“Ha keveset adsz, keveset is kapsz. Ha világokat adsz, mérhetetlen a jutalmad.”

“Szabadságodban áll tudatosságod szintjén változtatni, akár hóbortokkal, akár tanulással, akár tervezéssel. Nem áll szabadságodban megállni az élet kifejezésében. Hallgass a válaszaidra még ha őrültek is. Idővel ők lesznek legfőbb igazságaid…”

Azt hiszem, a problémám megoldódott, legalábbis már tudom, mit kell tennem. Köszönet érte ‘Rincikének és a Messiások Kézikönyvének! No meg - reményeim szerint - a szellemeknek…

Tele van a fejem démonokkal, vámpírokkal, fejvadászokkal, boszorkányokkal, mágusokkal, nedaidákkal, mohínokkal, emberfeletti képességekkel rendelkező halandókkal, normális emberekkel, és még hosszan sorolhatnám, kikkel és mikkel… De nem jó ez így - nagyon nem…

Hm, hogy valójában mi a fasz bajom van? Adamas a bajom. Noé a bajom. Valea a bajom. A Világ a bajom… túl sok minden van idebenn, ami ki akar törni, de ez a túl sok minden egyszerre akar kitörni, ez a túl sok minden lökdösi, taszigálja egymást a fejemben, a csontjaimban, a kezemben… És fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. No nem mintha bárki tudna segíteni…

Négy szék között a földre pottyantam. Ez a nagy büdös helyzet.

…sehe ich immer die hellichte Seite des Lebens!*

Mindez azt jelenti, hogy köszönöm, jól vagyok! ^^ Hosszú idő óta először, végre… Nem tudom, mi segített: a tél lehelete, az eső vagy az, hogy végre rendet raktam nagyjából az asztalomon (és alatta), de segített, és ez a lényeg! Jó kis húzós hétvége volt (végül is én nem fogadtam meg a saját tanácsomat (lásd Lépcső: “meg ne mozduljatok” ), de nP), jó kis lájtos hét kezdet. Ezen a héten megszabadulunk egy tehertől, ami néha édes, néha kínzó, néha a “szükséges rossz” terhe, kinek hogy, azután jön egy nagyon-nagyon jó hét, amikor is lesz 2 nap szabadságunk, majd arra két hét, és kb. két hónapon keresztül fix programom lesz szombatonként… Ha minden igaz, megyek Írói Akadémiára hallgatni az írókat, hogyan lettek írók, s mit kell nekünk, közönséges halandóknak tennünk annak érdekében, hogy mi is azok lehessünk - nem is akármilyenek: jók, természetesen! Be kell ismernem: nagyon-nagyon kíváncsi vagyok már rá, hogy milyen lesz… várom! Remélem, pozitív csalódást okoz majd nekem.

Nem akarom nagyon tovább húzni a szót (vagy micsinálni vele), csak még egy dolog: bocsánatot szeretnék kérni mindenkitől, akinek mostanában rosszabb kedve van, mint ami szokott neki lenni, vagy többször érzi magát a gödör fenekén, ez gondolom, miattam van - átadtam az én pesszimizmusomat! Tényleg elnézést… Majd igyekszem minél hamarabb visszaigényelni, de még nem. Most ez így jó.

Erről jut eszembe… ha bárkinek bármiben bárhogyan tudok segíteni, nyugodtan támadjon le! De komolyan.

* Mostanában… …mindig az élet napos oldalát nézem!

Update: A post már nem annyira aktuális…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ajtó.

Mindenki azt várta tőlem, hogy lépjem át az imént említett ajtó küszöbét. Nem mondták ki egyszer sem, én mégis tudtam. Mégsem mertem lenyomni a kilincset, s nem is tudtam, hogyan tegyem meg, ezért ott toporogtam előtte, vártam, néztem, ahogy jönnek-mennek az emberek, csukódik-nyitódik az ajtó. De én nem mentem. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Gondolkoztam, erőt gyűjtöttem. Végül rászántam magam a cselekvésre: lenyomtam a kilincset… De mire ezt megtettem, az ajtót kulcsra zárták az emberek. Kétségbeesetten szaladtam el, kutattam fel a kulcsot, minek segítségével végre átléphetek a küszöbön. Hosszas és fáradságos munka árán megtaláltam a kulcsot, s rohantam vissza az ajtóhoz. Izgatottan, remegő kézzel próbáltam kinyitni végre az ajtót, de mire odaértem, lecserélték a zárat. Újabb megerőltető kutatás után birtokomba került az a kulcs, ami kinyitja a zárat - ezúttal tényleg. Benyomtam a kulcsot. Kattant a zár. Lenyomtam a kilincset. Belöktem az ajtót. Átléptem a küszöböt. Ekkor valaki rávágta a hátamra az ajtót.

Most már meg sem próbálok átjutni.

Vitathatatlan tény, hogy mostanában nem viszem túlzásba a szavak megállás nélküli áradatát, sőt igencsak keveset és lényegtelen dolgot írok… amikor egyáltalán írok. Ennek is megvan az oka (persze): nincsen semmi, ami írásra késztetne. Nincsen semmi, ami ösztönözne. Pedig sokminden történik errefelé: féléves biosz “vizsga”, nyakunkon egy szalagavató osztálytánc, továbbá most tudtam meg ugye, hogy nem szabadulok a német nyelv szépségeitől még másfél évig etc. Ezek azonban olyan dolgok, amikre nem igazán érdemes postot “pazarolni”, mert olyan érdektelenek… Jobban mondva csak tények, amikről ti is tudtok, szóval lényegtelenek.

No, szép. Azért írtam egy postot, hogy leírjam: nem tudok miről írni… ’sza! NP, legalább egy újabb ’szsággal gyarapítom blogomat, és ez jó.

És jut még nekem a jóból,
Egy boldog, igaz korból
Küzdök, amíg bírom
A sorsom én is írom
És van még merre mennem
Van még remény bennem
Van még kit szeretnem
És van, ki szeret engem

Néha már úgy érzem, hogy rámszakadt ez a világ
De mindig rájövök, hogy csak felfelé jó az irány

/Depresszió: Itt benn/

Szép volt, jó volt.

KÖSZÖNÖM!!

Ennyi.

A versek olyan különös szerzemények, melyek kivételes módon függésben állnak más fogalmakkal, mint amilyen például a szerelem, a magány vagy akár a depresszió. Emberi érzések, hangulatok befolyásolják őket, s ezáltal nem is rendelkeznek saját tudattal. Nem tudják ők befolyásolni létüket, csak egymásét - de azt néha nagyon… Mégis élnek - valamikor sokkal intenzívebben, mint azt gondolnánk… Persze életük nem abból áll, mint amiből általában (ideális esetben) azoké, akiket élőlényeknek nevezünk, hanem az ő létezésük sokkal összetettebb, bonyolultabb, érthetetlenebb: felfoghatatlanabb. A tudomány nem sorolja őket az élőlények kategóriájába, mivel ők egy sokkal magasabb szinten végzik tevékenységüket: a szellemi, vagy ha úgy tetszik, a transzcendens síkon. Ott él mindenkiben egy vers vagy csupán néhány sor, egy rímpár, amit még talán általános iskolában vertek az értetlen nebuló fejébe, vagy egy romantikus alkotás egy gyűlölt költő kötelezővé tett művéből. Nem számít, hogyan és mi, a lényeg, hogy ott lappang minden emberben egy kis falatka egy versből, ami lehet édes, keserű, rothadó vagy éppen zamatos. Teljesen mindegy. A szellem tovább érleli vagy rohasztja magában, eleinte ő táplálja a verset, míg az el nem kezdi saját kicsiny életét, azután nekifog önműködésének: az ember fölé tör, más versekbe költözik, elvándorol más szellemekbe etc. Nekik az idő mást jelent, mint nekünk. Nekik az idő végtelen…
S hogy miből születnek a versek? Erre nehéz lenne egyértelmű és racionális választ adni - mint ahogy az “élet” minden más kérdésére is. Ha van egyáltalán olyan dolog, amit biztosra lehet állítani, úgy én ezt teszem, mikor megfogalmazok mégis egy választ: bármiből, mindenből, semmiből.

Valami nincs rendben ezzel a világgal. De vajon csak én érzem így?

Annyi minden van körülöttünk… arcok, emberek, érzelmek, hangulatok. Körülölel minket a világ, mintha mindig is egyek és ugyanazok lettünk volna; óvó karjaival szinte összeroppant. Nem akarja, hogy lássuk, mi van a másik oldalon… Mert van másik oldal - a szíve mélyén minden ember érzi, tudja. Oda tartunk. Csak nem akarjuk elfogadni. Önzőek vagyunk. Szeretünk az ölben evickélni, fetrengeni, néha fulladozni - de bármi apró szenvedés megéri, ha utána valami jó következik, nem igaz? Következik egyáltalán, vagy a Világ kebléről egyszer végleg lecsúszunk a talpa elé, s akkor nincs visszajutás?… Próbálhatunk felmászni, de nem tudunk már megkapaszkodni, mert a világ hatalmas, és kitaszít, vagy mert túl sokan tepernek előttünk, s ha segélykérőn beléjük markolunk, ők lerugdosnak magukról?
Egyszer, csak egyszer látnánk be, hogy a Talp alatt is van világ… Talán nem olyan, mint amilyenben addig éltünk, de van…

Ha az élet álom, én fel akarok ébredni.

Szép szavam ébernek hallik, elenyész sziveken szó.
Este a csendben kísért szelleme sok kicsi népnek,
ám vörös hajnal kél intésemen, elmegy a Vándor,
kit gyülölet s végzet keltett, utakon vezetett rég,
nem hagya boldog s békés létet a jó eszü lénynek.
S mostan az átokverte élete készteti búra,
sorsa kimondván: nyugtot már soha nem lele útján.
Így kerül ember szellemnek közelébe, időn túl,
s elfeledé minden hallott szavak ősi erényét.
Vágyom e lényről szép szót vetni, hogy értse a minden
népe: miképp lelt rá vész útja során, s ki hogy állta
azt a tömérdek próbát, mit esze érzete súgott?
Lábnyoma évek hosszán merre haladt, s ki hozott szót
mindig, amíg erdőben s jó patakok folyamán ment?
Tengerek árja s fényes birtokok elsodorása
vitte kalandba hősünk, hogy hazatérte ne lészen.
Állva a próbát végül mégis elérte az otthont,
s élete végén boldognak fedezé a hazáját?
Vagy vezekelt végig, míg vér csobogott erejében?
Mondom a szót, hogy megtudják a világon a végét!

Folytatása következik…

…minek próbáljam túlordítani a tömeget, ha mindenki háttal áll nekem? Próbálkozni kell, mondani, mondani, “csakazértis”, mi? Nem szabad föladni! Hát persze. Inkább vessük bele magunkat egy “sziszifuszi” küzdelembe, csak biztosan érezzük, hogy élünk, s hogy bedőljünk annak az illúziónak, miszerint valakinek igenis számítunk. Nem… az élet hiábavalóságának biztossága megkérdőjelezhetetlen, örök igazság. Mindegy, hányan vannak körülöttünk! Csak azt érjük el ezzel a “barátgyűjtögetéssel”, hogy többen sírnak majd a temetésünkön… Hát milyen emberek vagyunk mi, hogy puszta önzőségünkből fakadóan azokat bántjuk, akiket elvileg szeretünk? Nem akarjuk egyedül leélni az életünket, mert ugye az rossz dolog, meg szomorú, meg minden, ezért körülvesszük magunkat barátokkal, szerelmekkel, családokkal, hogy aztán halálunkkal feloldozást nyerjünk számunkra, de kurva sok szenvedést nekik, akiket magunkba “bolondítotunk” apró létünk során. Kérdem én: van ennek bármi értelme is?
   Mióta az ember ráeszmélt arra, hogy van - felvilágosodott -, próbálja megtalálni a választ a “miért”-tel kezdődő és az értelem feltárására irányuló kérdésekre. Lehet, hogy már annak előtt is felmerültek Kérdések, csupán nem tudatosultak, de ez a jelen “problémát” nem érinti. Tehát gecirég valaki(k) elindított(ak) egy hullámot, s azóta sokan fejtegettek-fejtegetnek, lázasan kutattak-kutatnak, de világmegváltó eredményt (talán) még senki nem ért el. Azóta is keressük az élet értelmét abban a gyermekien reményteljes hitben, hogy van egyáltalán ilyen, noha senki sem mondhatta biztosra, hogy van. (Persze ennek az ellenkezőjére is igaz mindez.) Emberi természetünkből eredően azonban könnyebb abban a tudatban élni, hogy nem a nagy büdös semmiért élünk, céljainknak van értelme, kifutása, mindene, mivel nem egyszerű elfogadni annak az eshetőségnek létét, hogy esetleg minden dolog, tett, gondolat fölösleges, hiábavaló… Mint ahogy könnyebb hinni a Túlvilágban, mint elfogadni a teljes megsemmisülés gondolatát. “Jobb egy faládában élni, mint sehogyan sem” - ahogy azt Tom Stoppard adta Rosencrantz szájába kimondva azt, hogy még a Pokolban tengődni is jobb, mint véglegesen elmúlni. Mert akkor még van remény…