Az egyik másként ünnepségre, a furulyázó meg táncoló kislányunk jóvoltából mi is jelen lehettünk.
Az elindulás meglepetésünkre, szinte zökkenőmentesen zajlott. A kétszer-háromszor felpróbált ruhák most véglegesen rákerültek az előadó lányomra. A kisfiam futkározása hangulatot teremtett, no meg egy kis feszültséget. Öt perc keresés után előkerült az általa elrejtett derékszíjam, s a lányok csatjai is. Nagyon aranyos kisfiunkra valahogy rájött a hoppáré, még a liftben is törekedett a kis bohóckodásra. Ő már vidám lehetett, hiszen pár napja már fellépett az oviban. Az emlékek láncai hajkurásztak a felvonóban, ahol levontuk magunkat. Levegő híján, amelyet a lift is felidézett, ahogy öten begyúródtunk egymás mellé, úgy állva, mint a heringek a halkonzervbe, alig tudtam akkor, ott, kivárni kisfiamat műsora közepettén, hogy elszavalja többedmagával a verset. Még így is tovább maradtam, hiszen az ajtó felől ülő szülőnek köszönthetően, aki a műsor varázsától elragadtatva nem tudott helyet adni nekem a kimenésre, búcsús kikerülőben részesített. Ebből is kiviláglik, hogy a cél közelsége, nem mindig hoz eredményt. Viszont átbukdácsolva néhány kedves fáradt, enyhén nyúzott arcú szülőn és hozzátartozón, elértem célom... A liftben ugye, bármi hamarabb megy, ha benn nem akadunk. És ha van is műsor benne, de nagyon röviden tarthat az, mert ki kell szállni belőle. Esetleg helyszínt cserélve, az igények szerint, lehet tovább folytatni, amibe belekezdtünk.
Kisvártatva kint találtuk magunkat az udvaron. A cél felé menet egyesültünk még egy csapat szülővel, s annak gyerekeivel. Amikor szinte a helyszínre értünk kislányom osztálytársa úgy gondolta, hogy jó volna még egy kicsit, mondjuk egy órácskát a játszótéren játszani. Furcsának találta anyukája aranyos, kedves szigorúságát, amiért bizony mindjárt elő kell adják magukat, és főleg ő is jelen kell legyen.
A bevonulás egyszerű volt. Jelképes 5 lejes jegyvásárlás után a hozzátartozók elfoglalhatták a szabadon kiválasztott helyüket, ha azokat már le nem foglalták egy táskával, kardigánnal, kalappal, sapkával vagy posetával (retiküllel), s más egyéb jól látható magukkal hozott dolgokkal. Ettől eltekintve széken, széktámlán, karzaton és lépcsőn ülve, állva, guggolva a nagyérdeműnek sikerült helyet, ha nem is választania, de találnia.
Kedvesemnek, kisfiammal együtt, egy szék jutott. Ölbe véve, el is volt másfél órán át. Utána egyre hangosabban fejezte ki az elég volt ebbőliségét. Egy hozzájuk ülő nagytata szintén hasonló érzelmekkel vala telítve. Ő már visszafogottan fejezte ki a műsor hosszúságával kapcsolatos észrevételeit.
Nagylányommal, közel a színpadhoz kaptunk helyet, a lépcsőn. Kettőnknek öt-tíz percre felajánlottak egy helyet, miután nemtetszésünket fejeztük ki a lépcsői alkalmatosság véget. Pedig ott is jól lehetett ülni. A négy fenntartott üres helyből a műsor megkezdésekor sem adtak át kettőt számunkra, hiszen bármelyik pillanatban érkezhetett a várva várt rokonnéző. Valahonnan egy arra kavarodott öregúr önkényesen leült a négy közüli szék egyik üres helyére, s nem érdekelte őt, hogy foglalt-e vagy sem. Oda! Jaj micsodaság!!! Néztek rá szúrós szemekkel a "helyfenntartók". Talán jobb lett volna székenként tíz kiló pityokát (krumplit) lerakni (?). Akkor nagy eséllyel védett övezet maradhatott volna az előadás végéig. Egy óra múltán mégis lemondtak a helyekről, túlléptek a ragaszkodáson! Lehet, valamiképpen megneszelték, hogy tényleg nem jönnek a várt megilletékesek, mert átadták az egyre elmagányosuló székeket egy néninek, s egy bácsinak. Őket sem lehet tudni honnan jöttek. Feltételezhetően ott voltak már régebbecske. Távolabb tőlünk, még imitt-amott látszódtak üres székhelyek, a mindjárt jövő hozzátartozóknak, de egy idő után betömődtek, majd újból ürültek.
A műsor szép volt, mint mindig. Az ügyesen, bemagolt, hibátlanul felolvasó, kiálló kislány és fiúcska bemondó beszédüket, énekes, zenés, táncos, verses és színdarab jelenetes előadások követték egymás után. Édeskék voltak a gyerekek, az összes műfajban. A szülők okostelefonnal, s más egyébbel készítettek fotókat, meg filmet. Minden egyes előadott számot, kivétel nélkül tapsvihar követte, mint a hajdani szeretett vezetőnk beszédét.
Az előadást a lépcsőn ülők, megtörve monoton ülésüket, a folytonosan valamerre vonuló, alkalomadattán figyelőknek köszönhetően, többféleképpen nézhették. Lehetett, de nem tetszés szerint állva, kukucsálva, előre-hátra, jobbra-balra tánclépésekkel figyelni, vagy lesni.
Egy kislány magánműsorszáma a bal szélen, nem messze tőlünk, felkeltette a nézők figyelmét. Időnként kitört, mint Zrínyi nemzeti hősünk Szigetvárból, és futásnak eredt, de minden egyes alkalommal az anyukája elcsípte, ahol elérte. Más gyerekek sem mondtak le spontán adta szereplésükről. Voltak mutatványosok és más magánszámosok középen, jobb szélen, és fent a páholyban egyaránt. Dudorásztak, kergetőztek, bőgtek torkaszakadtából, de a műsor eme szereplésektől sem adott alá hangulatából. Párhuzamosan élvezhető volt, bárki bármerre legeltette a szemét.
A szülők egy része, ahogy lejárt drága kis magzatuk előadása, hazament. Na, nem azért mert nem lett volna pont olyan aranyos és édeske tovább, csak hát menni kellett... Így az álldingállókból sovány két óra után sokan helyhez jutottak, s tovább nézhették a hátralévő közel félórás műsort, ha nem mentek ők is netán haza. Kedves feleségem szólt telefonon, hogy ürült mellettük a hely, de mi akkor már, mivel másfél órai lépcsős üldögélés és álldingálás után dolgunk akadt, nagylányommal hazatértünk az otthonukba. A család előadója, a testvérkéjével meg az anyukájával a műsor végeztével, taxit nem kapva, kissé megázva, de annál hosszabban tartó élményekkel érkeztek haza.
Borbé Levente,
2017, június 6.