A fő probléma a lovaglással az, hogy összetett dolog. Kismértékben hasonlatos a főzéssel, persze csak korlátozott érvényű párhuzam vonható, és itt is érvényes az aranyszabály, nevezetesen, hogy minden példa sántít…:-))) Attól, hogy van egy nagyszerű receptem, még nem leszek a világ legjobb szakácsa, hiszen a tökéletes fogás elkészítése több lényeges dolgon is múlik. Ha nem kifogástalan a nyersanyag, amivel dolgozom, ha nem jók a főzőeszközeim, ha kihagyok, fölcserélek elemeket/lépéseket a receptúrában, ha nem kifogástalan színvonalon kivitelezem az egyes műveleteket – oda a konyhaművész képzeletbeli “babérja”.

A lovasok, a fenti példa mentén ugyancsak leleményesen tudják áthárítani a felelőséget kudarc esetén. Ha nem “működik” a dolog, jönnek a megföllebbezhetetlen okok: rossz a ló, véglegesen elszúrták, javíthatatlanul elrontották, kezelhetetlenné tették az előző lovasok/edzők, kellene hozzá ilyen v. olyan “kegyszer” (zabla, segédszár, sarkantyú, pálca, etc.)

A valóság ennél jóval egyszerűbb, de szigorúbb. Ha mindent követekezetesen végigviszünk, és csakis a gyakorlat által vitathatatlanul igazolt tényekkel dolgozunk, két, egymásra épülő, sorrendileg egymást követő, de egyben föl is tételező, perdöntő tényező kerül a fókuszba. Az első a technika, a második a szív/lélek. Utóbbit nevezhetjük “tudományosan” pszichés faktornak, ami a speciális lovasérzést, az emocionális tartalmakat, a dominanciát, önbizalmat meg más fontos karakterelemeket egyesítő “koktél”.

Megfigyelhető konkrét tapasztalat, hogy a legkiválóbb lovasok magával ragadó szuverenitású lovaglása nagyon egyszerű, letisztult, már-már “szegényesnek” minősíthető technikai vonatkozásban. A lovas szakzsargon több kifejezése utal erre v.ö.: semmi a kézben, láthatatlan segítség, nem csináltam semmit, csak gondoltam rá…A lovas technikája annál hatékonyabb, minél egyszerűbb, finomabb, csiszoltabb, redukáltabb (visszafogottabb). Nagy szerepe van a reakcióidőnek is. Minél jobban “együtt lenni” a lóval, a lehető legcsekélyebb késlekedéssel észlelni szándékát, kiválasztani a megfelelő reakciót (technikát), és minimális idő alatt, pillanatszerűen, a lehető legkisebb intenzitással “jelzésszerűen” alkalmazni.

Bonyolítja a helyzetet az, hogy a lovassegítségek optimális esetben “csomagban” hatnak. Azaz nem kizárólag csak a szár megrántása egyenlő a ló megállításával. Továbbá amikor az “együtt lenni” kifejezést használtam, nem csak fizikai értelemben, az érzékszervek és a mozgás szerepére gondoltam. Kétségtelen, hogy van itt még más is, a “lelki” együttlét / harmónia / összehangoltság. Ez az, amit profánul leegyszerüsítve, hétköznapi szóhasználatban érzelmeknek hívnak, a lelki tényezőnek tekintik és a lószeretettel azonosítják.

Roppant veszélyek rejlenek ebben a megközelítésben, hiszen könnyen esünk abba a tévedésbe, hogy csak szeretni kell a lovat, és minél inkább szeretjük, annál jobb lovasok vagyunk, technikai bűvészkedésekre/kunsztokra nincs is szükség, mindent megold a (ló)szeretet… )) Ha már filozófiai húrokat pengetünk, végső soron, ad abszurdum egyet kell értenünk ezzel a megközelítéssel. Csak hát, a szeretet valahogy ki kell fejezze önmagát, tárgyiasulnia kell, realizálódnia! Lovunkat etetni, ápolni, gondozni, tartani kell a maga anyagi mivoltában, és ez szigorúan tárgyi föltételek/körülmények között valósul meg. Lovagolni viszont már nem kell!!!

A lóval való szeretetben kiteljesülő kapcsolatnak nem elengedhetetlen, nélkülözhetetlen eleme a lovaglás. Az már valami egészen más, a lovaglás haszonvételi forma. Nem azért lovagoljuk a lovat, hogy érezze, hogy szeretjük, hanem használjuk, hasznát vesszük. Ezt lehet rajongásig szeretve, és lehet érzelmileg közönyösen vagy épp szeretetlenül is tenni.

Más kérdés, hogy melyik milyen hatásfokú illetve melyik tartalmasabb, emelkedettebb élmény hozzáállásunk következményeként! Egy biztos! A lovaglás-lótartás gyakorlatban zajló reális tevékenység. Nem lehet ettől eltekintve lelki/pszichológiai/érzelmi síkra terelni és ott “kivitelezni”!

Sapienti sat! Folyt.köv.

Vissza a tartalomhoz…