Szívemhez nőtt az a különös álmom, amikor fehér paripán az ismeretlenbe száguldom.

Utam során a kifürkészhetetlenben semmi sem világított, s a feltámadó forgószél egyre erősebben nyugtalanított. Boszorkányok, lidércek hada cikáztak előttem, angyalbőrbe bújt ördögfajzatok csábítottak veszetten. Szépasszonyok végeláthatatlan fürtjei közé gabalyodva menekültem tovább, - a véget éreztem bár, mikor előttem szerencsére, kinyílt lomhán a látóhatár. Felülkerekedve fáradságomon, gallyakból rakott ropogó tűz mellett csodáltam a lemenő napot, a felkelő holdat, s üdvözöltem a csillagom. Lepihentem a maroknyi forrás mellé, szikralángot tettem táltosom elé. Beláttam, hogy az életet adó föld, s a szárnyakat kölcsönző ég, káprázat nélküli jelenség.

Lelkem testi uradalmát csörgedező vérszerződéssel, egykoron megpecsételtük a Teremtővel. Imigyen regéltek rólam a vizes formálódó kövek, s fölöslegesnek bizonyult mellettük a földbe vert cövek. ők míg hirdették a frissesség dalát, csöndben lemostam magamról a napok hordalékát. Szomjamat csillapítva a magasztosra, tekintve bármilyen távolságra, rábukkantam az elérhetetlennek tűnő otthonomra. S utána játszva, erdők-mezők s vizek tündérei röpítettek a hegycsúcsok magasságába, s még tovább, ott ahol feloldódott minden kuruzslás, s újra átitatta lelkemet a teremtő világ. Emitten elveszett az idő, s a volt porszemcsés múltba kutakodó bizonytalan jövő. Ködbe, és semmibe illant a valószínűség, lepörgött a bizonyosság, átvette helyét az örök lebegés.

Végre ott pihentem az éterben, ahol létünk nem avatkozik be, nem erőltet, s nem kér jutalmat cserébe. Hiszen elpárolog a hamisság, s már nem szükséges a bódítás, ködbe vész az ítélet, az ámítás. Ahogy a nyugvó víz tükre láttatja az igazat, úgy a szeplőtlen gondolatok adnak magvakat. Közülük az igazik szárba szökkennek hajnalig, s útnak lesznek eresztve virradattól el estig.

Borbé Levente,
2015. november vég