A minap Jaroslav Durych kisregénye, Az Isten szivárványa került a kezembe. Érdekes volt ezt böngészni hetvenöt esztendővel a második világháború befejeztével. Volt benne valami, ami a mai világtól sem áll távol...
A szerzőről röviden
Durych 1886. december másodikán jött e világra a csehországi Hradec Královén. Itt könnyen megismerkedhetett úgy a német, mint a cseh nemzet sajátosságaival. Igazából papnak készült, de mégis orvos lett belőle. Az első világháború idején katonai sebész volt. A háború után kezdődött az írói pályafutása. Nemcsak prózaírással, hanem versírással, drámaírással és újságírással is foglalkozott. 1962. április hetedikén hunyt el Prágábam.
Az Isten szivárványa című művét még az ötvenes években írta meg, azonban a mű először csak 1969-ben jelenhetett meg. A regény amelyet olvastam, és amelynek eredetijét 2002-ben adták ki a pozsonyi Kalligram kiadónál, és Körtvélyessy Klára ültette át magyar nyelvre.
A regény témáját maga az akkori Csehszlovákiai helyzet adta. Az 1950-es években a Szudéta-vidék német lakosságát "kitelepítik". E vidéken a németek kiűzetése magával vonja a városok, de főleg a falvak elnéptelenedését, majd későbbi újratelepítését. Ebben a zűrzavarral teli időszakban próbálkoznak újra magukra találni az emberek. Ezen a tájon találkozik egy csüggedt idősödő cseh férfi és egy meggyötört fiatal német nő. Kettejük találkozása szövi tovább a történet kerekét, amelyben a közelmúlt árnyai akadályként tűnnek fel az egymásra találás rögös útján.
E vidékre bizony nehezen tér vissza újra az emberi élet. Viszont a vadon a maga pompájában virágzik. Sőt a vándorló cseh férfi is így látja, de mindenhol ott bujkál a közelmúlt kegyetlen háborús eseményeinek nyoma. Az elnéptelenedett falvak, a megfáradt emberek, az iszonyatos emlékek, a halottak. A lecsendesedett vidék reményként hat a férfire, aki vezekel mindenkiért, főleg a legyőzöttekért, a védtelenekért, akiknek legtöbbször csak annyi bűnük volt, hogy más nép "gyermekei" voltak.
A férfi vándorlása során találkozik a háború egyik áldozatával, egy fiatal német nővel az egyik faluban. A szinte kihalt vidéken a nő ottléte valami titokzatos csoda. Társai sorsára hagyták, gyermeke meghalt, az hajdani otthonában meg nem tűnt érdemesnek, hogy maradjon. Pedig édesanyját a szeme láttára ölték meg egyik sorstársával együtt, miközben őt megerőszakolták. Talán a lelkifurdalás, hogy ő életben maradt tartotta kelepcébe eme vidéken.
Mindkét hős annak ellenére, hogy bűnt aligha követtek el vezekelnek. Előttük lebeg az a felismerés, hogy nem voltak képesek eleget tenni. Magukért, vagy másokért kiállni. Szenvedésüket úgy mesélik el, mintha bűnök lennének. Meghallgatva maguk között elmesélt történetüket próbálnak megbékélni. Viharzó lelkiállapotukról tett tanúbizonyságuktól várják egymástól a feloldozást. Átélve szenvedéseiket valóban egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A bennük felmerült bűn egy idő után egyetemes emberi bűnné kovácsolódik össze. A reménytelenség hangja hova tovább felszakad, mint az eső után megjelenő szivárvány. Ez nem más mint a bizakodás, az Isten szivárványa, amely felszabadítja őket az örökösnek tűnő vezeklésből.
A könyv utószava, amely Jan Patocka (filozófus, pedagógus és író) tollából származik, egy utazásra invitál Durych csodálatos világába, és a szóban forgó regényébe.
Borbé Levente,
könyvtáros