Belső kérdés-válaszrengetegében,
nyughatatlanságod utazáscsendet parancsol,
s létvalóságot követelő dallamot játszva, kérdi:
mivé leszel, s merre jársz,
ha fellángol az énedben szunnyadó boldogság?

Olyanná válsz, mint a messzinek tűnő álomsugár?
Vagy talán fellegek fölött szállsz, akár a vándormadár,
és ha landoláskor partot érsz,
vajon önmagadra találsz,
mint emberi vágyaktól kizárt lélekidomár?

Mennyi hiteled lehet a rejtelmekben ezután?
Talán a hegyeket borító rengetegek éneke,
nagy viharok lángvarázsként előtörő árnytáncok élete,
és a sápadt vízáradatok képzete,
adhatnak kitisztult fényválaszt erre?

Bizony örömet hajszolva, megnyugvást keresve,
és a lényeget elvesztve
eljátszódhatod a neked szántat,
ahogyan önös érdekbe fordulás kirakatizmusa letaglóz,
mint a bárgyú álvalóságodat elhallgató ábránd.

De félő hogy a kérdésválaszt cserélgetve, várva,
kitart-e melletted a hőn óhajtott csöndes örökkévalóság,
mert zavaros időcsapdában kaparó mivoltod
spekulánsjátszmába fojthatja mindazt, ami szép.

És meddig nézhetsz el a megoldatlan fölött,
kurtán-furcsán, s kaján, barátocskám?
Míg körülötted a mindenség fölemészt,
s a koldusi sírózene tört döf szíved mélyébe?
Vagy ez sem mérvadó még?

S mindezek után előjön-e hát
az önmarcangolásod, belső vívódásod árán
a keresett világod?
Senki sem tudja pontosan,
s ha majd egyszer minden letisztul,
szellő szárnyán, békét teremtve,
újjáéledve, útra kélsz.
S vajon akkor a fájdalom benned végérvényesen elvész,
mint a felfedezetlen messzeség?

Élethaláltáncot járva megérted-e még,
ha nem érzed az igazat,
a semmit mondásból is bőven elég,
mert a látványterveket s gondolatokat,
ahogyan akármilyen hamisat,
véled együtt könnyen elfújja a szél.

Borbé Levente
2010 áprilisa