Tabi László
Rúzs
Tiltakozom! Követelem! Emberek, férfitársak! Tűrhetetlen! Azonnal! Haladéktalanul!
Mi jogon?
Elnézést kérek a nyájas olvasótól, hogy a hűvös nyugalom kellemsen enyhe sodrából
ennyire kijöttem; jól tudom, illetlenség a nagy nyilvánosság előtt összevissza
kiabálni mindenfélét, ha még annyira is jogos a felindulás, amely erre késztetett.
Mert jogos. Tegnap délelőtt ugyanis a villamoson (körülbelül fél tizenegykor)
valami olyasmit láttam, amiről az olvasót nem tájékoztatnom vétkes mulasztás
lenne. Férfiolvasóim érdeklődésére számítok elsősorban, őket szeretném felrázni
e néhány sebtiben papírra vetett sorral, de nem zárkózom el a nőktől sem, ha
fel tudnak emelkedni arra az erkölcsi magaslatra, amelyen a férfiak általában
otthonosan érzik magukat, s amelyen e percekben jómagam is tartózkodom. Fogjunk
össze mindannyian, talán még nem késő, talán még elháríthatjuk a beláthatatlan
következményeket. Habozni, késlekedni nincs időnk!
Szóval egy fiatal és csinos nőt láttam a villamoson, aki nem oda festette a
száját, ahol a szája csakugyan volt, hanem máshová. E fiatal és csinos nőnek
keskeny és kicsiny szája volt tulajdonképpen, ő azonban sötétlila rúzzsal akkora
szájat mázolt magának, mint a Bécsi-kapu. S ez a műszáj, amelyet festett magának,
még csak nem is volt száj alakú. Egy gigantikus ellipszist festett magának,
lila rúzzsal a szája köré, nyilván abban a feltevésben, hogy éberségemet kijátszhatja.
Siralmasan tévedett! Mert én láttam, hogy a lila festékkel szájnak jelzett területből
az igazi száj csak szerény részt foglal el, nagyon is jól láttam, hogy a lila
színű kulimász felül az orráig, alul az álláig, két oldalt a füléig ér; ekkora
szája emberi lénynek nem lehet, még harcsának is csak ritkán, s csak indokolt
esetben. Ez a nő meg akarta téveszteni a főváros társadalmát, ez a nő azt a
látszatot akarta kelteni, hogy ő egy érzéki démon, egy szívtipró vámpír, aki
éppen férfiakat megy falni egy hollywoodi koktélpartira, holott egyébként egész
öltözéke, megjelenése arra mutatott, hogy tisztviselő valahol, s nem Hollywoodba
igyekszik férfiakat tiporni, hanem a fodrászhoz megy daueroltatni, csúsztatásban.
Ha csak erről az egy nőről lenne szó, nem verném félre a harangokat. De ha én
egyet láttam, akkor több is van ilyen, s ha nincs, majd lesz, mert ez a műszáj
elég riasztó ahhoz, hogy divat legyen belőle. És ezt már nem tűrhetjük. Nem
tűrhetjük, hogy a női lélek közmondásos kiismerhetetlenségéhez küllemük kiismerhetetlensége
is csatlakozzék. Mert — teszem azt — mi történik, ha e nőt megpillantván, beleszeretek,
éppen az érzéki szája miatt, kezét megkérvén a házasságkötő terembe vezetem,
s otthon aztán, amikor megmosakszik, akkor látom csak, hogy olyan keskeny és
vértelen szája van neki, mint egy anglikán lelekésznek. Kihez, hova fordulok
akkor jogos panaszommal?
Mondja ki a törvény, vagy szabályrendelet, hogy a nők rúzst használni jogosultak
ugyan, de sem rúzzsal (sem szemöldökfestékkel!) arcuk eredeti berendezését át
nem csoportosíthatják, mert e fondorlat kihágásnak minősül, s annak megfelelően
büntetik.
Emberek! Férfitársaim! Tűrhetetlen! Haladéktalanul! Mi jogon?