Éteri csend, a huncut árulkodó,
jelzi te vagy az egyik utazó.
Poggyász nélkül érkezel,
a nélkül indulsz odább, s bátran vétkezel.
Merre tartasz és hová?
Emlékek tábora ad neked reményt,
és a hogyan tovább,
ravaszul kacsintva kacag rád,
az ismertnek vélt árnyékvilág.
Olyan mintha egyedül végigjárnád,
fenevadak tengerét,
vajon akarod-e ma még e képzelgést,
ha ott van előtted a való,
csak ellepi a homály, amelyet te magad kreáltál.
Ott a család, melynek részese lehetnél,
ott egy segítőtárs, akit megbecsülhetnél,
ott vannak a felcseperedők, akiknek gondját viselhetnéd,
s ott a jó barát, ki fizetség nélkül vigyáz rád.
Mennyi minden ott van előtted,
s úgy tűnik, segítségre sem szorulsz,
hiszen tudod, élni miként, és hogyan kell,
mégis másként sikerül.
S akkor, ha nem megy, fullaszt minden,
vajon miért nem ad a laza-vagányság,
a divathullám, erőt, erényt és fényt?
Rájössz, a kijátszott szabadság,
hiányos minden színében manapság.
Hiányzik a mulatság, amelyben mulatni lehet,
hiányzik a tagságnélküli közösség, ahová tartozni lehet,
hiányzik a hovatartozás,
úgy érzed felületes minden,
és álszent bohóság.
Hiányzik a kitartás,
hiányzik az igazság,
hiányzik a jókedv,
amely megszelídít,
s hiányzik a hiány.
Akkor mi is az élet értelme?
Nem tudni.
Választ kaphat mindenki, hogyha közel a túlvilág,
s közben átdugja oda az illető legalább egyik bocskorát,
vagy a magára hagyatottság kitartást ád.
Kérdések, és nyögések helyett akkor megtalálod
az elixírt minden búra-bánatra,
s örülsz annak, még itt lehetsz,
mert gyönyörű és titokzatos a mindenség,
s akkor fogad be igazán,
ha érzed a ritmusát,
és tudod, hogy téged is vár,
ez a csodálatos világ.

Borbé Levente
2008 tavasza