Becsvágyó, nagyra törő terveit általában valóra is váltja. Óriási az önbizalma, és amit a fejébe vesz, azt valóra is váltja. Magabiztos, határozott, uralkodó, sőt, inkább „elnyomó” típus. Képes az akaratát ráerőltetni környezetére, méghozzá úgy, hogy közben kivívja az emberek tiszteletét.

Rendkívül szenvedélyes, csodálatos szerető, kifogyhatatlan az erotikus ötletekből. Nem féltékeny, mert biztos saját vonzerejében és úgy véli: a társának aligha marad ereje ahhoz, hogy kicsapongjon mellőle.

Bár nemrég Szaffi aszonta, ne köszönjem, de én azért megteszem:

KÖSZÖNÖM!!

Soha szebb születésnapot… ^^

Rám száll a hajnal
Ma egy egész más nap vár
Túl tiszta aggyal
Mégis valami bennem jár!
Meleg tenger víz,
és a mélység hív
de ez más - nincs halálvágy
Hegyek ormán száll, ez a vég,
vagy csak nem értettem még

…

Valami börtön nyílt meg, nézd
Valami hív
Valaki engem választott, és istenít!

Mért vagyok ma jól?
Hisz vérem ma csak tisztán vér
Mért esik ma jól,
ha ő is a szemembe néz?

A Volt Szerelemhez

Kedves, drága idegen,
szerelemnek koldusa!
Te, ki csendben figyeled,
hová sodor engem a
sors, az a parancsoló,
gyere most közelebb,
hadd leljek suhogó
bársony öledben
védelmet, nyugodalmat.
Fáradt a szívem, mert
gyötörtek, kínoztak,
kínoztak már eleget…
Most mégis hívlak téged:
gyere, ülj le mellém
rád vágyom, érted
kínjaimat elfeledném…
Csak jönnél, és fülembe
suttognál nyájas szót!
Fejed hajtanám keblemre -
érezd: tiéd vagyok…
Gyere, s én neked adom,
ha azt kéred tőlem,
ártatlanságom,
testem, lelkem, vérem.
Csak gyere, mert az ősz
leheletével mérgez!
Te, kedves, ki őrködsz
mindenek felett,
csak te hozhatsz rám
áldást csókoddal:
e börtön, az élet, bezár -
adj nékem szárnyakat!
Adj nékem szárnyakat…

Gyermekkorom emlékére búcsúztatóul.

~*~*~*~ 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lányka, aki örök boldogtalanságra és békétlenségre teremtetett. Amikor születése előtt a Sors Könyvének elébe állították, ő gondolatával csupán egyetlen szót írt a saját oldalára: “szenvedés” - úgy gondolta, jó móka lesz. Ezek után megszületett, szépen lassan elfeledett mindent, mi jó volt, és sorsának beteljesítését tűzte ki magának célul…
  Élt, éldegélt, csapás csapás után érte őt, de lelkét, fényes akaratát egy sem törhette meg. Nem értette ugyan, mire ez a sok kín, miért veri őt az Ég ennyire, de elfogadta, tűrte, túlélte minden. S mihelyt szentül alávetette magát saját akaratának, a Sors Könyvének lapja megtisztult, előtte pedig megjelent a boldogság apró szikrájának sejtelmes tündöklése. Akkor, mikor a megszokott sötétségben megpillantotta a hirtelen támadt fényt, először megriadt:
  “Mi lehet ez?!” kérdezgette minduntalan, de erős késztetése, hogy átadja magát a még soha nem tapasztalt, csábító ragyogásnak, nem akart szűnni. Így a lány ment, ment a fény felé, míg el nem érte azt. Annak határán megállott, és körbetekintett. Nem látott mást, csak gyönyörű boldogságot mindenütt. Ekkor, az ámuldozás meghitt pillanatában, egy hang a fénykör magjából imigyen szólott hozzá:
  “Te lány, ismerlek én tégedet! Találkoztunk már ennek előtt, nagyon régen, nagyon messze innen: időn és téren túl. Már rég elfeledted azt, ami akkor voltál, s én is, ami én voltam. Nem is érdekes, mit a hátunk mögött rejt utunk, hisz a múlt elmúlt - nem több, mint egy emlék… De figyelj rám most jól, mert elmondom neked, hogyan lehetsz gondtalan, boldog és szabad! Te, álmodozó lélek, arra születtél, hogy szenvedj - ez Sorsod, de nem életed célja! Az utad, igaz, ott van a lábad előtt, rajta is jársz már hosszú ideje, de az eszközt, amivel azon haladsz, nem szabja meg senki. A boldogtalanság az út, viszont te mondhatod meg, merre kanyarodjék, vagy hogy milyen gyorsan fussék alattad! Vedd hát kezedbe Sorsod! Kapsz egy lehetőséget arra, hogy boldog legyél - a döntés itt a két kezedben, nem a szürkületben. Lépj be a fénybe, és szárnyalj szabadon!”
  A lány bambán pislogott, értetlenül nézett jobbra-balra. Majd megrázta a fejét, s halkan magának morogva megfordult, hogy visszatérjen otthonába. A fénykör úgy szűkült, ahogy a lány távolodott tőle, majd szikrává vált, hogy egyetlen szélfuvallat végleg eloltsa a reményt.

E sorokkal búcsúztatom képzelt ártatlanságom.

Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor. Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába. Mint a
Kemence, sóhajt a szerelmes, és
Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállu katona:
Cifra szitkok, kényes becsület és
Robbanó düh: a buborék hirért
Ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
Kappanon hízott, kerek potroh és
Szigorú szem és jól ápolt szakáll:
Bölcseket mond, lapos közhelyeket,
S így játssza szerepét. A hatodik kor
Papucsos és cingár figura lesz:
Orrán ókula, az övében erszény,
Aszott combjain tágan lötyög a
Jól ápolt ficsur-nadrág; férfihangja
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sipol, fütyül. A végső jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny - tönkremenés!

Noé nem aludt olyan mélyen, mint ahogy azt gondolták róla. Felriadt, amikor a könnyű talpak elosontak ajtaja előtt, majd lerecsegtek a régi falépcsőn. Nem bosszankodott miatta, mivel az óvatosan mozgó Ince rémálmából verte fel - megint ugyanaz a rettegett, tíz éve is látott álom… Behunyt szemmel hallgatta az éjszaka neszeit: a tücsökciripelést, a fűszálak dallamos rezgését, a szél sejtelmes fütyülését, s közben egyre csak édesanyjára gondolt… Az asszony most elengedte őt, mert hagynia kellett, hogy fia szíve elmenjen tőle… de még egyszer nem lenne rá képes…

Folytatása következik…

“A tömeg nem társaság és az arcok csak egy kiállítás képei.”

Csupán kínt lehet érezni akkor, ha lekötik szárnyalásra termett szárnyait - ha belecsimpaszkodnak lábába, s a földre rántják, mikor ő már repülne, messze elrepülne mindenkitől… Mert önző az Ember, hogy maradásra sarkall, hogy magához láncol, pedig érzi: engedni kéne… De nem…

“Maradj velem!”

Rendben van, én maradok, mert szükség van rám talán… Itt maradok, hogy lássátok: nem látjátok könnyeim.

(Az idézet Francis Bacon-től való.)

Ramóna nyugtalanul aludt. Csak a saját, évtizede használatban lévő ágyában szeretett feküdni, csak saját szobájában érezte magát biztonságban. A házuk csendes, de nem elhagyatott környéken volt; az emberek gyakran siettek el előttük, a buszok félóránként zötykölődtek utcájukon. Már egészen pici korában is, amikor felköltözött a padlásszobába, szerette nézni őket; sokszínűek voltak, érdekesek: mindegyik ember egy külön történet. Aztán elkezdődtek a látomások, és ha rájuk tekintett, mindig arra gondolt, hogy vajon mikor fogja látni legközelebb azt az asszonyt vagy a kisfiát, és hogyan? Mégsem utálta meg az utca mozgásának csodálását - most már azért szerette, mert még éltek… Ha nem lett volna az a kis ablak, amiben szabadideje legnagyobb részét töltötte, valószínűleg beleőrült volna borús gondolataiba. Egyedül volt ugyan, hiszen a tömeg nem társaság - az arcok csupán egy galéria képei -, de ahelyett, hogy ezt sajnálta volna, inkább örült. Őt réges-régen elkönyvelték egy félénk, magába forduló, elutasító kislánynak, aki senki társaságát nem keresi, így az övét sem keresték soha. Nem bánta egy percig sem, hogy ez így történt - legalább nem kellett attól rettegnie, hogy olyan személy halálát kell végignéznie, aki egy kicsit is közel áll hozzá. Elég volt egy ilyen látomás…
  Hosszas forgolódás után végül kikelt az ágyból, és a szélesre kitárt ablakhoz lépett. Amikor leült a párkányra, egy képet idézett fel önkéntelenül: az élete derekán járó férfi úgy bukott ki a hatodik emeleti ablakon, mint akit megbabonáztak; teste mereven forgott a levegőben egy hangot sem hallatva, csak amikor földet ért… csontjai szilánkokká váltak, betört koponyájából vére a betonra folydogált egyre nagyobb területet foglalva el. Egy nő ekkor lépett ki a társasház ajtaján, és táskáját leejtve sikított. Ramóna azonban már nem döbbent meg - közömbösen nézte végig az eseményeket. Bátyja pont abban a pillanatban fordult vissza hozzá a bejáratból, amikor a látomásnak vége lett. Jól időzített… Bár Ramónának fogalma sem volt, van-e bármi jele annak, hogy ő nem éppen a jelenben jár, de sejtette: nem nyújthatta éppen a legmegnyugtatóbb látványt ilyenkor… Ezen gondolkodva követte akkor testvérét a házba, miközben pontosan megjegyezte látomásának minden pillanatát, hogy hazaérve egy újabb beszámolóval gyarapítsa kicsiny naplóját…
  A halált ugyanis, ami meghatározta egész életét, két fekete bőrbe burkolt kartonlap közé zárta, a lakat kulcsát pedig nyakláncán őrizgette. Mióta tudott írni, minden látomását pontosan megörökítette: a helyszínt, az akkori időjárást, a halottat, a szemtanúkat… Mindig meglepően jól emlékezett a legutolsó esetre, mintha valahonnan lelke mélyéről törnének fel a képek… Néha visszaolvasta a naplót, és még ő is megdöbbent azon a változáson, amit az írás képe és tartalma mutatott: eleinte zilált volt, kapkodó, láthatóan remegett a keze, melyből majdhogynem kiesett a toll, a szavak szinte kivehetetlenül elkenve, a megfogalmazás zavaros, néhol értelmetlen. Aztán teltek az évek, halál halált követett, a megerősödött idegek pedig már biztosan vezették a tintát a papíron, rezdülés és foltozás nélkül, könnyen olvasható gyöngybetűkkel; a szavak légiesen futottak egymás után tökéletes, kerek mondatokba tömörülve, melyekből nyilvánvalóan kiderült minden, s nem kellett órákat ülni felettük ahhoz, hogy felfogják őket. Furcsa, hogy az eleinte még könnyáztatta lapok hogyan váltak szárazzá - mint a folyó, mit a túl erős napfény szárít ki, s utána töredezett meder marad csupán…
  Így is érezte magát: üresnek, egyedül egy meg nem értő világban… Most sem változott véleménye, hogy olyanok közé hozták, akik állítólag hasonlóak őhozzá. Szerette a magányt, ha nem szóltak hozzá, nem háborgatták, és ő megmaradhatott annak a külső megfigyelőnek, aki mindig is volt: nézte mások életét - ahogy néha halálukat… Csak az elutasítást tartotta egyedüli fegyverként kezében a gyász és a bánat ellen. Alaposan szemügyre vette utastársait, de inkább nem akart rájuk gondolni… Itt voltak mellette, képesnek érezte őket a befogadásra, elvégre múltjukat hasonló sötét foltok szennyezik… De nem… ha neki a magány a sorsa, úgy egyedül néz szembe vele…
  Lépteket hallott a folyosóról, majd a lépcső fokai recsegtek a lefelé igyekvő lába alatt. Túl sokáig nem törte fejét azon, hogy kit dobhatott még ki ágya rajta kívül, inkább gondolatoktól terhesen bámult az erdő sötét ölelésébe mindaddig, amíg az arany-fergeteg kecses játéka nem jelezte számára a hajnal eljöttét. Akkor kezdte csak meg fáradt öltözködését, amikor már a többieket is ébrednek vélte. Ezután halvány félelemmel szívében, halkan hagyta el szobáját, hogy társaihoz csatlakozzon a konyhában.

ilyen napokon könnyű a halál
ilyen napokon az élet is más
megváltozik
nem kell már rég, hogy elbúj
csak hallgasd, mit a szíved súg
így nyugodik
mással boldogabb, és könnyű egyedül
nehéz a lélek, ha a fájdalom rajta megül
megszabadít
kiáltás hallik, égő, lüktető ütem
nem értik meg, mi történik velem…
elaluszik.

Boldog 2.X-et, T-Show!!

“A szíved mélyén rejlő fájdalom, s a ráébredés a szomorúság gyönyörűségére - ez az élet!”

szárnyasujjú álmával a takaró fed be,
s csábít el olyan mezőkre,
ahol életemben még nem jártam
- soha nem is akartam
és mégis… most itt vagyok
körbevesznek angyalok
röpke szoknyájukban suhannak
színt adva a szükre haboknak,
és a szörnyarcú népeknek
új szarvakat fényeznek
a képzelet is szárnyra kap velük
de lassan a zord valóság megüt:
velem csupán hitem - visszapottyanok,
és rettegek, örökre a földön ragadok
nem leszek többé gyermek,
elfeledem, kik a szentek…
és félek: megformáz a világ engem,
majd hitet vesztve, álmot nem kergetve
végül romlásba taszítja lelkem

Újra itt van, újra itt van
újra itt van a nagy csapat
Csapjad össze, csapjad össze
csapjad össze a mancsodat
Újra hallom, újra hallom
újra hallom a hangodat
Légy a vendégünk, légy az emlékünk
ünnepeljük meg az új találkozást
És hogy elférjünk, arra megkérünk
ne csinálj felfordulást
 
Szép leányok, szép leányok
szép leányok, ne sírjatok
Hullanak már, hullanak már
hullanak már a csillagok
és mi mégis, és mi mégis
és mi mégis itt vagyunk
Légy a vendégünk, légy az emlékünk
ünnepeljük meg az új találkozást
És hogy elférjünk, arra megkérünk
ne csinálj felfordulást
 
Úgy vártam rá, ó, azt elmonani nem tudom
S hogy eljött elém, eloszlatta bánatom
Azt hittem én, beköszöntött már az ősz
S valóban, már hulldogálnak a sárgult levelek
De érzem még a nyári lázban égő szívemet