Hát miket találok én a gépemen?

  Valamikor régen még más volt a világ: az emberek boldogan éltek, eleget tettek a kötelességeiknek, mert ennyit elvártak tőlük, s mégis tudtak örülni az apró dolgoknak. Akkoriban mindig sütött a nap, a sugárzóan kék eget betöltötte a madarak víg csicsergése, és a fák elégedetten hajladoztak a szél akaratos szavára. Az arcokon mosoly ült, s a szívekben, az áldott jó szívekben örömtáncot járt az élet. Az idő persze könyörtelenül múlt, elröppent a deresedő fejek fölött, de soha nem akart senki visszamenni, nem bánták az alkony közeledtét. Ha meghalt valaki, a lelke fehér ködbe burkolózva távozott a magasba, s magával vitt minden egyes könnycseppet. A mennyek kapujánál elengedte azokat, s az eső lehullva megtisztította a földet. A gyászolókról egyetlen tengerbe folyt minden bánat, melynek létezéséről csupán híresztelésekből tudtak az emberek - látni sohasem látták. Nem akadt senki, aki megkockáztatott volna egy pillantást vetni a Bánatok Tengerére, ugyanis azt mondták, hogy ha bárki belenéz akár egyszer is a szomorúság korbácsolta habokba, az boldog többé nem lesz! És volt, aki megtette…

Azt mondják, ne legyek egyedül, mert egyedül lenni nem jó. Az ember társas lénynek teremtetett, miként minden másik állat, akik keresik és kedvelik fajtársaik közelségét. De a tömeg nem társaság, és egyetlen arc is válhat homályos, időkoptatta képpé, ha a szem, ami nézi, úgy kívánja látni.
  Emberek között nincsen nyugalom. Emberek között gondolatok sincsenek. Csupán zűrzavar és kétségbeesés; és háborgó lélek.
  Ha Thoreau-nak megfelelt az erdőben egymagában, miért ne felelne meg úgy bárkinek?

E.

  Először sokat tűrt pennáját mártogathatta húsába, hogy tintavérével átkozzon reszketeg betűket a papírra. Még mielőtt pengével marcangolta volna fel ereit. A levél lüktetett a lélektől, mely ráontotta múlandóságát. A gyertya a fára simulva pislákolt, mint didergő estekbe omló anyai fájdalom, ami a tárt-nyitott ablakon és a függöny zuhogásán át kúszott be a szobába. Csillagos éj termett odakinn haldokló küzdelmeket. A fák zsenge lombjai árnyékba borultak. Csend marta szét az utcák békéjét. Nem sikoltott senki.
  A feldúlt ágyon ott hevert még az asszonyillat, az asztalon szemrevaló borosüveg üresen. A legrosszabb fajta, mely kínnal borítja el az elmét. Pohár magányába merülve, megalázva. A szék a sötétségbe bukott, ahonnan már nincs tovább. Mellette egy ifjú hústömeg. Kitárulkozva és megszégyenülve és meggyötörve. Portól és vértől mocskos körülötte a padló. Ujjainak bilincséből nem szabadult a penna, sem a penge. Mindkettőt úgy szorongatta halkuló zakatolással, mintha fizetség lenne az Ördögnek magának. Mintha azokkal jutna be a túlvilágba.
  Így találtak rá. Csapzottan, verejtékesen. Volt benne élet, de már alig. Felfektették az ágyra, markából kitépték vagyonát, ujjáról lehúzták azt a pecsétes gyűrűt, amit atyja halálakor adott neki, bekötözték sebeit és orvosért rohantak. Könyörgő írásával mit sem törődtek. Könyörgött a végért, a hlálért. Követni akarta istenét. Nem hagyták. Senki nem törődött azzal, ő mit akar. Nem hagyták elillanni lelkét. Bekötözték sebeit.

Over the hills and far away,
she prays he will return one day.
As sure as the rivers reach the seas,
back in his arms she swears she’ll be.

Sajnálom, de most több nem futtya tőlem. Többet kéne gondolkoznom. És annál is többet írnom. Kedves Múzsám: merre jársz?…

A mesterségesen kivilágított, huzatos aluljárót egy gitár hangja töltötte be. Néha énekszó is hallatszott, sokkal halkabb, mint a hangszer, mégis tökéletes hang.
  Ott állt az utcazenész egy oszlopnak vetve hátát. Órák óta nyúzta a húrokat és hangszálait. Összegyűlt némi pénz - talán több, mint amire számított? Mégis szomorúság öntötte el szívét, amint minden tudását, szívét, lelkét a világ elé tárta… de a világ még csak meg sem állt előtte. Csupán annyi időre, míg az aprót odavetették lábai elé.
  A tömegben, a félhomályban megjelent egy alak. Két füllel. És hatalmas, örök-emlékezetű szívvel…

…és még jobban felcsigáz.

  Pista bácsi egyedül éldegélt itt macskájával, ami nem volt neki, és kemény szavak, de kimondhatom: már csak a kaszást várta, aki azonban szintén irtózott megjelenni errefelé, ezért hagyta még az öreget élni, vagy már ő is azt hitte, hogy rég nem él itt senki, ezért nem jött ide és nem is akart, soha. Persze lehet, hogy tévedek. Sőt. Ez mindenesetre remekül példázza, amit már szavak áradatának segítségével fejtegetek: a végállomás egyszerűen elhagyatott volt. Természetesen, ha tényleg semmi nem történt volna itt, soha, nem lett volna érdemes ennyit írnom róla és még ragoznom. Na jó, ez nem igaz, de annyira azért nem vagyok posztmodern. Legalábbis remélem. Mégis csak történt valami, méghozzá azon a furcsa illatú reggelen, amikor az óra már elütötte a nyolcat…

Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer
Akadályt! Szerelem a szerelem,
Amely hőfokot más hőfok szerint nyer
Vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
Ítéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
Sose írtam s szív sose szeretett.