És igen! Elolvastam! Ma hajnalban! Legyetek rám nagyon büszkék! Gyorsabban végeztem vele, mint egy negyedakkora terjedelmű könyvvel! Vicci!

Ennyi.

Az alma békésen csüngött az ágon és csócsálta a napfényt. Egyetlen félelme az volt, hogy egyszer megérik és leesik az ágról.

Ahogy múlt az idő, az alma megérett és leesett az ágról.

FIGYELEM!! A bejegyzés kizárólag közhelyes gondolatokat és megállapításokat tartalmaz!
A kockázatok és mellékhatások tekintetében, kérjük, olvassa el a “betegtájékoztatót” vagy kérdezze meg “kezelőorvosát”, “gyógyszerészét”.

Az olvasás jó dolog tud lenni - erre most eszméltem rá. Lehet, hogy csak azért, mert egy számomra olvasmányos és könnyű művet teszek éppen magamévá (Aliens), de az is lehet, hogy életem ezen időszaka okozza a könyvben természetfeletti módon történő elmerülni tudásomat. Vagy mi. Lényeg a lényeg, hogy most kifejezetten élvezem az olvasást és érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy ne csak ezt a könyvet kebelezzem be elejétől a végéig, hanem egy másikat, esetleg harmadikat - méghozzá gyors egymásutánban.
  Jó néhány hónapig pihentettem ezt a könyvet, pedig már elkezdtem, de valahogy nem folytak a szemem előtt a szavak, ahogy azt az ember egy jó olvasmánytól elvárja. Most pedig (magamhoz képest) gyorsan és sokat olvasok. És ez jóó! Nem tudom, mitől… de élvezem.
  Kérhetném, hogy ajánljatok könyveket, de (sajnos?) van elég a listámon, s közöttük nem egy klasszikus is fellelhető. (Klasszikus, azaz embert próbálóan nehéz olvasmány… ) A rózsa neve, Moby Dick, Interjú a vámpírral, Eragon, Szilmarillok - csakhogy a legjavát említsem. Szóóval… bele kell húznom. Drukkoljatok, hogy “harci” kedvem ne hagyjon alább!

U.i.: És persze most is működik korrektor-elmém. Azt a rengeteg vesszőhibát, amit találok, nincs energiám jelölgetni… Mert akkor fele ilyen gyorsan se haladnék az olvasással…

Amikor dalszövegeket, háromsorosokat, értelmetlen szösszeneteket (Örkény egyperceseire hajazva) írok ide kerülve az egyértelműséget és a nyílt-nyers őszinteséget, nyolcan (vagy még többen) olvassák a blogom és kommentelnek is.

Amikor idézek egy saját művemből várva a kritikát és a véleményeket, nem érkezik felelet.

Érdekes…

  Valami furcsa illat terjengett a levegőben azon a napon. Pontosabban reggel, mivel történetünk kezdetekor – feltéve, hogy ki lehet jelenteni teljes határozottan: VAN kezdete – az óra nem ütötte el a nyolcat, legalábbis történetünk helyszínén nem. Pista bácsi, aki már jó néhány évtizede a végállomáson dolgozott, szintén nem a nyolcat, hanem egyszerűen az időt ütötte el egy kis reggeli szunyókálással. Valójában ez töltötte ki mindennapjait: a szunyókálás. Elméletben munka, gyakorlatban az alvás miatt volt ott. Egész jó munkahely az olyan, ahol csupán azért kap pénzt az ember, mert az egyik létfenntartó tevékenységet űzi. Persze nem valami izgalmas a dolog, de amíg jól megfizetik, kit érdekel? Pista bácsit ugyan nem – bár őt, mivel életét átaludta, semmi sem érdekelte, főleg nem a pénz.
  Mindegy. Szóval Pista bácsi ott aludt, ezért aztán nem is érezhette azt a furcsa illatot, amit bárki érezhetett, aki ott volt. De mivel nem volt ott senki, nem érezte senki. Én sem. Helytálló kérdés, hogy akkor honnan tudok róla. Mindössze onnan, hogy felvettem az omnipotens elbeszélő szerepét. Amúgy meg csak kitaláltam, hogy valahogy elkezdjem végre valahára a mesélést. Tehát volt ez az illat, meg volt Pista bácsi, aki éppen makkról álmodott, pedig ő nem is disznó volt, pláne nem éhes, hanem ember, mégpedig öreg és unalmas, aztán volt az a csend, amit még a közeledő vonat zakatolása sem törhetett meg, lévén nem érkezett semmilyen vonat, soha. Következtetés: poshadt egy hely volt ez távol minden életnek kikiáltott dologtól, ahol a legnagyobb akció hosszú évek óta annyi volt csupán, hogy Pista bácsi orrára egy légy szállott izgalommal telt szívvel várva a végzetes karcsapást, s minekután ez elmaradt, kissé (nagyon) csalódottan odébbállt egy kóbor újságpapírra, amit néha napján (az unatkozó légy szerencséjére) arrébbvonszolt a szél. Nem csoda hát, hogy az idő kikoptatta az emberek emlékezetéből eme végállomás képét. Ez okozta talán azt, hogy senki nem akart idejönni. Mert ugye hogy is akarna bárki olyan helyre menni, aminek létezéséről nem tud?

Érdelek a folytatás?

Birds flying high
You know how I feel
Sun in the sky
You know how I feel
Breeze driftin’ on by
You know how I feel
It’s a new dawn
It’s a new day
It’s a new life
For me
And I’m feeling good

Fish in the sea
You know how I feel
River running free
You know how I feel
Blossom on a tree
You know how I feel
It’s a new dawn
It’s a new day
It’s a new life
For me
And I’m feeling good

Dragonfly out in the sun
You know what I mean, don’t you know
Butterflies all havin’ fun
You know what I mean
Sleep in peace when day is done
That’s what I mean
And this old world is a new world
And a bold world
For me

Stars when you shine
You know how I feel
Scent of the pine
You know how I feel
Oh freedom is mine
And I know how I feel
It’s a new dawn
It’s a new day
It’s a new life
For me

And I’m feeling good

Szép, kiterjedt zöld terület. Sehol egy zavaró ház vagy egy füstös út - legfeljebb az a vézna, poros ösvény, amin néha napján az igaz útját nem lelő vándor elbandukol felverve a száraz aranyhamut. Tűző nap, kevés árnyék a réten: még a fák is elkerülik e helyet. Állat akadhatna bőven… De hát melyik állat éli meg messzi végnapjait élelem vagy víz nélkül?
  Békések a nappalok és esték. Távoli minden életnek kikiáltott eszme és cselekvés. Mégis beszívható az élet, ahogy a virágok is nőnek itt, mert beérik az egyszerű dolgokkal: nem kell nekik más, mint pár csepp harmat és a föld, amelyhez ragaszkodnak hűen, míg meg nem halnak.
  De nincs itt senki, aki csodálhatná szirmaikat és beszívhatná telt illatú bájukat.
  Nincs?

…vezettem egyedül Axl-t (végig egész Budán);
…láttam a barátomat Budapesten;
…vittem “haza” Őt.

Szóval… ez egy jó nap volt.

I’m over it.
You see I’m falling in a vast abyss
Clouded by memories of the past
At last I see

I hear it fading
I can’t speak it
Or else you will dig my grave
You feel them finding
Always winding
Take my hand
Now be alive

You see I cannot be forsaken
Because I’m not the only one
We walk amongst you
Feeding, raping
Must we hide from everyone

I’m over it
Why can’t we be together?
in reset
Sleeping so long
Taking off the masks
At last I see

My fear is fading
I can’t speak it
Or else you will dig my grave
You fear them finding
Always winding
Take my hand
Now be alive

You see I cannot be forsaken
Because I’m not the only one
We walk amongst you
Feeding, raping
Must we hide from everyone

You see I cannot be forsaken
Because I’m not the only one
We walk amongst you
Feeding, raping
Must we hide from everyone

Everyone
Everyone

Az egész úgy kezdődött, hogy még régebben, az írásbeli érettségik előtt megbeszéltük Judit nevű barátnémmal, hogy amikor végzett a három kötelező tárgyával, rögtön másnap találkozunk az egyik pályaudvarunkon, kinézünk egy nemsokára induló vonatot és felkapunk rá. Így is tettünk…
  Tegnap találkoztunk a Déli pályaudvaron, megnéztük az induló vonatokat. A legközelebb induló szerelvény, ami nem a világ végére vitte utasait, a Székesfehérvárra tartó volt. Nosza! - megvettük a jegyeket, elütöttük az időt az indulásig, majd… robogtunk is tova.
  Bő egy óra után megérkeztünk. Leszálltunk, követtük a tömeget, majd elindultunk felkutatni a belvárost. Közben fagyiztunk egyet, mentünk, amerre az orrunk vezetett (kerestünk sok embert és sok autót), és nemsokára rábukkantunk egy fantasy boltban (ez itt a reklám helye: Holdfény Fantasy Kft.), ahol is nagyon örültem a sok-sok Obi van Kenobinak, Skywalkernek és WOW-os kis figuráknak, no meg a sárkányoknak stb. Majd ezután megpillantottunk egy templomtornyot - megindultunk felé. Bekukucskáltunk az építménybe, azután pedig még két templomot látogattunk meg - persze csak futólag. Átmentünk egy “Csillagkapun”, amit én előtte aktiváltam természetesen. Átkerültünk általa egy másik világba, azonban valahol (elég hamar) lehetett még egy kapu, ami visszahozott minket a saját világunkba - sajnos… (Nem, nem néztem sok részt a Csillagkapu c. sorozatból!) Mentünk a Lépcső utcán is, ahol 19 foknyi lépcső volt - rászolgált a nevére… Tekergésünk végén egy könyvesboltban kötöttünk ki, majd már visszafelé vettük az irányt. Ésésés nem tévedtünk el!! Büszkeség.
  Volt még némi időnk a kiszemelt vissza-vonat indulásáig, elütöttük hát azt egy második világháborús szovjet temető előtt ücsörögve és beszélgetve mindenféle filmről (Alkonyat, Jóbarátok, Gyűrűk Ura stb.). Majd pedig várt a vonatállomás - nagy sokára pedig befutott a vonat.
  És így kerültünk haza.

Szép volt, jó volt. Lehetne több ilyet…