Most egy módfelett kényes kérdés kerül terítékre: a hozzáállás kérdése. A lovaglás, mint szabadidős hobbitevékenység nem kivétel az egyre általánosabb érvényt szerző, mindenre bélyegét rányomó fogyasztói szemlélet alól. A hozzáállás döntő eleme az alázat kellene, hogy legyen!

A lónak mindig igaza van! Ez az igazi lovasok gondolkodásának-viselkedésének alapelve! Olvasatunkban ez azt jelenti, hogy a pillanatnyi helyzet lóval való kapcsolatunk, lovaglásunk, eredményességünk tekintetében egyenes következménye, hű tükörképe annak, amit addig a pillanatig tettünk. Ha tehát nem azt kapjuk, amit vártunk, nem az, nem úgy történik, amint számítottuk, valamit változtatnunk kell az addig alkalmazott módszeren, viselkedésen, technikán. Nem kerülhetjük el az elkerülhetetlent, kertelés nélkül ki kell mondani: nem jó amit csinálunk!

Ez a hozzáállás az úgynevezett alázat. Ne tekintsem magam tévedhetetlennek, csalhatatlannak. Kapjon érvényt az önkritika egészséges mértékben. Az sem jó, ha az önkritika túlteng, mert az viszont önbizalomhiányhoz vezet. A ló az ilyesmire nagyon érzékeny, azonnal megérzi és a domináns szerep átvételével reagál.

Sok lovasnál megfigyelhető, hogy lovaglásuk több mint sajátos! Semmi estre sem illeszthető be a klasszikus elvek keretei közé. Mégis: eredményes, működő! Hogy van ez akkor?! Bármit lehet és bárhogyan?! Sajnos azt kell mondanom, hogy szinte igen! Sok út vezet Rómába! – idézzük az ősi közhelyet… A ló – ember viszony alapvető lényege az együttműködés. Ha ez nem lenne meg a ló részéről, tömege, ereje, fizikai adottságai, biológiai jellemzői lehetetlenné tennék befolyásolását az évszázados bevett gyakorlat szerint. Hogy miért hajlandó a ló együttműködni, nos ez hallatlanul izgalmas, de véleményem szerint korrekt, objektív magyarázattal nem megvilágítható REJTÉLY!!! Lehet rajta “filózni”, töprengeni, elméleteket gyártani, önjelölt bölcsként kinyilatkoztatni a VÁLASZT, de egyértelmű és érvényes indoklást adni nem!

Mindenesetre tapasztalati tény, axióma! Egy biztos! A problémák kulcsa a következetesség. A ló bármire megtanítható, ha következetesen és egyértelműen alkalmazzuk a segítséget, amivel a kívánt hatást el akarjuk érni.

Történelmileg, tradicionálisan de praktikus okok folytán alakult ki a lovaglás technikája és módszertana. Több ilyen is van, a 2 legelterjedtebb, legáltalánosabb irányzat a klasszikus ún. angol lovaglási stílus és a western lovaglás. Könyvtárnyi az irodalma a kettő közti különbség elemzésének. Én a legjellemzőbbnek alapfokon azt látom, hogy a western stílus a lovat igyekszik alapvetően bárki számára perfektül működő géppé tenni, az angol stílus a lovas képzésére helyezi a hangsúlyt, hogy az bármelyik lónál működjön.

Egy példa, frappáns megközelítésemben a western ló szintetizátor, ami élvezhető zenét produkál lovasa minőségétől függetlenül, az angol lovas szólista-művész, aki bármilyen hangszerből a maximumot hozza ki. Minden példa sántít, erről is parttalan vita nyitható, de az embernek valahogy csak meg kell fogalmazni emblematikus tömörséggel is leülepedett tapasztalatait, más kérdés, hogy ezzel jár egyfajta kockázat, a tömörítés-redukálódás kockázat, ami miatt a finom részletek, árnyalatok elvesznek… Sajna!

Mindjárt szükségesnek tartom leszögezni, hogy az angol szót nem a kifejezés eredeti, konkrét értelmében használom. Helyesebb lenne talán az európai stílusról beszélni! Ennek meg az a veszélye, hogy minél szakértőbb, szakmailag igényesebb a megközelítés, annál inkább nő a zavar: Európában több, szinte minden nemzetre jellemző sajátos értelmezés alakult ki, és melyiket tekintsük a dominánsnak, a döntőnek?!

Angol, német (porosz), spanyol, olasz, francia…? Netán a magyar?! Szívem szerint okvetlenül az utóbbi, ha készségesen el is ismerem, hogy senki sem tagadhatja meg származását, őseit. Előzmények nélkül nincs semmi. Minden új, valami régebbire épül, azt fejleszti-módosítja, vagy azzal szemben, azt megreformálva hat.

Sapienti sat! Lesz folytatás…

Vissza a tartalomhoz…