Sok víz leszaladt a Tatroson, amióta nem tanítok a Gyimesekben, de emléke élénken él bennem. Ritka szép világ ez, a maga íratlan törvényeivel.
1991 őszén érkeztem meg a Gyimesközéplokhoz tartozó Hidegség Bükkhavasi 2-es számú általános iskolájába szakképzetlen tanárként, ahol öt esztendőn át földrajzot és történelmet, mellette technológiát, későbbiekben rajzot, valamint erkölcsi nevelést is tanítottam. A tanító nénik felkérésére két esztendőn át francia nyelvet tanítottam a III-IV osztályoknak. Később, mikor átnyergeltettek nyelvtanárnak a III-VIII. osztályokban, először francia nyelvet tanítottam, majd fokozatosan áttértem az angol nyelvtanításra. 1999-ben búcsúztam Gyimestől, akkor nyílt lehetőségem állást kapni közelebb az otthonomhoz.
Első benyomásaim és élményeim e vidékről felülmúlták a képzelőerőmet. Egészen más világ tárult elém, mint amilyenben felnőttem. Az itteni emberek ismerték a külvilág által előírt szabályokat, éltek is véle, de megtartották, ugyanakkor óvták-védték a magukét is. Idegenként, mint tanítani érkezett "vándor", e gyönyörű völgyben, meg kellett tanuljak sok mindent, ami számukra egyértelmű volt, és nekem egyáltalán nem. A közösségbéli elvárások tanulását nehezíttette az is, hogy hajdanán tanyán gyerekeskedtem, majd városra költöztem. A városban lévő közösségi élet pedig nem volt nagy durranás számomra, még az iskolában sem. Ami tényleg megmaradt az idők folyamán, s ami továbbra is számított az a barátság, a baráti társaság. Így kézen-közön kicsúszott markaim közül a felénk szokásos rendtartó székelyfaluk összetartó világának rám gyakorolt hatása.
Igen, kellett tanuljak, ahhoz, hogy megértessem magamat a gyerekekkel és az ottani emberekkel. Nem ment hamar, nem is mehetett, de lépésről-lépésre haladva sikerült megvalósítani a tervem. Az életszemléletük elsajátításához legalább három esztendő volt szükséges, persze azon túl is akadt bőven tanulnivaló. Hamar rájöttem, hogy nekem kell alakulni hozzájuk és nem fordítva. Ezt megtehettem volna az első esztendőkben rám zúduló szenvedések nélkül is. Magyarán, tapasztalatlanságom és naivitásom áldozata lettem.
Öt esztendőt Hidegségen laktam, ez idő leforgása alatt, a tanításon kívül, sok mindennel sikerült foglalkoznom. Rengeteget olvastam, írogattam, frissítettem ismereteimet, új világokba kalandoztam, és próbáltam megérteni, aminek részévé váltam, valamint részt venni-vállalni a környezetemben zajló eseményekben, iskolán kívül is. Természetesen nem sikerült vélük azonosulnom de elegendő volt ahhoz, hogy egy bizonyos idő elteltével már a közösség is befogadjon, ami igazi győzelem és egyben csodás érzés volt. Úgy érzem, és azt hiszem, jó, ha megtartja saját identitását az ember, mert ha azt is elveszti elvész teljesen ő maga. Ezért nem volt baj, ha megtartottam kialakított életszemléletem alappilléreit és fontosabb kincseit.
Ottlétem ötödik esztendei tanévkezdése után megtaláltam életem párját. Az újonnan kialakult helyzet, mélyen befolyásolta további gyimesi tartózkodásomat. Egyre jobban hazavágytam, mivel az új családi fészek Csíkszeredához kötött. Három évbe telt mindennek dacára, hogy teljesen elszakadjak Gyimestől. Ingázásom során, pénzspórolás véget naponta 15 kilométert meneteltem, s közben utaztam és tanítottam. Voltak esetek, mikor egy napra összejött a harminc, kilométer "sétafika". Utóbbi felméréseim és számításaim szerint ilyen erővel eljuthattam volna Kína fővárosáig, Pekingig.
Hogy mit adtam át a gyerekeknek? Igyekeztem minél többet tantárgyaimon keresztül megtanítani, azaz összekapcsolni a valós életről szóló történésekkel. Nemcsak a dolgok hasznára gondoltam itt, hanem azok szépségére, kivitelezésére. Pontosabban, hogyan lehet megmaradni embernek, mitől lehetünk többek egy bizonyos tudás birtoklásától.
Hasznosnak jónak tartottam a gyereke közelébe lenni. Ők nagyon szerették, mint minden kíváncsiskodó, ha az eléjük tárt ismeretlenbe járva világosan látva járnak, s mindez érthető is számukra. Ezért valamelyest belerázódtam az ők helyzetükbe, nyelvi sajátosságaikba, s imigyen könnyebb volt megközelíteni az adott témát, amiről szó esett. A tanulás, annak ellenére, hogy tudták miként zajlik és mik a követelmények egészen más síkon mozgott. Tudásom, s annak gyarapításának átadása egy fabatkát sem ért volna, ha nem vettem volna figyelembe a józan hozzáállásukat, az éppen szóban forgó témában. Ahhoz, hogy meggyőzhessem őket az általam tanított tantárgyaim fontosságáról varázslatra volt szükség. Ez a varázslat túlmutat a reklámok káprázatán, inkább hajdani szóval emlegetve a megszerettetéssel hasonlítható össze. Tehát hitelt kellett kapjon a tantárgy, addig legfeljebb, csak mímelték az érdeklődést. A látszólagos érdektelenségből próbáltam kizökkenteni a valós érdekeltség felé. Minden eszközzel hatékony eszközzel próbálkoztam. Azon voltam, hogy egy darabkát magukkal vigyenek, mint későbbiekben hasznosítható dolgot. Néha nem is vettem észre mennyire megváltoztatott egy-két cseles kísérleti fordulat, amit nekik szántam...
Egy esztendő elteltével, a gyerekek segítettek megismertetni vélem a Gyimesi völgy titkos világát. Szó esett boszorkány csinálta forgószélről, éjszakai mellropogtatós kicsi piros csizmás ördögökről, tejet lopó szépasszonyokról, varázslatos megcsináltatásról, szellemekről és sok érdekes titokzatos lényről, s azok történeteiről. Meséltek mindennapi életükről, örömökről-bánatukról egyaránt. Lassan fokozatosan az ismeretlen egy tündérmesékbe illő tájjá, de ugyanakkor valós élettérré alakult át.
E hely megismerése és az ott lakók lelkének fokozatos ismeretközelsége után, a bűvöleten túl, szárnyra kapott alkotó vágyam. Több szemléltetőeszközt készítettem az iskola és az óvoda számára, sőt más hideségi iskolából is jött rendelés. Színdarabokat írtam, vagy kisebb történeteket-meséket átírtam színdarabra, amelyeket a gyerekek elő is adtak valamely ünnep alkalmából. Rajz és földrajz versenyeket szerveztem kollégáimmal együtt. Több rendezvényt sikerült sikerre vinni.
A felsoroltak közül keveset lehetett volna megvalósítani, ha nem igyekeztem volna valamelyest beilleszkedni és elfogadatni magam vélük. A kezdetleges döcögő megpróbáltatások, a gyimesi szellem ismeretének hiánya ellenére egy bizonyos idő elteltével barátságok születtek. A barátságok kialakulása óriási lépés volt ahhoz, hogy szívembe tudjam zárni e tájat.
Hogy mit adtam a kollégáknak? Igyekeztem a tehetségem szerint segíteni munkájukat. Inkább a közösen szervezett rendezvények hoztak össze bennünket. Igazi jó légkört préseltünk bele a hétköznapokba. Minderre példaként szolgálnak a két kimagasló rendezvény tetteken alapuló teljesítménye, amelyeket nemcsak a diákok, hanem a falu népe is szeretett: a darabok betanítása és színpadra vitele, ahol háttereket mázoltam és rendező is voltam, valamint a felkérésekre átváltozott Mikulásként léptem elé a szokásos decemberi napon vagy kilenc alkalommal több iskolában is.
Azt hiszem mégis az egymásrautaltság volt a meghatározó, imigyen születtek a máig tartó barátságok. A sok buli emléke, amiket nem lehet elfelejteni igazi kincsekké váltak az évek során. Megérte együtt és köztük lenni ezekkel az emberekkel.
Hogy mit kaptam én? A néha kilátástalannak tűnő helyzetekben jó volt a kitartásom, e dolognak hamar megjött az eredménye. A nehezen faragható makacs jellemem itt kezdett megszelídülni. Megtanítottak több síkon gondolkozni, türelemmel lenni mások iránt, és az akkori életszemléletemen változtatni. Gondolok itt azokra az apróságokra, amelyeken gyakran elcsúszik az ember. Főleg megérteni és elfogadni másokat, úgy ahogy vannak, akik nem éppen rokonszenveznek a véleményemmel, hátrább hagyni az elvárásokat, valamint megtalálni azt a jót egy emberben, amitől, ha ráfigyelünk, számunkra ő is varázslatossá tud válni.
Természetesen ők is igazodtak hozzám, sikerült úgy a diákok, mint a kollégák és falubéliek között megteremteni azt az átjárható hidat, ahol találkozhatunk gondolatban, lélekben és tettekben.
Türelmem az évek elteltével nőtt. Szerettem, ha belevonhatom diákjaimat a mindennapi oktatói és más tevékenységekbe, akár egy színdarab rendezésében, akár a kirándulások szervezésében stb. Többször esett meg, hogy ők kalauzoltak el a környező ritkaságok és szépségek megtekintésében. Kiváló példa az is, mikor a téli fűtéshez szükséges faanyagot tanítványaim segítségével készítettem el.
Emlékszem arra a napra mikor három esztendő után visszatértem a nem szívesen elhagyott vidékre a volt osztályomhoz, akik végzősek lettek, már semmi sem volt olyan, mint hajdan. Az autóbuszon utazok száma lényegesen megcsappant, pedig ott zajlott az ottani életnek elég fontos és addig nélkülözhetetlen szakaszocskája. A falu arculata eléggé megváltozott, sok új ház épült, szinte gombamód bújtak ki a földből. A régi buszhagyományok azért még mindig működtek: a jegy visszaadása, ivászat (lütyüzés) stb.
Gyimes úgy maradt meg emlékezetemben, mint egy emberformáló, jellemformáló világ, ahol az emberek közösségének szelleme megbabonázott. Volt, amit tanulni tőlük, de ők is volt, amit tanuljanak tőlem. Így vált a tanulás kölcsönössé. A bennem érlelődő tanár-tanítói kapcsolat e nyolc esztendő leforgása után egészen új alapokra helyeződött. Itt az embert nem taszították ki a közösségből, még akkor sem, ha eléggé helytelen volt a viselkedése. Próbálták segíteni, visszataláltatni, avagy helyes útra terelni az eltévelyedetteket, és felfedezni azok értékeit is. Néhány különleges esettől eltérően felkarolták a bajbajutottakat és segítettek az elesetteken.
Szép emlékek, egy sajátos kultúrkörben, aminek nyomai más vidékeken is megvannak, de nem így. Örülök, hogy részese lehettem életüknek, és főleg annak, hogy részben segítettek közvetve vagy közvetlen módon az életszemléletem javításában is.
Borbé Levente
Lejegyezve: 2010. november derekán