hogy elkergesse mindazt, ami nem Élet. S ez, mert a melankólia és a magány mindvégig távolt állt tőle, sikerült neki. Visszatért a Természethez és feloldódott benne. Elkergetett minden mesterségest, minden szükségtelent, s oly egyszerűen mégis oly tartalmasan élt, hogy bárki megirigyelhette volna. Pedig ő nem akart senkit ösztönözni: inkább - jó orvos gyanánt - saját magán kísérletezett, s tapasztalatát könyv formába öltöztette végül.
A könyv nem egy kalandregény, inkább filozófia és természetrajz. Az olvasást a gyakori száraz ismertetések adják (pl. számítások, árak-kiadások leírása stb.) Ettől eltekintve azonban élvezhető, könnyen érthető és átérezhető a regény - szerintem! Kézhez vétele óta kísért a vágy, hogy keressek egy magános erdőt magamnak…
Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei
“Drakula vagyok; legyen üdvözölve házamban, Mr. Harker!”
Bram Stoker 1890-ben Vámbéry Ármin (budapesti egyetemi tanár) úrtól hallotta III. Vlad tepes havasalföldi vajdáról (15. század), akire a nép a “Karóbahúzó Vlad”, később a “Drakula gróf” nevet nyomta (dracul = sárkány, ördög), mivel hírhedt volt kedvenc kivégzési módszeréről, a karóbahúzásról… Bram hét esztendőn át tartó kutatás után végül megalkodta a világ leghíresebb vámpírját, Drakula grófot - ezáltal horror- illetve levélregénye lett a forrása minden vámpírtörténetnek.
A regény rengeteg műfaji besorolása között a “levélregény” is szerepel, mivel a történetet a szereplők naplóbejegyzéseiből, leveleiből, valamint újságcikkekből és táviratokból ismerjük meg. Így nem csupán párbeszédeket és leírásokat olvashatunk, hanem úgymond belső monológokat, a szereplők mások előtt titkolt gondolatait is magunkévá tehetjük, ezáltal az olvasó mindenki főlé helyezkedik; a könyv “írói” nem, az olvasó azonban omnipotenssé válik.
Túl sokat nem írhatok a regényről, mert - nagy sajnálatomra - a belőle készült (egyik) filmet jóval előbb láttam, minthogy az alaptörténetet olvastam volna, ezért előttem már az olvasás közben nem volt titok. De ha már szóba hoztam, ajánlom mindenkinek a Coppola-féle filmváltozatot: Drakula (1992; Gary Oldman, Keanu Reeves, Sir Anthony Hopkins, Winona Ryder…). Persze az 1931-ben készült film is érdekes lehet, ha másért nem, a Drakulát játszó temesvári születésű Lugosi Béla miatt…
Nem félelmetes, nem ijesztő, csak néhol borzongató - a regény. Az 1985-ben kiadott példány kicsi, zsebre vágható, s érdekes benne felfedezni a tartalmi hibákat… Én beleszerettem - de az én vagyok.
Jó olvasást (és filmezést)!
Rövid beszámoló
2008-08-20, 1:04 amMost egy kis gyors beszámoló következik, mert már illene megörökítenem itt az elmúlt pár nap eseményeit, mivel történt ez meg az, csak valahogy nem jöttem rá, hogyan is kéne kezdenem… Na nem mintha most tudnám, miképp vágjak bele, de azért próbálkozom. Talán in medias res, azt’ annyi.
Egy szép, viharosan és hidegen kezdődő szombati napon megjártam a Dunántúlt, a Duna-Tisza közét és a Tiszántúlt, noha mindössze két városnak földjét érintettem lábammal. Volt ez úgy, hogy le kellett mennem Szegedre albérlet-nézőbe. Tettem is azt. Budáról indultam (ugye, mivel itt lakom), átbattyogtam Pestre (mert a Nyugati pályaudvar pedig ott lakik), majd vonattal Cegléden, Nagykörösön (Nagykőrösön? fogalmam sincs, hogy írják), Kecskeméten, Kiskunfélegyházán és Kistelken keresztül eljutottam Szegedig, s mivel volt még sok-sok időm a megbeszélt találkozó előtt, úgy döntöttem, sétálok, s mintegy véletlen rátaláltam a hídra, hát átbattyogtam a Tisza felett: így kerültem a Tiszántúlra. Azután elég könnyen megtaláltam az 5-ös metrót, ami troli, csak én valahogy folyton lemetróztam… nem volt nehéz feladat rábukkanni a megállóra, lévén csupán a vezetékeket kellett követnem. Azzal eljutottam az albérlet közelébe, ahol egy kicsit kóvályogtam, és nagy ügyesen megkérdeztem egy motorszerelő, félmeztelen bácsit, hol van a Zsitva sor, mire közölte, hogy ott, ahol állok. Utcatábla luxus. Majd befutott a főbérlő-jelölt néni, akit a festett haja ellenére jó negyvenesnek tippeltem volna, de a későbbi beszélgetés során kiderült, hogy már nyugdíjas… Jól tartja magát. És kedves is. A lakás maga másfél szobás, de a nagyszobát nem adják ki, így marad egy félszoba, konyha, fürdő és egy kicsi előszoba. Nem nagy, de számomra tökéletes. Ezt közöltem vele, meg is állapodtunk. Huszonhatodikán, amikor megyek beiratkozni, írunk egy szerződést, hogy megállapodásunk hivatalos formát öltsön. Tehát kijelenthetem: nem fogok a híd alatt aludni, amíg egyetemre járok! Jippí meg hasonló örömkiáltások. Mindezek után ideje volt már elindulnom a pályaudvar felé, elvégre egy csöppet többet időztem, mint amit eredetileg terveztem… És persze, hogy visszafele eltévedtem! Ez nem pontos megfogalmazás, mert nem eltévedtem, hanem csupán rossz irányba szálltam fel a villamosra, ami busz, a sínek javítása végett. Ergo villamospótló autóbusz (jele: 1V). Tehát a megérzésemre nagy okosan nem hallgatva tettem egy kis városnéző körutat, s ennek köszönhetően legeltethettem szemem a Szeged Pláza épületének gyönyörű szögletes vonulatain! De aztán persze visszataláltam arra a pályaudvarra, ahonnan jöttem, jegyet vettem, elszórakoztattam magam, felszálltam a vonatra, leszólítottak (egy kedves-perverz 31 éves “bácsi”, aki majdnem őrjöngő rohamot kapott, amikor lemagáztam…), beszélgettünk, majd az út felét csendes magányomban töltöttem, zenét hallgattam a csend megtörése végett, és a kabin (vagy hogy hívják) előtt, a lehúzott ablaknál - csak hogy a hajam teljesen összekócolódjon a huzattól - táncikálva tátogtam kedvenc számaim szövegét. Hülyének néztek, de kit érdekel? Nagy volt a kísértés, hogy a Kőbánya-Kispest vagy esetleg a Budapest-Zugló nevű megállónál szálljak le, de gondoltam: végállomástól végállomásig viccesebb utazni. Végül mégis a Nyugatinál kötöttem ki, keringtem egyet a városban, hogy hazajussak, majd fájós lábbal, szorító cipővel és kicsit fáradtan megérkeztem. Azzal a tudattal, hogy van albérletem. De ami akkor még nagyobb boldogságot okozott: hogy egy nap alatt bejártam a Dunántúlt, a Duna-Tisza közét és a Tiszántúlt!
Így telt a szombatom, 16-án. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a nap mondása, minden esemény ellenére, visszatértemkor, a négyes-hatos villamoson hagyta el egy asszony száját; három fiúval rendelkező anyuka, aki - szegény - sehogy sem boldogult csemetéivel, mondta: “Nem azért szültem gyerekeket, hogy megőrüljek.”
Másnap délután nem fértem a bőrömbe, valamit kellett cselekednem. No, akkor markoljuk fel a fényképezőgépet és irány a város! Konkrét céllal természetesen: templomok. Néhány templomos képem elkallódott valamely elhanyagolt memóriakártyán, vagy az éterben keringenek valahol, nem tudom, mindenesetre lényeg a lényeg: nincsenek meg. Így elhatároztam, hogy azokat a templomokat újra lencsevégre kapom. Elzarándokoltam az 59-es villamossal a Zólyomi lépcső nevű megállóhoz, pontosabban az ott lévő templomhoz, s minekután megállapítottam, hogy gyatrák a fényviszonyok, készítettem róla néhány tűrhető fényképet. Egy-két ember látta, amint fotózok. És egy templomot fotózó alakot nem is néznek hülyének. Csak akkor, ha mindezt halálfejes medállal a nyakában teszi… Nem baj, szeretek ambivalens lenni. Ezek után sétálgattam, pedig még mindig éreztem szegedi túrám izomfájdalmait, és egy másik templomot, a Beethoven utca és a Böszörményi út sarkán fekvőt látogattam meg. Ezek után újabb séta, egészen a Krisztina térig. No, arról a “kis” sárgaságról még nem készítettem fényképet, de ha már a közelben jártam, odaevickéltem. Mert utam előtt térképen tájékozódva láttam, hogy még egy templom van a környéken, felszálltam az általam még sohasem használt 78-as buszra, hogy azzal a Naphegy térig menjek. Körbenéztem, de sehol sem találtam templomot… csak valami imaház táblája szúrta ki a szemem, vagy mi. De torony, kereszt, “bunkó”, egyéb, semmi… sehol. Döglött sünikére azért felfigyeltem. Ott volt a bundás tüskéje meg a csontváza. Festői fotók születtek róla! Ezt újabb séta követte, majd 8-as buszozás, majd 139-ezés, majd 53-asozás, majd otthon, édes, puha otthon! Azt hiszem, jót aludtam azon az éjjelen… Azért másnap ismét útnak indultam: most a pesti oldal volt a cél: Március 15-e tér, Petőfi tér, Ferenciek tere, Váci utca és környéke, Cházár (ejtsd: császár) András utca, Bosnyák tér. Utóbbi kettőre már nem volt energiám… de öt templomot azért “megszereztem”. Ha már úgyis ott voltam, gondoltam, benézek tesó munkahelyére (a Váci utcában eladó egy boltban). Utána, már hazafelé tartva, soha nem tapasztalt rosszullét lengett körül: látásom meggyengült, fényfoltos lett, gondolataim szerteszóródtak, agyam eltompult, gyomrom megkeményedett és sajgott, s mintha valamit nagyon ki akart volna lökni magából, hogy még a rágózás is felkavarta. Kábé 20 perces ácsingózást követően kerültem ilyen állapotba, minekután hiába, de azért vártam a buszt. Végül úgy döntöttem, nem érdekel, milyen busz jön legközelebb, felszállok rá. Így is tettem; a huzat és maga az a tény, hogy utazom, csillapította rosszullétemet. Természetesen ennek köszönhetően kerülővel jutottam haza, az egy helyett három átszállással, de legalább nem ájultam el, s még csak nem is ásítottam színeset… És ez jóóó!
Ma - ami már tegnap… - is gondoltam rá, hogy mehetnék templomozni, ám némi mérlegelés után a pihenés és a semmittevés mellett döntöttem. Persze délutánra meguntam magam, gyorsan szerveztem egy találkozót, amiből aztán kettő lett, úgyhogy a napom a végére felpörgött, pedig milyen lassan indult! Nem bántam, legalább csináltam valamit. (És suttogva kijelenthetem, hogy már három autót is vezettem! A harmadik az egyik barátnőm kocsija volt, aki néhány hónapja kapta meg a jogsiját, de már van autója… Hogy az a! )
Tehát ez történt velem mostanság. Röviden, félszavakban. Csak ahogy azt tőlem már megszokhattátok!