Nem szabadna normálisnak lennie annak, hogy miután valami elszalasztottál, azután próbálsz meg lépni.
Az ember elég bátor kellene legyen, hogy kimondja az igazat. A félelem állítja meg. A kudarctól való félelem. Mindez csakis azért van, mert néha az ember későn ébred fel. Addig halasztja a dolgokat, mondogatva magában, hogy "ráérek", amíg arra nem eszmél, hogy elkésett. Van aki miután feleszmélt továbbra is hallgatni fog, mivel amikor ott volt az ideje, nem lépett. A saját hibája, hogy "elvesztette" ami az övé is lehetett volna.
De van kivétel, amikor nem hallgat az ember. Kiordítod magadból az igazat. Ha még viszonzottak az érzések, akkor a másik hagy csapot, papot, és rohan hozzád. S akkor boldogok lesztek és trálálá, s happy end. Na de nem mindig van happy end. Nem mindig lesz olyan bátor az ember, hogy bevallja érzéseit. Emiatt búcsút vehetsz annak esélyétől, hogy talán egyetlen egyszer az életben boldog légy. Mert van, hogy nem keresel valakit, de nem azért mert nem akarod. Hanem azért mert úgy érzed, hogy nincs elég érv felsorakoztatva magadba, hogy megtedd. Vagy éppen van egy olyan érv, amely miatt nem keresed. Talán naiv vagy, talán racionálisan gondolkodsz. Talán veszítesz, talán megóvod magad a csalódástól. Számolnod kell azzal, hogy mindennek két éle van.
Ha megpróbáltatások elé állít az élet, meg is lepődhetsz néha, amikor arra eszmélsz, hogy