Tabi László

Rúzs

 

 

 

Tiltakozom! Követelem! Emberek, férfitársak! Tűrhetetlen! Azonnal! Haladéktalanul! Mi jogon?

Elnézést kérek a nyájas olvasótól, hogy a hűvös nyugalom kellemsen enyhe sodrából ennyire kijöttem; jól tudom, illetlenség a nagy nyilvánosság előtt összevissza kiabálni mindenfélét, ha még annyira is jogos a felindulás, amely erre késztetett. Mert jogos. Tegnap délelőtt ugyanis a villamoson (körülbelül fél tizenegykor) valami olyasmit láttam, amiről az olvasót nem tájékoztatnom vétkes mulasztás lenne. Férfiolvasóim érdeklődésére számítok elsősorban, őket szeretném felrázni e néhány sebtiben papírra vetett sorral, de nem zárkózom el a nőktől sem, ha fel tudnak emelkedni arra az erkölcsi magaslatra, amelyen a férfiak általában otthonosan érzik magukat, s amelyen e percekben jómagam is tartózkodom. Fogjunk össze mindannyian, talán még nem késő, talán még elháríthatjuk a beláthatatlan következményeket. Habozni, késlekedni nincs időnk!

Szóval egy fiatal és csinos nőt láttam a villamoson, aki nem oda festette a száját, ahol a szája csakugyan volt, hanem máshová. E fiatal és csinos nőnek keskeny és kicsiny szája volt tulajdonképpen, ő azonban sötétlila rúzzsal akkora szájat mázolt magának, mint a Bécsi-kapu. S ez a műszáj, amelyet festett magának, még csak nem is volt száj alakú. Egy gigantikus ellipszist festett magának, lila rúzzsal a szája köré, nyilván abban a feltevésben, hogy éberségemet kijátszhatja. Siralmasan tévedett! Mert én láttam, hogy a lila festékkel szájnak jelzett területből az igazi száj csak szerény részt foglal el, nagyon is jól láttam, hogy a lila színű kulimász felül az orráig, alul az álláig, két oldalt a füléig ér; ekkora szája emberi lénynek nem lehet, még harcsának is csak ritkán, s csak indokolt esetben. Ez a nő meg akarta téveszteni a főváros társadalmát, ez a nő azt a látszatot akarta kelteni, hogy ő egy érzéki démon, egy szívtipró vámpír, aki éppen férfiakat megy falni egy hollywoodi koktélpartira, holott egyébként egész öltözéke, megjelenése arra mutatott, hogy tisztviselő valahol, s nem Hollywoodba igyekszik férfiakat tiporni, hanem a fodrászhoz megy daueroltatni, csúsztatásban.

Ha csak erről az egy nőről lenne szó, nem verném félre a harangokat. De ha én egyet láttam, akkor több is van ilyen, s ha nincs, majd lesz, mert ez a műszáj elég riasztó ahhoz, hogy divat legyen belőle. És ezt már nem tűrhetjük. Nem tűrhetjük, hogy a női lélek közmondásos kiismerhetetlenségéhez küllemük kiismerhetetlensége is csatlakozzék. Mert — teszem azt — mi történik, ha e nőt megpillantván, beleszeretek, éppen az érzéki szája miatt, kezét megkérvén a házasságkötő terembe vezetem, s otthon aztán, amikor megmosakszik, akkor látom csak, hogy olyan keskeny és vértelen szája van neki, mint egy anglikán lelekésznek. Kihez, hova fordulok akkor jogos panaszommal?

Mondja ki a törvény, vagy szabályrendelet, hogy a nők rúzst használni jogosultak ugyan, de sem rúzzsal (sem szemöldökfestékkel!) arcuk eredeti berendezését át nem csoportosíthatják, mert e fondorlat kihágásnak minősül, s annak megfelelően büntetik.

Emberek! Férfitársaim! Tűrhetetlen! Haladéktalanul! Mi jogon?