Most, hogy már három órája éberen vagyok fenn az ágyon, s már a kedvencemnek mondható film megnézésén (Rosencrantz & Guildenstern halott) is túltettem magam, megfontolandó az iskolára való készülés: az öltözködés, a gép kikapcsolása, majd ezek után az indulás… Úgyhogy nemsokára 3 teljes napot áthidaló működés után pihenőre küldöm számítógépemet, magamat pedig jókedvre…

Irány Budaörs, gyerekek!

Na, most utánzok igazán!!

Vége a nyárnak - igen, nálam most, szeptember 3-án… Mert ez az utolsó nap az iskolakezdés előtt… És mint ilyen, megérdemli, hogy egy összefoglaló posttal zárjak le 2,5-3 hónapot - mer’ az jóóó, és mert így utánzó majomnak tűnök, és ez is jóóó!

Hol is kezdjem?… Mondjuk ott, hogy mint mindig, idén is kiköltöztünk telekre az évzáró utáni héten, de ez az “elszigeteltség” nem volt olyan kínzó, mint amilyennek ígérkezett, mivel júliusban bekötöttük az internetet, így Telekről is tudtam életet folytatni a világhálón, ami jóóóóóó! Nagyon jó. Csináltam egy olyat, hogy DC ++, csináltattam egy olyat, hogy ez a Blog, és merevlemezemet megtöltöttem jobbnál jobb zenékkel, baráti társaságomat pedig gazdagítottam jobbnál jobb postokkal, mint amilyen ez is - szólok, hogy tudjatok róla: most egy szép szöveget olvastok! Na jó, nem tekergek el… Tehát jött egy július elseje, egy horvátországi nyaralás kezdete, amiről még mindig nem írtam összefoglalót Lépcsőre… De végül is egy mondattal jellemezni tudom: jó is, rossz is… Mennyire vicci… most elkezdtem gondolkodni, és rádöbbentem, hogy milyen kevés emlékem maradt abból az útból… Az előbb legalább egy percig törtem a fejem, mire fel tudtam idézni: hol kajáltunk egyáltalán, milyen volt a szállás… Furcsa az emlékezet… milyen véges… No igen, erre később visszatérek ám…
  Aztán, mi volt még?… Jah, hát visszajöttem, és a továbbiakban az egy-egy császkáláson kívül lószart sem csináltam… És én erre büszke vagyok! Na jó, nem teljesen, mert lett volna mit csinálni, és hát persze, mondom én, hogy véges a memória… mert dolgoztam, és el is felejtettem már…
Szóval igen, dolgoztam. A munka ideje a július 20-tól augusztus 18-áig terjedő zárt (?) intervallumba datálható - vagy mi… Ez idő alatt pedig volt sokminden: hajnali kelések, fáradt pislogások, autóban alvások, Fótra utazások, Lajos vagy Szabina vagy Eszter mellett nyomorgások a hátsó ülésen, munka, unatkozás, etc-etc. Szóval tényleg sokminden… Szép oka volt annak, hogy 21 hétközbeni napot munkára áldoztam a nyaramból, mely szép ok most valahol a Semmiben lebeg elveszve szemem elől… De mindegy, ez még a jövő zenéje… Max. a mínuszból hirtelen 60 rongy költőpénz kerekedik… És most, hogy az apróságokról beszámoltam, jöhet a lényeg - az a dolog, ami gyakorlatilag az egész nyaramat kitöltötte: Kárpátia…

“Augusztus 1. - vasárnap
Szerdán vagy csütörtökön elkezdtem egy újabb sztorit, még azt, amelyiket Szlovákiában akartam kézzel írni, és ami ott jutott eszembe: Ramónáról szól, a tini lányról, aki látja a halált!”

Ez volt 2004-ben… Nem nagyon ástam bele magam naplómba, de úgy őszintén: kétlem, hogy egyéb információt találnék benne a sztori keletkezésének okairól/céljairól/hogyanjairól/miértjeiről… Ami tudható, hogy Szlovákiából hoztam haza, és két évig érleltem egy “doc” kiterjesztésű dokumentumban… Vicci, hogy mára mi lett belőle… “Ramónáról szól”… Hát igen, most már Ramónáról, Matildról, Incéről, Marciról és Noéról, kicsit Villőről és kicsit még másokról is… De ami az egészben a legjobb: most már van története is… Igen, ez a kezdetek kezdetén nem volt elmondható róla… Egy picit sikerült fejlődni, és durva, hogy mindezt egy nyár alatt, annyi szünet után… Most már foglalkozom vele, de még mennyit… és naggggyon nem várom, hogy másra kelljen figyelni… nagyon nem… No, és itt tartunk most… “Summer has come and passed” - ahogy azt egy ősrégi sláger mondja, ugyé? A mai napot pedig köszönöm szépen mindenkinek, méltó (kurszán!) zárása volt ez a nyárnak - legalábbis részemről… Ezennel pedig, 2006 nyara, néhány idézettel búcsúzom tőled!

I’m crossing that bridge,
With lessons I’ve learned…
I’m playing with fire,
And not getting burned…

Am I the only one to notice?
I can’t be the only one who’s learned…

Son your life’s an open book
Don’t close it before it’s done

Even though I walk through the valley of the shadow of death,
I will fear no evil, for you are with me;
your rod and your staff, they comfort me.

I would give my life to save you

You are my power, my pleasure, my pain, baby
To me you’re like a growing addiction that I can’t deny…
Won’t you tell me is that healthy, baby?

We’re holding the key, to unlock our destiny,
We were born to lead.
We’re finally free, no longer following,
We were born to lead… we were born to lead.

Dust in the wind, All we are is dust in the wind…

Mert ha elmondani nem lehet, idézni kell…

Nem ezt akartam írni, de hát ez sikeredett… Jó olvasást kívánok…

Egyedül találta magát az utcán. Nagyon egyedül. Este volt, a holdat nagy, fehér folttá kente a közeledő vihar párája. A Nyugat felett már ott tornyosultak a fellegek, egymást kergették, bökdösték - mindegyiknek nagyon sietős volt a tomboló szél elől menekülnie. A teret még átitatta az a csend, amit az emberi fül már hallani vél, míg a távolból lassan át nem zúdult egy-egy villám cikázó döreje. A sarki lámpa fénye villódzott, majd hosszas hunyorgás után végleg kialudt. A lány behúzódott a kerítés mellé, s úgy várta, hogy elkezdődjék…
  Két alak jelent meg a meredek utca legtetején. Furcsa volt léptük, hangjuk nagy - megtelt vele az esőszagú levegő. Nem lehetett kivenni, hogy miről beszélnek, de nevetésük, jókedvük világosan kihallott a kesze-kusza szavakból. Egyikük egy széles mozdulattal a földhöz vágott valamit, ami az aszfaltot csörömpöléssel üdvözölte, s ezzel adta mindenki tudtára, hogy üveg volt, mielőtt szilánkok hada lett. A férfiak esetlenül próbáltak előre haladni, és önfeledt szórakozásukban észre sem vették a békésen érkező cseppeket. A lány nem mozdult rejtekéből, noha őt sem szél, sem eső nem érhette el. Inkább a riadalomra felkészülve figyelt, miközben annyira tudta, hogy mi fog történni…
  Hirtelen szakadt le, mintha millió szeméből könnyezne az ég, és soha többé nem tudná abbahagyni a zokogást. A levegő őrült vágtába kezdett magával ragadva újságpapírt, zacskót, falevelet, majd hamarosan már kisebb-nagyobb ágakat is. A dörgések teljesen belevesztek a szél tomboló zúgásába. A fák konokul-recsegve álltak ellen a vad hajtásnak, de némelyik koros törzse nem bírhatta túl sokáig… Egy ilyen, vén akác menedéknek hitt lombkoronája alá bújt be az a két, alkoholmámorban fürdő alak. Valószínűleg fel sem fogták, mi történik körülöttük - az egészet jó mókának mutatta bódulttá varázsolt érzékük.
  Hirtelen kék villanás szelte át a horizontot, s utána minden más világosság megszűnt a környéken. S akkor egy hatalmas reccsenéssel adta be aggastyán derekát a hódításnak az a fa, mely törzsénél azok a férfiak lapultak. Víg kacajuk nem zengett a viharban már. A lány ijedt szeme kereste őket a sötétségben, de minden, amit az eső függönyén át látott, az az ágak hasztalan szárnyalása volt. Azonban hamarosan abbamaradt minden: a szél még elfújta az utolsó, porszemnyi könnyeket, majd riadtan dermedt meg. A levegő kitisztult, a villámok távolodó nesze belevegyült a fel-felhangzó riasztók és szirénák visításába. A lány csak ekkor indult meg félénken az előbb még ittasan tévelygő emberek irányába, de hamar megtorpant, és tenyerébe temette arcát. Ott voltak, ahová a vihar elől menekültek. A fa alatt. Csontjaik összetörtek, bőrük felszakadt, s belőlük az eső mosta vérüket a földbe, mikor a szúrós kérgű törzs megpihent rajtuk. Mindketten halottak voltak. A lány látta…
  Megkönnyebbülés töltötte el, mert amikor feltekintett, ismét a jelenben találta magát, s körbenézve megpillantotta a hórihorgas fiút. Ő maga sem tudta, hogy miért, de annak látványa megnyugtatta őt… A fiú pedig odalépett hozzá, nem kérdezett semmit, csupán átnyújtotta neki hófehér zsebkendőjét. A lány akkor vette észre, hogy eleredt orrának vére - mint az utóbbi időben minden látomása után…

Du musste nicht sprechen um verstehend zu sein. Ich höre dich ohne Wörter. Ich kann deinen Gedanke sehen…

Warum sprichst du unentwegt? Halt deinen Maul zu, und achte auf mich! Ich rede, ich erzähle mein Leben für dich, ob du zu wissen, warum von mir Wörter nie gehört wurde zu sein. Achte auf mich jetzt! Ich sage alles, was du wissen möchtest. Aber…

…du höre auf mich nicht… Du willst nichts wissen…

“Look to the future, but learn from the past!” 

“Wir müssen leben bis wir sterben!”

Van nekem egy iskolám, van, mert enyém…

Pontosabban volt… Bár még valahol mindig az enyém… Valahol mélyen, elásva, arra várva, hogy egy szép, szeles, nyárvégi napon, mikor egy hirtelen ötlettel és két volt osztálytársammal belécsörtessünk, és magunkra vonjuk a kis ártatlan gyermekek és már kevésbé ártatlan szüleik szemét. Talán ő is gondolt már arra, hogy régen kirepült fiókái vajh’ mikor boldogítják ismét becses, szerény, egy fikarcnyit sem változó “személyét”… hogy mikor mennek végig megint a folyosóin - de ezúttal úgy, ahogy még soha azelőtt… hogy mikor köszönnek rá az épületét szorgalmasan elhagyó ősrégi tanáraikra… hogy mikor ül végre az a bárgyú mosoly a képükre, amikor egy mélységesen megvetett tanárnő mélységesen megvetett órájának helyszínére betoppannak, noha addig csak zárt ajtók fogadták őket - és az az egy ha nem is tárva, de nyitva… hogy mikor írkálnak fel ostoba üzeneteket az oda nemsokára érkező diákoknak, akiknek így egy szebb órát remélnek… hogy mikor veszik észre mégis: mennyi apró dologban változott, csakhogy a vissza-visszajáró madárkáinak meglepetést szerezzen… S így tovább, és így tovább…

Az iskola egy furcsa intézmény… Valaki azt mondja, hogy pusztítja, valaki, hogy a tudás, a tudás, a Tudás, valaki meg, hogy csak egy épület, egy állomás, egy váróterem - életünk vonata, míg az utasok le ill. fel nem szállnak, megáll, de utána robog tovább… Robog? …bizony. És nem fordulhat vissza…

ui.: Csakhogy megtörjem eme filozófikus és mély értelemmel bíró vonalat… Viszlát, augusztus, viszlát, 2006 nyara, éééés…

művészi öltözködés 4ever!

Hát így állunk… Ma költözünk haza - konkrétan úgy most… És ez az esemény megérdemel egy külön postot…

Szép volt szúnyogokkal ébredni, pókokkal feküdni, kimenekülni az egyszobás kis házikóból a “teraszra” aludni, állandóan bedugni a fülembe az odavaló fülhallgatót, és folyton idegeskedni… Na jó, volt nekem egy perce jó hangulatom is, de mostanra a két szülőm együttes jelenléte lelombozott kissé… De mindegy…

Szóval kiköltöztünk, mint minden nyáron, itt laktunk, gyakran bementünk (bementem ), féltem a sötétben, mégis az utóbbi egy hónap folyamán nem a “biztonságot nyújtó” négy fal között hajtottam álomra a fejem… És jó volt. Szeretem ezt a telket, hiába látom néha kicsit borúsan a dolgokat, és most, hogy volt végre itt is Internet, még jobban szeretem!

Most szerettem volna beírni ide valami búcsúféle saját költeményű verset, de ezt még írnom kell… Azt meg majd később, akkor átírom, addig is…

Félénken feledek
egy éjjel volt csupán
mikor a csillagok lüktettek
szobám ablakán
s te ott haltál meg bennem

Ég áldjon, Telek! Viszlát év közben, s majd 2007 nyarán!

Mint aki kilépett időből és térből, mint aki minden épelméjűség fölött áll, úgy járkált a folyosó kongó ürességében. Látta Noé Ramóna-ölelt és Ince összekuporodott, feszülten figyelő alakját, de nem fogta föl, hogy mellette vannak. Emlékképek ezrei villantak fel szeme előtt. Csókok millióit érezte ajkára simulni. A finom női ujjak mintha abban a pillanatban is testé nyaldosták volna. A puha idomok egybeolvadtak vele ott, ahol csak ők ketten voltak. Hangok: suttogó, negédes szavak, meleg szuszogások, dallamos kiáltások… Fél év együtt töltött éjszakái, mire a karjaiban álomra szenderült… teste egészének remegése, amikor megpillantotta… reggeli, álmos, szenvedélyben gazdag köszöntések… a tűz, mely egyikükben élt, s általa lángoltak mindketten…
  Minden más emléke ezer éve elfeledett históriának tűnt csupán. Feje szinte elviselhetetlenül zúgott, értelmesen gondolkodni nem is tudott. Nem hallotta a léptek ritmikus kopogását, amikor valaki elment a folyosón - mégcsak észre sem vett senkit… Ramóna néma könnyei Noé ingébe vesztek, aki aggódón nézett hol a lányra, hol az ingerült, mégis erőltetetten figyelő Incére, hol a kitörni készülő Marcira.
  Nemsokára Ince megtörte szemének addigi zártságát, s hófehérré vált arccal tekintett a járkáló fiúra. Az hirtelen torpant meg, mint aki érzi a hátába fúródó pillantásokat, s úgy merevedett meg, hogy kezei halovány remegésbe kezdtek. Lassan megfordult. Szemük a másikéba fúródott. Csupán Marci szívének dobogása hallatszott. És látta a tekintetében… Fogait összeszorította. A levegő úgy áramlott be tüdejébe, mintha legbelül hurrikán készülne.
  - Nem… - sóhajtotta immár egész valójában remegve, és elindult a műtő felé. Noé mély lemondással vette tudomásul, hogy most nem szabad utána mennie, így inkább Ramóna fejére hajtva fejét magához vonta zokogó barátját is. Ő szívének rejtekében imát mondott egy háborgó lélekért…
  Az orvos fejcsóválva, lesütött szemmel lépett ki az ajtón, amikor egyszeriben szembe találta magát kollegájával. - Én… - kezdte halkan, de Marci nem látott, nem hallott, könyörtelen erővel lökte a falhoz az útjába kerülő férfit, s az ajtót majdnem betörve robbant be a műtőbe. S ott tudta őt…
  - Kifelé… - sziszegte a nővéreknek, akik a gépek kikapcsolásával voltak elfoglalva, s akik e szavakra értetlenül Marcira, majd egymásra néztek. A második, a harmadik felszólítás már oly hangerővel hagyta el a férfi száját, hogy az ottlévők riadtan rohantak ki.
  Nem tudott felnézni. Képtelen volt rá. Nem is lehetett valóságos az egész. Nem válhat minden egyszerűen csak emlékké. Ezt nem hitte el. Nem akarta… nem tudta elhinni…
  Barna szeme mégis megtalálta az ágyat… Megszédült - csupán a fal állt a padló történő találkozásának útjába. Már képtelen volt levenni tekintetét róla… Ott feküdt, békésen, ahogy més soha nem látta, hófehér tündérarcát hajának lángocskái nyaldosták, pillái szemének bilincsei, még vöröslő ajkai között jégcsapok fogai; örökkön lüktető mellkasa néma és mozdulatlan, a gyakran remegő kezek, a bársonyos ujjak most ridegen merevek… S ott az a konokul tátongó seb, melyben a harcban végül a szél felülkerekedett a tüzön.
  Megbabonázva lépkedett felé - lábának ólomsúlyát egy megmagyarázhatatlan bűvölet húzta az ágy mellé, majd taszította térdre. Keze felhagyott a remegéssel, mikor rásimult a lány kezére - még soha oly hidegnek nem érezte… szinte ráfagyott tenyere. Szívének minden egyes dobbanása mérhetetlen fájdalommal feszítette mellkasát, a beszívott levegő feszítette bordáit. Ujjaival a lány arcán siklott, homlokából elsöpörte a lángvörös tincseket, majd a kissé nyitott ajkakra tévedt, hol sokáig reszketeg megpihent.
  - “Ki vagy te? nem tudom…” - lehelte elfojtott dühével, vérző kínjával, amint Matild fölé hajolt - “…de szeretlek nagyon.” - s ujjait elvonva róla rásimult a lány ajkaira. Azok nem mozdultak. Többé már nem.
  Egy mélyről feltörő ordítás oldotta fel könnyeit. Hiába csókolta a lányt, nem ébredt fel… mindig nehezen ébredt, mint ő is… nem aludt gyakran, így nem is tudhatta, hogyan kell ébredni… de miért nem forró a teste… mindig felhevül, ha megcsókolja… és mindig felébred… de ő, ha véletlenül álom közben kapja el tekintetével, soha nem nyúl hozzá, hanem csendesen figyeli… olyan ritkán látja aludni… nem mozdul… nem vesz levegőt… pedig ha valakinek, hát neki sok oxigénre van szüksége… abból táplálkozik… mindent eléget… most meg olyan furcsán hideg a teste… alszik… csupán alszik… ő felébreszti… majd ő… igen…
  Könnyei az ő arcáról a lányéra peregtek, nesztelenül siklottak le, mígnem belevesztek fakó hajába. Marci két kezébe temette arcát… Ez nem lehet… ez nem történhetett meg… Felnézett Matildra. Halott. Tényleg halott…
  Valami idegen érzés futott végig rajta testét mozdulatlanságra kényszerítve. Felegyenesedett, s még egyszer meglehelte a halott ajkakat. Megnyugodott. Egyre csak kedvese arcát nézte; oda sem tekintve vette kezébe a szikét. Ujjai magabiztosan csukódtak rá a fémre. Arcán halovány mosoly, mikor a penge megindul karjának húsában, s halkan susog vére. De az a kín, mikor egy már ismerős erő megállásra készteti kezét… Szemébe ismét könnyek futottak.
  - Hagyjatok… hagyjatok… - suttogta zokogva. - Én így nem akarok… többé… nem…
  Bárhogy igyekezett, Ince hajthatatlan volt… S már hallotta is, ahogy az ajtó kinyílik, hallotta az ismerős lépteket, érezte, amint Noé árnyéka rávetül, s óvatosan ráfonódik keze az ő csuklójára kiemelve belőle a kést, érezte, ahogy sebére rászorít valamit, s finoman átkarolva elvezeti onnan. Nem ellenkezett. Nem tudott. Hagyta, hogy elvigyék, és ellássák sebét, s hagyta, hogy könnyei előmossák fájó emlékeit.

Meghitt némaságban ült a nyüzsgő folyosón. Arcát komisz bánattal takargatták elmaradhatatlan tincsei. Körülötte dolgukra siettek az orvosok, nővérek, kétségbeesetten vagy már megszokottan mentek utánuk a hozzátartozók. A nap besütött az ablakon, s a falakra a halál vetett elragadó árnyékot. De Noé nyugodt volt, mint mindig, pedig most igazán nem akadt erre semmi oka… Alig egy hete, hogy Matild otthagyta őket, de Marci már harmadszor kísérelte meg követni szerelmét. Szinte el sem mentek a kórházból azóta…
  A pszihiáter nagy sokára jött csak ki a szobából, s Noéhoz lépett, aki erre botjára támaszkodva fölállt.
  - Nem hajlandó megszólalni - közölte a doktornő fáradtan. - Mintha észre sem vette volna, hogy bent vagyok…
  - Egy hete egy szót sem hallottunk tőle - bólintott Noé, és behunyt szemmel mélyet sóhajtott.
  Az asszony fürkészőn nézett a férfi gondterhelt arcára. - Maga hogy viseli?
  - Most én legyek a legkisebb gondja - felelte az halovány mosollyal. - Bemehetek hozzá?
  A nő elképedt az előtte álló férfin, aki látszólag minden bánat fölött töretlenül állott. Szinte őrítő volt békéje és levetkőzhetetlen kitartása. Fejének apró billentésével jelezte neki, hogy szabad a bejárás barátja szobájába.
  Noé bebicegett - minden lépés égető fájdalmat vonszolt magával, de nem figyelt rá. Marcira nézett, aki az elhúzott függönyökön át betörekvő fény homályával körülfonva mozdulatlanul, maga elé meredve feküdt az ágyban. Egész karját átölelték a kötések, az infúzió lassan csepegett, a gépek halkan visszhangoztak. Még akkor sem nézett Noéra, amikor az leült mellé az ágyra haját csendesen hátrasimítva.
  - Marci… - szólt ajkának szelíd mozgásával. - Könyörgöm neked… ne add fel ily könnyen… próbálj élni… nélküle…
  A férfi nem reagált, pedig mindent kitűnően hallott, és megértett. Nélküle? Igen, úgy vélte, tud élni nélküle. Tud. De nem akar.
  Noé hosszan hallgatott. Már nem tudta, mit tehetne, mi mást mondhatna még… Nagy sokára lelkéből életre keltek a szavak: - Szükségünk van rád…
  Erre Marci lassan felé fordította fejét, és haragos szemét rá szegezte. - Rám többé ne legyen! - közölte halkan, tagoltan, méreg-járta hangon.
  E mondat Noét fájdalmas felismerésre ösztönözte: el kell engednie… Felállt, majd mellkasának lassú emelkedése után megkínzott arccal ránézett barátjára. - Rendben… úgy legközelebb nem állunk az utadba. Ígérem…
  Minden egyes szó égette száját, amikor azok elhagyták. A düh a leghalványabban sem jelent meg lelkében, ahogy kiment a szobából - csupán elfogadás, megértés és fájdalom maradt… Fáradtan ült le a folyosón, és dőlt hátra fejét a falon nyugtatva. Engedte, hogy szemhéjai lecsukódjanak, majd nagy cseppek induljanak szeméből. A könnyek ezután határozottan siklottak át orcáján, majd gurultak végig nyakán, hogy végül ruhája alá bebújva visszaérkezzenek szívéhez. Lassan a cseppek folyamatos hullámmá válva folydogáltak nesztelenül egy magát a halálnak áldozni készülő barátért, aki rémisztőbb volt, mint egy olyan, akit zord erővel ragadtak el… és nem harcolhatott senki ilyen erős akarat ellen…
  Ramóna sietősen lépkedett a folyosón Noé felé. Nem vette észre, hogy az könnyezik, amíg meg nem érkezett mellé. Még soha nem látta sírni, mégsem riasztotta meg a látvány. Megértően ölelte át a férfit, aki még így, tehetetlenül is töretlen vígasztalást árasztott…

Tegnap rajtam kívülálló okok miatt az este folyamán már nem tudtam internet-közelbe kerülni, így megkértem Caffot, hogy dobjon föl egy üres bejegyzést ide a nevemben, mert nem akartam, hogy megszakadjon szép és nemes “Minden Napra Egyet” sorozatom. Caffi, köszi szépen! ^^ No már most: úgy terveztem, hogy ezt a bizonyos üres bejegyzést én átírom ma, mintha tegnap írtam volna, és senkinek sem fog feltűnni, hogy utólag írtam meg minden, de akkorát szakadtam, amikor megláttam, Caff, mit alkottál, hogy úgy döntöttem: fönnhagyom úgy… “=W Ez kib*szott nagy LOL” - ahogy te mondanád, ha most a helyemben lennél… :W Szal az… :W Úgyhogy ma pótolok: egy kis élménybeszámoló egy tegnapi találkozóról…

Idegbeteg (Csirke), ahogy a telefonomban be van jegyezve, de néha levélben Dorci Morci - vagy ennek többféle variációja, pl.: Dorczi-Morczi -, vagy ahogy a beszélt nyelvben megnevezve vagyon: Dóri. Ezt a bizonyos Dórit pedig már (belegondolni is szörnyű) 11 éve, azaz első óta ismerem… Persze jóban csak később lettünk, nagyon jóban pedig még később, de ez nem számít! Na mindegy, lényeg: boldog & felhőlten általános iskolás éveinket egymás mellett húztuk le, ő rossz hatással volt rám, miközben én táncoltam más idegein, na mindegy… A Nagybetűs Élet úgy hozta, hogy nem hozott, hanem vitt minket egymás mellől, és most nagyon összeszedetten tudok ám írni, úgyhogy eddig nem akartam, de most már O.A.M. lesz ez a post is… :W És fáradt is vagyok… És nem tudom, miért reggel írok… Jó, lényegtelen, újrakezdés, visszatekerés, brbrrrrööö… Aztán jött a nyolcadik év vége, a ballagás, és útjaink szétváltak - Ő ment a Táncsicsba, én pedig az Illyésbe, és alig néhányszor találkoztunk az évek folyamán… És ennek már ez lesz a negyedik éve… durva… Na mindegy, szóval tegnapra sikerült betennünk egy “randit” (vicci, hogy kb. egy hete gondolkodom rajta: vajh’ mikor fog írni/hívni a megállapodás szerint, hogy találkozzunk, és vajh’ hívjam én, mert nem telhet el úgy a nyár, hogy nem is láttuk egymás hülye fejét… :W). Találkoztunk, és furi volt… az a talán sablonosnak, talán tipikusnak mondható érzés, hogy onnan folytatjuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk, mert olyan, mintha ez csupán tegnap történt volna… Semmi izgalom, semmi félelem, hogy mi lesz a következő szó/lesz-e egyáltalán, és nem áll-e be az a felülmúlhatatlan “kínos csend” - nem, minden ösztönös, nem gondolkozós… Annyira nagyon furcsa… De pozitívan furcsa, mert ugye negatívan nem lehet, mert ugye nincsen neki 8 zölden csöpögő karja meg semmi… Szal jah… Nagyon jó volt - legalábbis nekem… Láttam a befestett búráját, és a fényképezőgépemnek köszönhetően most ti is láthatjátok…

Egy éve ilyen volt…

[kép helye]

…mostanra ilyen lett…

[kép helye]

Hát nem édes? És vicci, hogy tavaly is ilyenkorra (pontosan 29-ére) beszéltünk meg találkozót… Nekünk mindig csak nyár végén sikerül látnunk egymást?

No igen, ennyi tellett tőlem, bocsánat… Ja, és még valami: megtudtam, hogy véééééééééégre van internet a Pető-rezidencián, úgyhogy Dórika, ha olvasod: tessék kommentelni is, és folyamatosan olvasni, és …ennyi.

Csók mindenfelé, TSzA!

[bejegyzés nélkül]

I am the one winged bird for flying
Sinking quickly to the ground
See your faith in me subsiding
See you prime for giving in
I give you all that I am

I am the sound of love’s arriving
Echoed softly on the sand
Lay your head upon my shoulder
Lay your hand within my hand
I give you all that I am

And I breathe where you breathe
Let me here stand where you stand
With all that I am

I am the white dove for a soldier
Ever marching as to war
I would give my life to save you
I stand guarding at your door
I give you all that I am

I am the one winged bird for flying
Sinking quickly to the ground
I am the blind man for a watchdog
I am prime for giving in
I’ll show you all that I am

And I breathe so you breathe
Let me here stand so you’ll stand
With all that I am