Feleki László

Mai fiatalok

 

 

 

A különös az, hogy huszonöt évvel ezelőtt még semmi baj sem volt a fiatalokkal. Nagyon szerény, rokonszenves, tehetséges, méltatlanul elnyomott ifjú emberek voltak, erre jómagam is tanú vagyok. Akkoriban inkább az öregekkel volt baj. Az öregek abban az időben jogos ellenszenvet keltettek visszataszítóan tolakodó, irigy, fölényes magatartásukkal. Most viszont, hogy elmúlt az előbb említett keserves negyedszázad, az öregek emberi magatartás tekintetében szinte elérték a tökéletességet, a fiatalokkal azonban egyre több baj van. A mai fiatalság — hiába, nincs rá más kifejezés! — egyenesen rettenetes! Úgy viselkednek a mai fiatalok, hogy az már kibírhatatlan. Nem, ez nem volt a mi időnkben!

Nyugtalanok, hangosak, nem férnek a bőrükbe. A mi időnkben ez nem volt! Néha ugyan reggelig mulattunk, de szerényen, csendesen, éppen csak kirúgtuk a ház oldalát vagy beugrottunk a nagybőgőbe. De ezek a mai fiatalok… mit tudják ezek, hogy mi a szerénység, az elmélyültség, a fokozott szellemi élet, a tudás alázata! Falánkok, nincs gyomorsavtúltengésük, s amilyen tudatlanok, azt sem tudják, hogy mi az. Van fejük, de nem fáj, van lábuk, de nem reumás, van derekuk, de talán nem is tudják, hogy van, mert nem érzik.

És milyen könnyelműek, ledérek ezek a mai fiatalemberek! Szégyen, de így van: lányok után szaladgálnak!! Hiszen rendben van, huszonöt éve mi is csináltunk ilyesmit, de az régen volt. Mi szükség van ma már ilyen léhaságokra? Ne csodálkozzanak aztán, ha az ember mélységes aggodalmában felteszi a súlyos kérdést: lesz-e gyümölcs a fán?

Az ember csak nézi őket, évről évre nőnek, ugyanakkor amikor az idősebbek növekedése már csak a csípő tájára szorítkozik. Kihívó módon dús hajat viselnek ott is, ahol az idősebbek szerényen, a feltűnéstől irtózva beérik puszta fejbőrrel is, elvégre igazán nem szükséges, hogy egy kultúrember olyan szőrös legyen, mint az evolúcióban a hiányzó láncszem. És az öltözködésük! Vékony nadrágot viselnek, s benne vastag lábat. Zenére különféle ízléstelen mozdulatot tesznek. Hogy ennek mi értelme van, azt talán ezek a sörényes rémek sem tudnák megmondani. Hiszen táncoltunk mi is, de nem ilyen őserdei bugivugit, meg szambát meg mambót, hanem a kecses menüetthez hasonló tisztes simit, rokokó-csarlsztont lejtettünk mértékadó rúgásokkal, ahogyan a felelősségtudattal rendelkező emberekhez illik. Nem úgy, mint a mai fiatalok, hanem mint a tegnapiak.

És ezek a mai lányok! Milyen könnyelműek, milyen feltűnően viselkednek, és miket csinálnak a fiúkkal! Volt ugyan azelőtt is ilyesmi, de ezeket a gyarlóságokat az idő folyamán már régen elsodorta a fejlődés. Sőt, minél kalandosabb életet élt azelőtt valamelyik kedves, könnyűvérű kislány, annál szigorúbb, annál kérlelhetetlenebb és éberebb anya lett, mert tapasztalatból tudja, hogy mi mindentől kell megóvnia tapasztalatlan leányát ebben a bűnös világban, s mert megvan a véleménye a mai fiatalokról!

És még egyet! Értetlenek, ridegek a mai fiatalok! Önzők, szívtelenek! Nem képesek beleképzelni magukat más ember lelkivilágába, éket vernek a nemzedékek közé. Megdöbbenve hallgattam a minap egy barátom középiskolás fiát, aki harmadikba jár. Arról bezzeg nem beszélt, hogy két tantárgyból áll bukásra, inkább az elsősöket szidta, hogy azok milyen szemtelenek. Mindig az elnyomottak, az üldözöttek mellé igyekeztem állni, s védeni próbáltam az elsősöket. Hiába kértem azonban, hogy ne legyen türelmetlen velük szemben, indulatosan legyintett:

— Ugyan, tessék csak hagyni! Tetszene csak hallani őket! Mi nem viselkedtünk így, amikor elsősök voltunk. Próbáltunk volna mi ilyen szemtelenek lenni!

Elhűltem. A rosszindulatnak, a megnemértésnek ez a csúnya megnyilvánulása szíven ütött. Elfelejtette már, hogy ő sem volt éppen angyal elsős korában!

 

(Kaján Tibor karikatúrája)