Martinovics - így szólnak a régi krónikák -
Ájult volt, amikor a padra hurcolák.
Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó -
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.

Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje
Ráhajlott csendesen a hóhér keblire.
S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.

/Karinthy Frigyes - Vérmező, 795. május - részlet/

Azt hiszem, leszögezhetjük, hogy a ‘Hamlet, a dán királyfi’ című dráma igencsak nagy érdeklődésnek örvend, ha valaki a régebbi korokból szeretne ötletet meríteni éppen készülő írásához vagy filmjéhez - nála talán csak a ‘Rómeó és Júlia’ ismertebb a William Shakespeare-nek tulajdonított drámák közül. A feldolgozások hosszú sorába Tom Stoppard is beszemtelenkedett először ‘Rosencrantz és Guildenstern halott’ címre hallgató drámájával, majd az ugyanilyen című, általa rendezett filmmel, mely kétség kívül a Hamlet-feldolgozások tizes toplistájának élén végezne, ha élvezhetőség szempontjából értékelnénk az összes e történetet ismertető filmet.

  A film a központba Rosencrantzot (Gary Oldman) és Guildensternt (Tim Roth) teszi, ahogy azt a cím már sejtette. Ők ketten az eredeti verzió mellékszereplői, szivacsemberek; a filmben meg is kapják a hozzájuk méltó megnevezést: “senkik”. Nem tagadás, Shakespeare szerint valóban azok, ám Stoppard egy picivel több szerepet adott nekik: a vásznon az ő útjukat követi egy erdőből Helsingőrön át Anglia felé egy hajóra, hol végül vesztőhelyükre találnak. Közben pedig megismerhetjük őket, tanúi lehetünk felettébb érdekes és szórakoztató párbeszédeiknek, filozofálgatásaiknak stb. Igazán gondolatébresztő megközelítése ez egy közel négyszáz éves írásnak, főleg a korunkra jellemző eszközök feltalálásának belecsempészésével és a (poszt)modernségre jellemző filozófiai irányok felbukkantatásával. Ez utóbbi néhány ponton nem kevés nehézséget okozhat a nézőnek. Ezért aztán ajánlott többször megnézni a filmet, ha valaki teljes megértésre vágyik, ám e nélkül is tökéletesen élvezhető filmről van szó tele komikus elemekkel, váratlan megoldásokkal.

  Nem akarok senkit további haszontalan információkkal terhelni, ezért nem írok a film hátteréről, noha őszintén szólva tudnék még egyet s mást… Inkább bátorkodom azt javasolni, hogy mindenki, aki egy kis szórakozásra vágyik, nézze meg a filmet, mert ha egy kicsit érthetetlen is elsőre néhol, azért a poénokon még jót lehet mulatni!

“Szörnyű látvány,
S mi Angliából hírt későn hozunk:
Nem érez a fül, mely meghallaná
Beszédünk, hogy parancsa teljesült,
Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.”

B.M.

Where is your heart?
‘Cause I don’t really feel you
Where is your heart?
What I really want is to believe you
Is it so hard
To give me what I need?
I want your heart to bleed
That’s all I’m asking for
Oh, where is your heart?

Különös dolog az ember, az emberi lélek… Valaki csak simán elsétál mellette, nem foglalkoztatja, mert ő úgy boldog vagy boldogtalan, ahogy van, megvan a saját öröme és gondja, nem kell neki ez a “magasztosabb” fogalom. Jó neki, ha nem motoszkál elméjében a mások teljes megismerésére késztető gondolat, és megelégszik az egyszerű válaszokkal - ha nem akar mindent látni. Én mégsem tudok ilyen lenni. Engem igenis érdekel, hogy mi van a gyökerek alatt… Mélyre akarok ásni, ahogy azt a modernség korától kezdve akarja az ember, s amint az Tom Stoppard is megörökítette pos(z?)tmodern drámájában (Rosencrantz és Guildenstern halott). Legszívesebben leülnék a célszemély elé, s addig kérdeznék, addig hallgatnám a válaszait, amíg minden kíváncsiságomat ki nem merítette(m) teljesen. Vagy a legegyszerűbb az lenne, ha tudnék olvasni mások gondolatában, így legalább tudnám, mikor kell valakinek segítség, s mikor érzi magát jól a bőrében úgy, ahogy van a változás teljes mellőzésével…

Szóljatok, ha segíthetek, de komolyan! Igaz, akinek (részben) ez szól, az úgysem olvassa el… Mindegy.

(A “pillanat ereje” azért most is tevékenykedett… )

Távolról érkeztem, úton vagyok,
Tanúnak hívom a pillanatot,
Hogy pihenni vágyom, mert kínomra nincsen szó.
Magányom őrjítő, magányom szép,
Elhiszem kegyetlen ígéretét,
Néha magam is érzem, hogy egyedül lenni jó.De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

Lennie így kell, így lesz ez jó,
Magányom szava is vigasztaló,
De félek, hogy hiába,
Félek, hogy semmit sem ér,
Sötétlő völgyeken így kelek át,
Társamul hívom a vad éjszakát,
Küzdelem kell magammal, magamért.

De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

Minden hazugság fárasztó már,
Tudnom kell azt, hogy valaki vár,
Másképp rettegni kezdek, és hagyom,
Hogy vigyen az ár.
Minden hazugság fárasztó már,
Tudnom kell azt, hogy valaki vár,
Másképp rettegni kezdek, és hagyom,
Hogy vigyen az ár.

De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

Remegő kezű reggeleken,
Fáradó testem jelez nekem,
De bírnom kell így is, égessen belső tűz,
Magamból többet nem adhatok,
Születnek furcsa, és őrült dalok,
Valami kínoz, valami egyre űz.

De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

Engem minden szó börtönbe zár,
Mert én minden szót hallottam már,
Hát némulj meg velem, hisz beszélni szinte fáj.

De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

“… Az abszolút egyidejűség tehát abban az esetben állna fenn, ha végtelen sebességgel terjedő jelekkel lehetne szinkronizálni az órákat. A relativitáselmélet szerint a c fénysebesség határsebesség szerepét játssza; ennél nagyobb sebességgel terjedő jelek nem léteznek a természetben. (…) ha létezne olyan hatás, amely v>c sebességgel terjedne, akkor meg lehetne adni olyan vonatkoztatási rendszert, amelyben a hatás visszafelé terjedne a múltba, vagyis felcserélődne az ok és okozat természetes sorrendje.”

/Nagy Károly: Elektrodinamika (Speciális relativitáselmélet, 60.)

Jóapámmal eléggé érdekes beszélgetést folytattunk e témában. Tegnap ugyanis megkérdeztem tőle, hogy mit tud az időutazás lehetséges mivoltáról. Erre ő kifejtette ennek lehetetlenségét, alá is támasztotta olyan gondolatokkal, hogy a múlt nem marad meg, mert elmúlik, ezért abba visszamenni, nos, az nem lehetséges folyamat (ugyanez a helyzet a jövőbe való utazással/látással, csak épp ellenkezőleg: még nem történt meg). Ekkor fölhozakodtam a Michelson-kísérlettel ( = amit Köllő órán magyarázni próbált ), mire apám kifejtette, hogy ezek alapján a fénysebességgel gyorsabban haladó egyén nem a múltba utazna vissza, hanem megfiatalodna… Hosszas beszélgetés, magyarázás és kérdések sorozata után arra a következtetésre jutottunk, hogy a visszafelé fejlődés egy élő szervezetnél egyenlő a pusztulás folyamatával, így szerencsénk, hogy nincsen fénysebességnél gyorsabb jel… Mindenesetre megkérdezem erről a bácsit is (szerencsétlen… nem tudja, mire vállalkozott, amikor odaadta nekem a könyvet ).

A másik nagy kérdésem pedig az volt, hogy az a kurva óra hogyan képes lassabban járni?! Elvégre ember készítette, állította be akkor, amikor még fogalma sem volt arról, hogy nincsen abszolút idő, és nem vette figyelembe azt, hogy az lassabban is járhat! Erre is kaptam választ, és megértettem, de ettől függetlenül ezzel is letámadom a bácsit. Kíváncsi vagyok az ő válaszára - szerintem azt nem érteném meg, ha nem tudnám már előre a választ… No mindegy.

Más kérdés nem jut eszembe, pedig nem volna jó elfelejteni… Nem számít. Ami viszont az időutazás kérdését jelenti… apám kiejelentésével vitatkoznék… Még hogy a múlt elmúlt…! Ez innentől kezdve már filozófiai vitaalap, úgyhogy lehet véleményt kifejteni!

A pillanat ereje szüli a fennkölt vagy éppen ostoba szavakat, ahogy a tetteket, gondolatokat, ihletet is. Ezt csak egy másik pillanat ragadhatja el tőled, de az oly mértékben, hogy emléke sem marad az előző pillanatnak…

A pillanat ereje segít abban, hogy könnyeket eressz e fizikai valóságba egy szerelmét elvesztett ember nevében, ha a saját könnyeidet nem tudja előcsalogatni semmilyen csapás. Kétszer történt ez veled, s mind a kétszer olyan igaz volt e cselekedet, hogy emléke a szívedben maradt, és csupán remélheted, hogy ez a csoda megtörténik veled - legalább még egyszer, míg világ a világ… míg élet az élet.

A pillanat ereje olyan hatalom, amit nem kelthet életre egyetlen gondolat sem, nem uralhatja senki, nem parancsolhat felette semmi sem. Magától működik - ha úgy tetszik: saját élete van. Gyakran egybefut kettőtök léte, de csak egy röpke örökkévalóságig.

Miért akarnád hát uralni, miért akarnál parancsolni felette? Elvégre minden elmúlik - még te is… Beletörődsz vagy sem, egy pillanat van, egyetlen egy: legyen az ihlet, harag vagy fájdalom. A világ egyetlen darabkájába sűríti bele erejét, s akkor lecsap: akkor ihlet, akkor dühít, akkor kínoz. Megállíthatatlan…

Volt idő, amikor még ismerted a ‘boldogság’ szót. Emlékszel? Egy pillanat volt csupán, vagy egy egész élet? És miért múlt el nyomtalanul? Miért rombolták le?

Miért tudnál most már sírni? Miért, miért, miért, MIÉRT?!

Miért nem jön segítség? Tisztogatni próbálod tisztátlan lelkedet, de mind hiába.

Mi rossz, rossz marad, mi jó, pusztuljon mindörökre, csak el ne rontsa e gyarló világ. Csak el ne rontsd…

…én meg tele vagyok szavakkal. Ez jó is volna. De az már nem jó, hogy ezek a szavak mind-mind egyszerre akarnak kijönni az ujjaimon… Pedig nekem csak tíz ujjam van, két kezem, ezeken maximum egy gondolatsor tud egyazon időben kijönni, több nem. De mi van, ha az agyamban egymást lökdösik, amíg én az egyiküket próbálom “napvilágra hozni”?!

Volt az úgy, hogy egy kis lelkesítés és útmutatás után (lsd. ‘- megoldva -’ c. bejegyzés) elkezdtem írni egy nagyon-nagyon régi mondatot elvetve a Gyűrűk Ura-utánzatos világocskámba tartozó Lita történetét, mostanra egész szépen haladok - jobban, mint az utóbbi, írós időszakomban bármikor -, semmi gond. Most, hogy a tervezett dolgokat papírra vetettem, s új ötletekre van szükség, kicsit megakadtam, de kb. kell két másodperc, és előttem lesz újabb 20 oldal vázlata a fejemben. Szóval ez nem is gond. Csakhogy közben van itt egy olyan dolog, hogy Kárpátia, amivel néha álmodom - elég beteg dolog… Ezzel is jó volna haladni, mivel 2006 nyarát reá “fecséreltem”, és már abból a történetből is nagyon-nagyon-nagyon sok megvan… De persze azt is át kell írni, javítgatni, jobban belegondolni, tódozgatni-fódozgatni etc. Szóval……….. A következő dolog meg az a k*rva lámpa, ami folyton villog, ki-be kapcsol a Nagyszalonta utcában… Alatta sétáltatjuk a kutyát, vagyis elhaladunk alatta… No mindegy, szóval miatta eszembe jutott még egy történet, amit most nem nagyon részleteznék, de a lényeg, hogy vannak benne boszorkányok, démonok, mindenféle különös lények, megidézők, fejvadászok, vámpírok, és - ami talán a lényeg - úgynevezett fényelnyelők, akik a főgonoszok, és a Nap fényéből táplálkoznak, ezért nagyjából örök sötétség van bla-bla-bla. A 4 “főszereplőből” eddig csak egy van nagyjából teljesen készen (Valea, megidéző és illúzionista, mindegy), és valójában az egész hülyeség, és nem is tudom, hogy miért írtam ide le… Aztán ma megint eszembe jutott valami, amiről nem akarok beszélni… Továbbá lassan lebeg előttem egy álomkép, amibe bele fogok ragadni, és szenvedni fogok, és hülye vagyok, és nem tudom összeszedni a gondolataimat, és most olyan vagyok, mint az anyám, aki mindig ésezik, és most én is, és ez nem jó… És most ’szom mindenbe, asszem a holnapi napot nagyon élvezni fogom, főleg ha ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

De persze “…always look on the bright side of life…”

Temetésen voltam. Azért siettem el annyira a délelőtti próbáról. A nagymamám (as Nyanya ) nővére halt meg olyan 2-3 nappal ezelőtt. Lefeküdt este aludni, s azzal végső nyugalomra hajtotta fejét. 83 éves volt, szép kort megélt… Szomorú dolog, ha valaki meghal, persze, mert hiányozni fog, és mi, akik itt maradunk, nem gondolunk bele, hogy vajon ez neki is rossz-e… No mindegy, nem ezt akartam kihozni ebből a mondatból, hanem hogy szomorú dolog, de a temetés ceremóniája miért emlékeztet erre minket? Miért nem lehet ünnepelni az embert “végső útján” a siratás helyett? Persze: fáj… Két pillanat volt, ami nagyon megmaradt bennem… Az egyik Bözsike (így hívták) arca, amint a fehér selyem körbeveszi. A másik akkor történt, amikor már kint voltunk, és leengedték a koporsót: az egyik férfi, aki “szorgoskodott” ott, beleszúrta a földbe az ásóját, társaira nézett, és beleköpött a tenyerébe, összedörzsölte két kezét, majd nekifogott a koporsó betemetésének. Kicsit furcsa belegondolni, hogy ez neki csak egy újabb meló… Egy másik pillanat is volt, ami emlékezetes marad: amikor felfogtam, hol is vagyok.

No de az élet “árnyékos” oldala után jött a Csillogás!! Többet se veszek fel ilyen felsőt… Még jó, hogy nem volt időm tánc közben magamat nézegetni… És erről most így ennyit írnék! Kitáncoltam magamból az ihletet!

De azért jó, hogy vég(r)e! ^^

… A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj. …