Feleki László
Mai fiatalok
A különös az, hogy huszonöt évvel ezelőtt még semmi baj sem volt a fiatalokkal.
Nagyon szerény, rokonszenves, tehetséges, méltatlanul elnyomott ifjú emberek
voltak, erre jómagam is tanú vagyok. Akkoriban inkább az öregekkel volt baj.
Az öregek abban az időben jogos ellenszenvet keltettek visszataszítóan tolakodó,
irigy, fölényes magatartásukkal. Most viszont, hogy elmúlt az előbb említett
keserves negyedszázad, az öregek emberi magatartás tekintetében szinte elérték
a tökéletességet, a fiatalokkal azonban egyre több baj van. A mai fiatalság
— hiába, nincs rá más kifejezés! — egyenesen rettenetes! Úgy viselkednek a mai
fiatalok, hogy az már kibírhatatlan. Nem, ez nem volt a mi időnkben!
Nyugtalanok, hangosak, nem férnek a bőrükbe. A mi időnkben ez nem volt! Néha
ugyan reggelig mulattunk, de szerényen, csendesen, éppen csak kirúgtuk a ház
oldalát vagy beugrottunk a nagybőgőbe. De ezek a mai fiatalok… mit tudják
ezek, hogy mi a szerénység, az elmélyültség, a fokozott szellemi élet, a tudás
alázata! Falánkok, nincs gyomorsavtúltengésük, s amilyen tudatlanok, azt sem
tudják, hogy mi az. Van fejük, de nem fáj, van lábuk, de nem reumás, van derekuk,
de talán nem is tudják, hogy van, mert nem érzik.
És milyen könnyelműek, ledérek ezek a mai fiatalemberek! Szégyen, de így van:
lányok után szaladgálnak!! Hiszen rendben van, huszonöt éve mi is csináltunk
ilyesmit, de az régen volt. Mi szükség van ma már ilyen léhaságokra? Ne csodálkozzanak
aztán, ha az ember mélységes aggodalmában felteszi a súlyos kérdést: lesz-e
gyümölcs a fán?
Az ember csak nézi őket, évről évre nőnek, ugyanakkor amikor az idősebbek növekedése
már csak a csípő tájára szorítkozik. Kihívó módon dús hajat viselnek ott is,
ahol az idősebbek szerényen, a feltűnéstől irtózva beérik puszta fejbőrrel is,
elvégre igazán nem szükséges, hogy egy kultúrember olyan szőrös legyen, mint
az evolúcióban a hiányzó láncszem. És az öltözködésük! Vékony nadrágot viselnek,
s benne vastag lábat. Zenére különféle ízléstelen mozdulatot tesznek. Hogy ennek
mi értelme van, azt talán ezek a sörényes rémek sem tudnák megmondani. Hiszen
táncoltunk mi is, de nem ilyen őserdei bugivugit, meg szambát meg mambót, hanem
a kecses menüetthez hasonló tisztes simit, rokokó-csarlsztont lejtettünk mértékadó
rúgásokkal, ahogyan a felelősségtudattal rendelkező emberekhez illik. Nem úgy,
mint a mai fiatalok, hanem mint a tegnapiak.
És ezek a mai lányok! Milyen könnyelműek, milyen feltűnően viselkednek, és miket
csinálnak a fiúkkal! Volt ugyan azelőtt is ilyesmi, de ezeket a gyarlóságokat
az idő folyamán már régen elsodorta a fejlődés. Sőt, minél kalandosabb életet
élt azelőtt valamelyik kedves, könnyűvérű kislány, annál szigorúbb, annál kérlelhetetlenebb
és éberebb anya lett, mert tapasztalatból tudja, hogy mi mindentől kell megóvnia
tapasztalatlan leányát ebben a bűnös világban, s mert megvan a véleménye a mai
fiatalokról!
És még egyet! Értetlenek, ridegek a mai fiatalok! Önzők, szívtelenek! Nem képesek
beleképzelni magukat más ember lelkivilágába, éket vernek a nemzedékek közé.
Megdöbbenve hallgattam a minap egy barátom középiskolás fiát, aki harmadikba
jár. Arról bezzeg nem beszélt, hogy két tantárgyból áll bukásra, inkább az elsősöket
szidta, hogy azok milyen szemtelenek. Mindig az elnyomottak, az üldözöttek mellé
igyekeztem állni, s védeni próbáltam az elsősöket. Hiába kértem azonban, hogy
ne legyen türelmetlen velük szemben, indulatosan legyintett:
— Ugyan, tessék csak hagyni! Tetszene csak hallani őket! Mi nem viselkedtünk
így, amikor elsősök voltunk. Próbáltunk volna mi ilyen szemtelenek lenni!
Elhűltem. A rosszindulatnak, a megnemértésnek ez a csúnya megnyilvánulása szíven ütött. Elfelejtette már, hogy ő sem volt éppen angyal elsős korában!
(Kaján Tibor karikatúrája)