2008. augusztus 11-12-én egy 10000 (tízezer) főre kiírt pókertornán bő három óra játék után 62. lettem! 
Ez azt jelenti, hogy 9937 játékost hagytam magam mögött!
A gratulációkat előre is köszönöm, és tudom, hogy zseniális vagyok, és hogy mindenki nagyon büszke rám, magamat is beleértve! 
Szeretek Texas Hold’emezni! 
Közmondás
Aki mindenki barátja, mindenki bolondja.
Eleven Hold
Kell a társ két nagy szemmel,
ha másért nem, csak, hogy kivegye azt a golyót,
s a folyód keskeny medrét az útba vájja,
és veled lépjen a sárba,
s ha kell, hát szóljon rád, ha szöknél,
egyik más világ sem jobb ennél.
Aldous Huxley
A barátok egyik legfontosabb szerepe, hogy - enyhébb és szimbolikus formában ugyan, de - elszenvedjék a büntetéseket, amelyeket ellenségeinknek szánunk, ám rajtuk nem tudunk végrehajtani.
Seneca
Ha önmagunkat tartjuk szem előtt, s azért kötünk barátságot, rosszul számolunk. Ahogy kezdtük, úgy is végezzük: barátot szereztünk, hogy segítséget hozzon a bilincsek ellen, s ő, mihelyt megcsörren a lánc, elillan. Ezeket a barátságokat nevezi a nép futónak. Ha érdekből választottunk valakit, addig fog tetszeni, ameddig érdekünk fűződik hozzá. Ezért nyüzsög barátok tömkelege a szerencsések körül; a bukottakat magány övezi, s onnan menekülnek a próbatétel idején.
Stephen King
- Nézze, fiam, maga fiatalabb annál, hogysem el tudná fogadni mások bölcsességeit, de megmondhatom: a szerelem nagy ellenség. (…) Bizony. A költők örökké félreismerik a szerelmet. Sokszor szántszándékkal. Mert a szerelem nagy mészáros. A szerelem nem vak. Ohó, korántsem. Inkább kannibál, és olyan a szeme, mint a sasé. A szerelem rovarszerű. És örökké éhes.
- Mivel táplálkozik? (…)
- Barátsággal. Barátságot zabál.
Régóta már - hogy miért, nem tudom - nem tör rám a félelem fergetege. A sötétség inkább ismerős, mintsem rettegett ismeretlen: vendég, akit szeretettel látok. Ijedség is csak nagy ritkán fog el, amikor eszembe jut régi félelmeim szürke árnya, de mint a cigarettafüst, hamar tovatűnnek, még ha letüdőzöm is. Ma azonban rég látott riadalom kúszott belém, amint megpillantottam a külvilág dolgait…
Ígéretem vitt arra, hogy egy könyvesboltba, egy bizonyos könyv után loholva, betegyem a lábam. S bár ne tettem volna, hogy segítségkérés helyett elkezdek nézelődni odabent, hátha találok valami kedvemre valót! Seregszemlét tartottam a polcokon, olvasgattam a címeket, csak egy-egy ismerős kötetet vettem kezembe. S amint láttam ezeket az újdonságokat vevőre várva, hirtelen megütköztem a könyveken. Címeik olyan üresek voltak, mint amilyen csak a félelem lehet, úgy megingatott az irodalomba vetett hitemben, mint ahogy vihar sem ingat meg nyílt vizen hajót… Hát miféle társadalom az, ami ilyen “remekeket” produkál, s ami - jaj! - igényli is? Tömérdek kötet színes, borítóval, jónak tetsző, szépen hangzó szavakkal azon a borítón, s belül évszázados tartalom megbolondított szórenddel, őrült összevisszaságban… “Nincs új a Nap alatt.” Hát mit írhatnak még; mit írhatnak ennyit? S mi végett, ha egyszer az ember önnön nagyságát csodálja, mintsem csodálja mások tetteinek történetét?
Akkor, ott bent, növekvő kétségbeesésemben gondolat suhant át agyamon: én nem leszek soha egy érthetetlen cím és színes minta a polcokon. És megértettem, miért kardoskodik Thoreau annyira a klasszikusok mellett. Mert ők még mondtak valamit… S ezek után alig bírtam elég gyors lenni a kijáratig.
“Auschwitz után nincs irodalom.”
Volt nekem egy általános iskolám, és voltak ott barátaim. Öt évvel ezelőtt elváltunk, és azóta csak kettejükkel tartottam a kapcsolatot (az ötből) úgy-ahogy. Valahogy eszembe sem jutottak, valahogy nem is érdekelt, mi történt velük, nem gondolkoztam ezen… Aztán a héten (talán kedd éjjel) az jutott eszembe, mintegy véletlen a semmiből, hogy jó volna találkozni velük. Cselekedtem is, akkor éjjel, éjfél után valamivel, mert úgy sejtettem, hogy ha akkor nem vetem fel nekik az ötletet, alvás után nem lesz hozzá kedvem. Így hát hova máshova fordulhattam volna segítségért, mint IWIWhez… 
Mint az öten az ismerőseim között voltak, tehát (ugye) írtam nekik egy roppant vidám és beszédes levelet, melynek a mondandója annyi volt (röviden): szeretném látni a hülye fejüket és kifaggatni őket az elmúlt pár esztendőről! Válasz érkezett: négy. Megtudtam, ki és mikor ér rá, hát megállapítottam az alkalmas időpontot és helyszínt, mert nekem, mint szervezőnek, ez a feladatom! Így adtam tudtukra az eredményt: 23-a szerdán, délután 5 órakor találkozunk! Beülünk a környéken egy helyre és elbeszélgetünk az életutakról, a közös múltról stb. És jó lesz. Furcsa lesz. Négy alak (vagy öt, még nem mondtam le róla!) a múltból, akikkel nyolc (illetve kettő) évet töltöttünk együtt, kisebb-nagyobb megszakításokkal persze. Megváltoztunk, átértékelődtünk: felnőttünk… És most vissza a múltba, egymást ismerve egymást újra megismerni.
Mert jó lesz.
More than a memory…
Straight flush-öm volt. Életemben másodszor.
Amit Ő tudott, azt te is régóta tudod már. Merd beismerni.
Egy pillanatot megragadni a rengeteg millióból… ott, abban az egy pillanatban létezni… csak annak élni, semmi mással nem törődni… Nem is olyan egyszerű, nem igaz?
A világ mindig ott lábatlankodik, ahol nem kéne neki… Van, aki megzavar, van, aki kizökkent, van, aki (általában és jobb esetben akaratlanul) beledugja az orrát abba a levesbe, ami nem az övé. Vagy mi. Most összevontam két mondást, nem baj. A lényeg átjön, ugye? Mert én olyan vagyok!…
Szóval az élet sok kicsi pillanatból áll. A most már a múlt és a jövő a most, illan, jön, megy, kavarog, fordul, táncol vadul, ahogy tetszik: a lényeg, hogy az idő múlik. A sok kicsi pillanat órákká lesz, napokká, évekké… És az ember ott tart a végére, hogy elfelejtette azt is, amire mindazok után emlékezett, amiket elfelejtett… De azért mindig akad, amire emlékezni lehet - amiben élni lehet. A múlt, az múlt. A valóság, az az élet.
Vannak olyan lehetőségek, amikről azt hiszed, nem szabad elmulasztani őket, mert egyszeri, soha vissza nem térő alkalmak. Ez nem igaz. Nincs vissza nem térő alkalom. Tökéletes pillanat, az van. Tagadhatatlan hiszek a sorsban: hiszem, hogy mindennek eljön az ideje. Van mindennek tökéletes pillanata, amibe beékelődik a sok kicsi pillanat közé, és valami újat hoz. Valami mást. Változást.
Öszefoglalva, mert eme zavaros szavak után szükségét érzem a szentenciának: minden pillanatnak megvan a maga helye az életnek nevezett káoszban. Nem szabad siettetni, mindig eljön. Csak meg kell tanulni érezni, mikor, melyik pillanat mire tökéletes. Mint ahogy én tettem most: ideültem, gépelek, mert a pillanat valahogy ezt akarta tőlem, és én is őtőle. S ha valamire elérkezettnek tetszik a pillanat, akkor élni kell vele. Csak ott, csak akkor, csak Neked!
Azt hiszem, én tényleg zseniális vagyok.
Mert mi más kellhet ahhoz, hogy 11-12-ből kiválasszuk azt az egyet, amit nem akarunk, ha nem más, mint zsenialitás?
Mert nem úszod meg komment nélkül. Bocsika.
Tegnap este (éjjel) megvilágosodtam. Egy beszélgetésnek köszönhetően, de most nem ez a lényeg. Rájöttem ugyanis, miért is olyan jó a fájdalom…
Igen, a fájdalom lehet könnyű. Viseléséhez hozzászokni könnyű. Kikecmeregni belőle nem könnyű. De ha a fájdalom olyan rossz dolog, olyan el- és megvetendő érzés avagy magatartási forma, miért “cselekednek” ilyen sokan ekképpen? Megmondom én.
A fájdalom van. A fájdalom egy érzés. Nem számít, hogy negatív érzés. Van. Az élet része. Valamikor mindenki szenved, legalább egyszer. Tökéletes, sértetlen boldogság nem létezik (hosszas filozófiai “okfejtést” mellőzve is remélem, hogy ezt elhiszed nekem, mert miért ne hinnéd). Nem az számít, hogy milyen. Csak az, hogy egy érzés. Ha nem érzel, olyan, mintha nem is élnél. Ha érzel - nem számít, hogyan -, akkor élsz. Az emberek azért szeretnek szenvedni, mert úgy érzik, hogy élnek. Valahogyan. Akárhogyan. Az nem számít. Élnek.
Bő fél éve még nem értettem meg ezt, mára eljutottam odáig, hogy igen. Éppen ezért vélem (most már) úgy, hogy a fájdalom és a szenvedés “hajkurászását” nem kell megvetni, nem rossz dolog az. Azok az emberek, akik feltűnően vágynak a szenvedésre, ezen érzés hatására érzik úgy, hogy élnek, ebben tudnak úgymond kiteljesedni. Nekik jól van ez így. Mert ha akarnának, változtathatnának. Csak ők nem akarnak. Ezt találták, ebben szeretnek élni.
Ismerek egy embert, akinek tényleg megvan mindene, amire vágyott. Tökéletesen boldog lehetne. De nem az. Mert szeret szenvedni. És jól van ez így.