Tegnap a kislányom népiskolai ünnepségen lépett fel. Ezt a „gála” előtt cakkra két órával tudatta velünk. Mi megmondtuk neki az igazat, hogy idejében kell szólni, legalább egy nappal azelőtt. A család összes tagjának akadt mondanivalója. Mi szülők előbb hagytuk abba. Aranyoskáink továbbra is egyszerre beszéltek nekünk. Anyával sikerült kihámoznunk, hogy a középső életünk értelme, éppen meg akarja nézetni magát kézilabdázás közben. Anya a nagy kavalkádba megfésülte nagylányunkat, szép ünneplő blúzit adott rá, amire egy szvetterkét vett fel, hogy az úton ne fázzék meg.
   Kis logisztika után kettéosztottuk magunkat! Anya ment kézilabdát nézni, jómagam (Apa), maradtam tanulni román dolgozatra a gitáros lányommal. Mert ugye be kell tömni azt a kis rést, ameddig megkezdődik az a bizonyos ünnepély. Keményen nekiveselkedtünk. Én úgy ahogy voltam, ő pedig ünnepiben, útra készen. Közel egy órás tanulás után abbahagytuk, mert nemcsak a lányom, de én sem tudtam figyelni. Aztán eljött az indulás nagy pillanata, s besétáltunk „a tett színhelyére”. Ő szólt a gitáros tanárbácsijának, hogy minden további nélkül fel fog lépni ezen az évbúcsúsztató gálán, ami néhány héttel az évzáró előtt lett megtartva.
   Két perccel azelőtt érkeztünk meg, a reggeli felöltőmben, azaz, nem átöltözve, félig izzadtan foglaltam helyet egy kis teremben, kicsi székekkel, amely hamarosan zsúfolásig megtelt. Anya és a kézilabdás lányom, meg a kisfiúnk, mamával együtt, némi késéssel, de annál nagyobb szeretettel érkeztek. Azonban semmi sem volt késő, hiszen néhány előadó még annál is későbben csöppent be. Minket, a közönséget, a zenefelszerelések választottak el, a kis fellépő művészporontyainktól.
   A szokásos ünnepi késést, a rendezvény tanárnénije beköszöntötte boldogan, mosolyogva. Azt is elmondta, hogy elnézéssel legyünk a kis hibákért. Azok voltunk. Hiszen minden egyes gyerek a szülő szemefénye, igazi tehetség. Az első egy zongorás kislány volt, akinek a kottái nem fértek ki a zongora kottatartójára, ezért le-le estek. Közben szólt valakinek a telefonja, és az anyukája részben tudta lefilmezni az okos telefonján, mert még mindig érkeztek a vendégek. A kedves érkezőknek valamely testrészük meglett örökítve, ahogy elsuhantak a Love Story claydermános változat dallamára. Aztán sorra jöttek a kis művészek. A fáradt szülők torz mosollyal az arcukon bátorították gyerekeiket, akik, hol eltalálták a hangokat, hol pedig nem. De nem baj, mert az úgy volt jó.
   Folyton előkészületben voltam, mert nem tudtam mikor következik a lányom gitárjátéka. Az okos telefonomat lehalkítva szorongattam kezemben. Kisfiam az ölembe kérezkedett. Nagy pereccel a kezében tömte magába a látottakat és a perecet. Egy -egy zenemű lejártával (zongorán, szintetizátoron és gitáron) tapsoltunk. A telefonomat becsúsztattam kisfiam háta, s az én hasam közé. Kezemet tapsra állítva részben megölelve kisfiamot a perecével együtt, láttamoztam, hogy én is ott vagyok. Néha félresikerült összecsapdosott kézzel tudtam kinyilvánítani tetszésemet. A telefon pedig egyre beljebb csúszott. Lefele haladt, majdnem elérte a széket. A lányom következett. Nem vetette le a szvetterkéjét. A ragyogóan szép ünnepi blúza gallérjából láthatott valamit a nagyérdemű. Próbáltam előhalászni a telefonomat. Kemény feladat volt onnan kivájkálni a beszorult csodamasinát. Először fényképeztem, azután filmeztem. Filmezés után nem tudtam hogyan kell kikapcsolni. A kézilabdás lányom megnyugtatott, hogy minden rendben. A kisfiam, testvérkéje utáni műsort már rendesen kezdte unni. Hattyúk tavába illő törzs és csípőköröző baletti mozdulatokkal ajándékozott meg. Néhány rövid fellépés követve véget ért az összes zenebemutatás. A tanárnéni ugyanolyan boldogan köszönte meg az ottlétünket, amilyen örömmel konferálta volt be. A közönségnek nagyon tetszett. Erről beszéltek ott helyben, s kifelé menet. Mielőtt elhagyták volna a kistermet a tanárnénit virággal ajándékozták meg. Aztán a közönség a művészekkel együtt próbálta elhagyni az rendezvény színterét. Nagy szorongás közepette a tömeg valahogy kicuppant a teremből. A folyóson több volt a levegő, és a haladási lehetőség is. Csak sietősen lehetett haladni, mert dugó alakult volna ki. Ezért mindenki sietett.
   Hazafelé félúton, megszerettük volna tekinteni az okos telefonon lányom előadását. Ez a szülői nyugtalanság, a gyerekeik ügyessége után, rajtunk is elhatalmasodott... Keresgélésem közepette vettem észre, hogy nem filmeztem. Helyette a fél fejemről készítettem egy szelfit. Szerencsére a fénykép a lányomról jól sikerült.
   Otthon arról beszélgettünk Anyával, hogy még milyen műsorokra kell elmenjünk. Azok mind iskolai rendezvények, ahol a gyerekek nagyon ügyesek lesznek, s a szülők kitörő örömmel fogadják előadásaikat, még akkor is, ha a fáradtságtól túl sokat nem fognak látni belőlük.

 

Borbé Levente,
2017, május 19.