Tért hódítok magamnak, hogy értsem létezésem.
Mindig kételyek közé sodor az új,
mindig jobban fáj a múlt.
Az enyém, mégis a jelen, az a pillanatnyi perc,
mely két birodalom közt határ.
Szeretem azokat a napokat, amikor élek és életem velem él.
Szeretem az elvarázsolt dallamok zaját, a csöndöt,
A titokzatos mosolyt.
Talán azért jó élni,
hogy jobb jövőt szervezzek magamnak és másoknak
és semmitől se kelljen félni.
Szépek az érzelmek,
csak akkor van hitelük, ha becsületesek.
Együtt élni békében másokkal
a legszebb dolog
emberként,
valahol az időben.

Borbé Levente
1991