A kritika szerepe. Másként szólva a bírálat, az értékelés. Fogas kérdés! Módfelett fogas kérdés!!! Mi több – megkockáztatnám! – maga a kulcskérdés.

Alapvetően csak kétféle lehet: vagy pozitív, dícsérő vagy negatív, elmarasztaló. Visszajelzésre mindenképp szükség van az oktatás során. A tanítvány feladatokat kap, ezeket végrehajtja, az oktató az eredményt minősíti (visszajelzés) ez orientálja a tanítványt a továbblépés tekintetében. Vannak aztán szélsőségek, miknek láttán-hallatán az ember csak ráncolja a homlokát, csóválja a fejét és sehová se tudja tenni a tapasztaltakat.

Egy magas elismertségű, kiemelkedően dekorált lovas pályafutással rendelkező oktató óráját nézve egyszer a következők szem/fültanúja voltam. Feladatmegadás, itt és itt van egy akadály, lovagolj rá, ugord meg! (Hm, a tömörség kiváló erény, de a részletekbe menő pontosítás, az egyértelmű feladat meghatározás az oktatásban nélkülözhetetlen!) Ezután jött a páciens, rálovagolt, megugrotta, az oktató meg a fejét fogva sopánkodott és szörnyülködött: Jézusom, mit csinálsz, Úristen, micsoda szerencsétlenkedés, Atya Úr Isten, jó ég, Szent Isten… és így tovább minden ismétlés során. Tagadhatatlan, hogy a delikvensnek nem volt egyetlen épkézláb megmozdulása, de hogy mikor mit, miért rontott el és hogyan/miként javítaná ki, arról fogalma se lett, mert a legcsekélyebb útmutatást se kapta.

Odáig rendben van, hogy ha valami elrontatik, akkor tárgyilagosan rámutatunk, de pusztán abból, hogy kiderül valamiről, nem jó, még nem következik az, hogy s mint kéne jól csinálni. Itt és itt, ezt és ezt rontottad el fiam, ez és ez lenne a módja, amit így meg így kell kivitelezni… Az általános érvényű sablonban a konkrét helyzet szakmai vonatkozásait illesztve lőn korrekt és kifogástalan a kép…

A másik véglet ugyancsak értetlen elképedést váltott ki belőlem. Kitűnően díjazott és maximálisan favorizált úriember tart órát tanítványának, mellette állok, sóváran és kíváncsian, felajzva, most minő szakmai titkokat fogok ellesni legteljesebb épülésemre.

Feladatmegadás, ügessünk egy kicsit! Üget a lovas, közben kedélyes beszélgetést folytatunk, telnek a percek, majd mikor a lovas elénk ér, az oktató a beszélgetést szinte meg sem, annak kvázi részeként “jól van, nagyon ügyes vagy”-ot kiált, és a legteljesebb lelki nyugalommal, zökkenő nélkül visszatér az épp folyó témához, mondatához. És ez így ment körönként, néha egy-egy új feladat bedobásával, mindig a maximális elégedettség, elismerés és dicséret hangnemében. Hogy időnként lettek volna javítandó részletek?! Bah, ugyan kinek fontos ez?!? Hogy minden egy kicsit még csiszolható és hogyan és miben lehetne ezt tenni? – nem érdekes. Hogyan és mitől fog ez a lovas fejlődni?

Az tény, hogy a pozitív kritika önbizalmat ad és akinek önbizalma van, az szárnyakat kap, de a puszta önbizalom nem egyenlő a lovastudással. Másfelől tény, hogy az örökös szapulás megbénítja a lovast és lassacskán még a legelemibb feladat végrehajtására is képtelenné válik, nemhogy a fejlődésre, előrelépésre.

Az ellentmondás feloldását az arany középút jelenti, ami már az ókortól ismert… )) A jó oktató, a jó oktatás tárgyilagos! Elismeri és premizálja a jót, utal a hibára, annak okával és javítási módjával együtt, de semleges érzelmi közegben, empatikus módon. Egyszóval az EJL módszert követi. Ez az én módszerem, e szerint dolgozom én is.

Sapienti sat. Legközelebb folytatom.

Vissza a tartalomhoz…