A SZÓRAKOZTATÓ BIBLIA

Előszó

Taxil Léo (1854-1907) marseille-i francia író, újságíró, a régi francia ateista hagyományok, a nagy felvilágosítók méltó örököse. Már fiatalon bekapcsolódott az ateista mozgalomba. XIII. Leó pápa egyik körlevele után nyilvános "bűnbocsánat"-ot tartott és visszatért a katolikus egyházba. Ekkor "Diana Vaugham" címen a szabadgondolkodókat támadó könyvet írt. XIII. Leó pápa személyes magánkihallgatáson is fogadta. 1897 tavaszán jelentette be, hogy "megtérése" nem volt őszinte, 12 éven keresztül csapta be az egyházat és a pápát, akinek csalhatatlanság a 1870 óta elfogadott hittétel. 1897 nyarán adta ki a "Szórakoztató bibliá"-t, ezt a szellemes olvasmányt, amit ezúton nyújtunk át a magyar olvasóközönségnek.

Első fejezet

A teremtés és a földi paradicsom

Tudják meg mindenekelőtt, mit sugallt isten lelke Mózesnek, az állítólagos szent szerzőnek, akinek a papok, a teológusok és a hívők a szentírás első kötetét tulajdonítják. Sakkor lépten-nyomon megállapíthatják, hogy isten lelke – hacsak nem rútul tudatlan – valójában hazudozó, sokkal inkább az, mint "Diana Vaughan" szabadkőműves nagymesternő kieszelője.

Isten örökké való; az idők kezdetén azonban egyedül volt a semmiben. Nem létezett semmi, csak ő, akit akkor Elohimnak hívtak. Ezzel a héber névvel jelöli a biblia első sora. Ez a név többes számban van, ami meglehetősen egyedülálló jelenség egy teljesen egyedül levő úriembernél.

Elohim tehát – aki egyúttal Jehova, Zebaoth, Adonaj, mint ezt később látni fogjuk – keservesen unatkozott (vagy unatkoztak) a káosz közepette; az erre vonatkozó "tohuvabohu" bibliai kifejezés összevisszaságot jelent.

Mivel az örökkévalóság mérhetetlenül hosszú, Elohim mester sok milliárd évszázadon át unatkozott. Végül egy ötlete támadt: lévén isten, azaz mindenható, úgy vélte, ha mindig unatkozik és semmit sem csinál, ez az ostobaság netovábbja lenne, s elhatározta, hogy teremteni fog.

Egyszerre is megteremthetett volna mindent. De nem; úgy gondolta, jobb, ha nem siet. És megalkotta az eget és a földet, vagy – helyesebben szólva – akaratának puszta kifejezésére megjelent az anyag: alaktalan, üres, zavaros anyag, még teljesen "tohuvabohu", és csupa nedvesség. "Isten Lelke lebeg vala a vizek felett"; így áll ez szó szerint, az olvasó nem köteles megérteni.

A hibák elkerülése végett elsősorban arra volt szükség, hogy világosan lásson; így joggal állapítható meg, hogy az előző évmilliárdok alatt a szegény jóisten a legteljesebb sötétségben volt.

Szerencsére soha nem ütötte semmibe az orrát, mert egyáltalán semmi sem volt.

– Legyen világosság! – parancsolta az "örökkévaló".

És lőn világosság.

Milyen volt ez a világosság? A biblia nem mondja meg; beéri azzal, hogy a következőt közli velünk: "És látá Isten, hogy jó a világosság." [1] Tehát elégedett volt vele. Első gondja az volt, hogy "elválassza a világosságot a setétségtől"; ezt is haszontalanság volna megérteni. "És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának; és lőn este és lőn reggel." (Mózes első könyve, 1, 4–5.) Így festett a teremtés első napja.

Ezután a jóisten azzal foglalkozott, hogy megteremtse… találják ki, mit?… a mennyezetet, vagy ha jobban tetszik: a teret. Bármily keveset is gondolkozzék ezen valaki, világos, hogy a tér mindenkor létezett, még ha feltételezünk egy olyan kort is, amikor nem volt benne semmilyen csillag, sem bolygó. A "mennyezet" azonban a világosság után teremtődött, bár a "teremtődött" helytelen kifejezés itt. A biblia, amelynek első fejezete igen zavaros, arra tanít bennünket – mint az imént láttuk –, hogy a teremtés kezdetekor Elohim összevisszaságban alkotta meg a földet és az eget, alaktalan anyaggal és kusza víztömegekkel, amelyek fölött az isten lelke lebegett; s ezt a második műveletet, a térség kialakítását, a következőképpen magyarázza a szent könyv: "Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn." (1, 7.) Egyes magyarázók szerint itt a légkörről van szó. Mindenesetre, a nyolcadik versben ez olvasható: "És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap."

Bármint legyen is, ebből kiderül, hogy a szentlélek remek tréfát űzött a teremtővel, s visszaélt naivságával. Ez a mese a fenti és a lenti vizekről a primitív népek egyik vaskos tévedését tükrözi. A régiek valóban mind azt hitték, hogy az ég kemény, szilárd valami – innen ered a "firmamentum" [2] * elnevezés – sőt, kristályból képzelték, minthogy azon áthatol a fény; és úgy vélték, óriási víztartály terül el a kemény réteg, a firmamentum fölött. Ma tudjuk, hogy az eső a nap által felszívott, felszivattyúzott nedvesség, amely párává, felhővé változott, s azután visszahull a földre; hajdan azonban azt hitték, hogy az eső a nagy felső víztartályból ered; azt képzelték, különböző ablakok nyitódnak és csukódnak a firmamentum szintjén, s ezáltal keletkezik az eső. Ez a vélemény – amelyen manapság nevetünk – igen sokáig közkeletű volt; ezt vallotta Origenész, Ágoston, Cirill, Ambrus és az egyházatyák java része. A lódító szentlélek gúnyt űzött belőlük.

Menjünk tovább. A harmadik napot a jóisten olyan munkára használta, amelynek eredménye jelentősebb, mint az előzőké. Letekintett az alanti vizekre, s azt gondolta magában, hasznos volna összegyűjteni őket, hogy száraz részek, más szóval szárazföldek keletkezzenek.

Akkor az akaratának mindenben engedelmeskedő vizek külön egyesültek, s mélyedések vájódtak részükre; másrészt pedig magaslatok alakultak, s hegyekkel tűzdelték tele a szilárd anyag felszínét, míg a nedvesség lassú hullámokban hömpölygött vagy új szakadékok felé zúdult. "És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó." (1, 10.)

Említést érdemel, hogy a jóisten legtöbbnyire elégedett volt a munkájával. – A teremburáját! – mondta bizonyára magában. – Micsoda tökfilkó voltam, hogy nem teremtettem meg előbb mindezt!

Ezen a napon annyira elégedett volt szárazföldjeivel és tengereivel, hogy az éj leszállta előtt még tenni akart valamit.

"Azután mondta Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn." (1, 11.)

Nem lehet kellőképp csodálni a teremtő e gondos figyelmét. Lehetetlen elővigyázatosabban eljárni, mint ő tette. Valóban rejtély, mivé lenne a föld, ha isten olyan gyümölcsfákat ültetett volna, amelyek más gyümölcsöt teremnek, mint amilyen neműek. Mondjunk köszönetet a jóságos Elohimnak, amiért nem adott nekünk narancsot termő kajszibarackfákat, almát termő narancsfákat, ribiszkét termő almafákat, satöbbi; akkor aztán senki sem igazodnék el. Ah! mondjunk hát köszönetet istennek, amiért ilyen előrelátó jó atya!…

Miután a föld engedelmeskedett és a kajszibarackfák kihajtottak és kajszibarackot termettek, megint "látá Isten, hogy jó.

És lőn este és lőn reggel, harmadik nap."

Ez aztán már fura história! Három nap már eltelt, s a mindjárt kezdetben megteremtett világosság folytán este és reggel is volt: csupán az különös, hogy ez a világosság, amely eltűnt a nap végén, hogy átadja helyét az éj homályának – ez a világosság egy fényforrás nélküli, születő világot ragyogott be; annyi napsugár sem volt, mint egy szénbánya mélyén. Ez a furcsaság megérdemli, hogy szó szerint idézzük a bibliát:

"És mondá Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.

És legyenek világítókul az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn.

Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.

És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre.

És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.

És lőn este és lőn reggel, negyedik nap." (1, 15–19.)

Nincs itt semmilyen tévedés, ugyebár? Bizonyára a Napról és a Holdról van szó. Ennélfogva – a szentlélek szerint – a Nap teremtése négy nappal a világosság teremtése után következett! A szentlélek mindent tud, ez nyilvánvaló; másként nem volna szentlélek, hanem közönséges bolond. Valahányszor a tudomány felfedezést tesz, a szentlélek bizonyára nevetgél, s ezt mormolja magában: "Én öröktől fogva tudom ezt; ezek a szegény törpe emberek meg mit vesződnek, hogy kiderítsék!" De akkor a szentlélek miért sugallta Mózesnek ezt a hajmeresztő badarságot a világosságról meg a Napról?… Igazán, micsoda szédítés!…

A XVII. században élt Olaf Römer koppenhágai csillagász (1644-1710) előtt csakugyan azt hitték, hogy a Nap nem áraszt világosságot, hanem az a térben létezik, s a Nap csupán arra szolgál, hogy "terjessze"; ezt a hamis fizikai nézetet vallotta tévesen Descartes is. A tudomány Römernek tulajdonítja e fontos igazság bebizonyítását, amely homlokegyenest ellentmond a bibliai kinyilatkoztatásnak, vagyis: a világunkat beragyogó fény a Napból ered, és terjedése nem pillanatnyi jelenség. A nagy dán csillagásznak sikerült pontosan meghatároznia a Nap fényének sebességét is. Megállapította ami manapság ezerszeresen bebizonyosodott –, hogy ez a fény nyolc perc és tizennyolc másodperc alatt jut el hozzánk a forrásául szolgáló égitestről, ami másodpercenként 308 000 km-es sebességnek felel meg. Tudjuk, Römer úgy jutott el ehhez a nagy felfedezéshez, hogy megfigyelte a Naprendszerünkhöz tartozó Jupiter bolygó holdjainak fényváltozásait. Römer akkoriban Franciaországban tartózkodott és 1675. november 22-án ismertette felfedezését az Akadémián.

Hozzátehetjük még Voltaire szavaival: "Ha Isten mindjárt kezdetben a nap létezése előtt szétárasztotta a világosságot a légben, hogy azután terjedjen a nap által s beragyogja a mindenséget, akkor nem terjedhetett, nem világíthatott volna és a sötétségtől sem válhatott volna külön, s nem is lehetett volna estétől reggelig tartó napszak; ez az elmélet teljesen ellentmond a fizikának és a józan észnek."

Mózesnek fogalma sem volt a csillagászatról, tehát bedőlt a szentléleknek, mivel az isteni galamb már Mózes első könyvének keletkezése idején tudta azt, amit Römer 1675-ben fog felfedezni.

Az is említést érdemel, hogy a biblia milyen csekély fontosságot tulajdonít a csillagoknak a teremtésben. A "két nagy égitest" a Nap és a Hold; az a Hold, amely földünknek csupán mellékbolygója! A tudatlan Mózes első könyve egy cseppet sem sejti azt, hogy a Hold, a Föld, sőt még a Nap is igen csekély valami a világegyetemben; hogy ragyogó Napunk, az általunk lakott világ központi égiteste, csupán szerény csillag, a tejút számtalan csillagának egyike.

Ah! Bezzeg elképedne a szerencsétlen Mózes, ha napjainkban feltámadna. Képzelem, milyen arcot vágna, ha beállítana bármelyik európai vagy amerikai csillagvizsgálóba, és ott megtudná például, mi a Sirius, ez az elsőrangú csillag: az ég legszebb és legfényesebb csillaga, amelyet a szentlélek nem méltatott figyelemre; a Sirius, amelynek fénye kis híján nyolc teljes év alatt jut el hozzánk, mivel nagyon-nagyon sok millió mérföldre [3] * van a földtől, több mint 540 000-szer messzebbre, mint a Nap. Mit szólna szegény Mózes, amikor feltárnák előtte, hogy milyen roppant jelentőségük van a világegyetemben a más naprendszereknek, amelyeknek létezését nem is sejtette?

Tegyük fel, a professzor egyszerűen így oktatja Mózest Humboldt nyomán:

– Sirius és a Napunk, bár igen nagy távolságra van egymástól, ugyanahhoz a csillagréteghez tartozik, amely elszigetelten fekszik az űrben, csillag sziget a világegyetemben; s ennek a több világból és napból álló lapos, lencse alakú szigetnek a nagytengelye nyolcszázszor hosszabb, mint a Sirius földtávolsága; s ez mégis csupán egy kicsiny, rendkívül vékony réteg, a sűrű és mély, nagyobb rétegekhez képest, amelyek összehasonlíthatatlanul gazdagabbak csillagokban és napokban.

Mózes, aki önként elhitte, hogy a Föld az isten alkotta világegyetem központja, megbolondulna ettől.

Térjünk vissza a teremtéshez, ahogyan a bibliában áll:

"És mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől: és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.

És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, amelyek nyüzsögnek a vizekben, az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit, a madár is sokasodjék a földön.

És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.

Azután mondá az Isten: Hozzon a fold élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszómászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn.

Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó." (1, 2–25.)

Hát persze, mindez jó volt, és Elohim mester, akinek keze is van, elégedetten dörzsölgette azt. De még különbet is kellett teremtenie!

– Az állatok közül egyetlenegy sem hasonlít rám, milyen kár! – gondolta. – Pedig nekem szép fejem, éles fülem, eleven szemem, szellemes orrom és pompás fogam van! Igazán teremthetnék egy tükröt, hogy nézegessem magam benne; de úgy hiszem, jobb, ha a hasonmásomat nézve szemlélem saját magam… Rajta hát; feltétlenül szükséges, hogy hozzám hasonló állat legyen a földön.

Míg a jóisten efféleképpen okoskodott, valószínűleg különféle, újonnan teremtett majmok ugrándoztak körülötte.

– Van valami bennük énbelőlem – tűnődött magában –, de hát nem az igazi. Ezek a majmok mind farokkal ékeskednek, nekem pedig nincs. Ami pedig azokat illeti, akik nincsenek ellátva ilyen nyúlvánnyal… nem, ez sem az igazi!

S a majmok fintorogtak és tovább szaporázták hajmeresztő ugrásaikat.

Akkor a jóisten fogott egy darab nedves földet, és "megmintázta". Állítsa valaki ezek után, hogy isten tiszta lélek, és nincs keze! A biblia azt is közli, hogy isten az ember megalkotása után "lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét". Tehát így jött létre az első ember, s azután derekas szuszogás árán életet kapott. "Így lőn az ember élő lélekké."

Van Mózes első könyvének első fejezetében egy homályos rész, mégpedig a 27. vers. Ez azt a feltevést sugallta egyes okkultista magyarázóknak, hogy az ember kezdetben hermafroditának teremtődött, isten azonban később meggondolta magát. Valóban, csak a második fejezet végén esik szó a nő teremtéséről; huszonöt sorral előbb a biblia világosan kimondja: "Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket." (1, 27.) Ez a héber szöveg szó szerinti fordítása, s ebből fakadt a kétnemű isten legendája, amely igen elterjedt a különféle okkult iskoláknál; ez nagyon kellemetlen volt, s ezért a keresztény fordítók mindig gondosan meghamisították. Helytelen volna túlzott jelentőséget tulajdonítani ennek a bibliai mesének. Akad ott néhány részlet, amely még kevésbé érthető!

Lássuk inkább azt, amit általánosan elfogadnak.

A jóisten, mihelyt megalkotta az embert, legott a teremtés koronájának nyilvánította. Azonnal felvonultatta előtte az állatokat. "És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve." (2, 19.)

Micsoda díszfelvonulás lehetett; Buffon [4] is kétségtelenül megirigyelné Ádám helyét!

"Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá – mondotta isten Ádámnak –; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon." (1, 28.)

Az ember, bár a teremtés koronája, nincs mindig fölényben, amikor például oroszlánnal, medvével, krokodilussal kerül szembe – ezt felelhetjük erre. S nemcsak a vadállatok falnak fel bennünket: az emberiség ezernyi kellemetlen rovar, poloska, skorpió prédája, a jezsuitákról és egyéb férgekről nem is beszélve.

Isten egyébként, aki megteremtette az ember-pecsenyét lakmározó vadállatokat, az embernek azt parancsolta, hogy növényevő legyen.

"Ímé nektek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül." (1, 29.)

A hatodik nap estéjén végül már minden teljesen vagy többé-kevésbé készen állt. A jóisten, aki boldog volt s egyre elégedettebb művével és talán kissé fáradt is – feltalálta a sziesztát. Példát adott az embereknek a pihenésre, amennyiben maga is lepihent, mint egy jóságos járadékos, aki szükségét érzi, hogy ne csináljon többé semmit.

"És ülteté az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala.

Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala.

Az elsőnek neve Pison, ez az, amely megkerüli Havilah egész földet, ahol az arany terem.

És annak a földnek aranya igen jó; ott van a Bdelliom és az Onix-kő.

A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, amely megkerüli az egész Khús földét.

És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel (Tigris); ez az, amely Assiria hosszában foly.

A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes." (2, 8. és 10–14.)

E mű szerzője azért bocsátkozott e részletekbe, hogy hozzávetőlegesen fogalmat nyújtson a csodálatos paradicsom fekvéséről.

De sokkal jobban tette volna, ha nem mond semmit; mert ennél ostobább módon senki sem leplezhetné le a saját lódításait.

Minden magyarázó valóban egyetért abban, hogy a Pison és a Pas folyó, amelyet később Araksznak neveztek el, Mingréliában van, és a Kaukázus egyik legjárhatatlanabb nyúlványán ered, s ha arany és onix akad is ezen a vidéken, viszont soha senki nem tudott rájönni arra, mi fán terem a bdelliom. Másrészt, semmiféle tévedés nem lehet a harmadik és a negyedik folyóval, a Tigrissel és az Eufrátesszel kapcsolatban; ebből világosan az következik, hogy Mózes első könyve szerint a földi paradicsom Ázsiában volt, az Ararát hegytömb vidékén, tehát Örményországban; noha (s ez a szent szerző első baklövése) az Araksz, a Tigris és az Eufrátesz forrásai elhatárolódnak egymástól, bár viszonylag közel esnek. Az Araksz egyáltalán nem egy másik folyóból ered, hanem a Bingöl Daglari tűzhányó oldalán fakad, innen folyik a Kaspi-tenger felé. Ami a Tigrist és az Eufráteszt illeti, ezek nemcsak hogy nem ugyanazon folyóból erednek, hanem éppenséggel találkoznak Qurnánál és Shatt al-Arab néven együtt ömlenek a Perzsa-öbölbe.

A második folyóval kapcsolatban, amelyet Mózes első könyve Gihonnak nevez, a szent szerző valósággal fantasztikus baklövést követ el. "Ez a Khús földének folyója", mondja. A Septuaginta, [5] sőt a Vulgata [6] szerint pedig Khús országa (Khús Khám fia és Nimród apja) nem más, mint Etiópia; ennélfogva a Gihon a Nílus, amely nem Ázsiában, hanem Afrikában folyik, mégpedig pontosan ellenkező irányban, mint az Araksz, a Tigris és az Eufrátesz: a nagy afrikai folyam pályája délről északra tart. Ha a Nílus forrását a Victoria-tóhoz tesszük, elismerve ennek helyességét, hogy ne kelljen tovább mennünk, akkor is legalább ezernyolcszáz mérföld választja el az első és a második folyó forrásvidékét; ezekről pedig azt írja Mózes első könyve, hogy ugyanazt a paradicsomkertet öntözik! A két másik folyó forrásai ugyancsak hatvan mérföldre esnek egymástól; ez már lehetséges egy kertnél. De hát kertnek nevezhető-e ez a hatalmas terület, amelyet a legmeredekebb csúcsok tűzdelnek, s amely a földgolyó egyik legzordabb vidékén fekszik?…

Végül lássuk a harmadik baklövést, amely így is nevezhető: botfülűség.

A papok köztudomásúan azt állítják, hogy Mózes műve a Pentateuch, azaz a biblia első öt könyve: a Teremtésről, a Zsidóknak Egyiptomból kijöveteléről, a Léviták egyházi szolgálatáról, az Izraeliták megszámlálásáról, és a Törvény summája. A hálátlan tudósok azonban kutatásokat végeztek, s arra az általános véleményre jutottak, hogy ezeket a könyveket Ezsdrás koholta, a babiloni fogságból való visszatéréskor, az időszámítás előtti ötödik században; Mózes pedig – feltéve, hogy létezett, s – feltételesen elismerve a rá vonatkozó évszámokat – ezer évvel korábban élt: időszámításunk előtt 1571-ben született Egyiptomban, Gesszen, földjén, és 1451-ben halt meg Arábiában, a, Nébo-hegyen.

Az eredeti mű letölthető innen.

Forrás: konyvecske.eoldal.hu